Ismét eljött hamvazó szerda, és én megint csak hallom, ahogy némely hívők egymást kérdezik sürgetve, "most akkor ezt lehet enni? Azt lehet enni?", "juj, megettem egy darab parizert, ez most baj?"... az ilyen ember még nem értette meg a böjt valódi értelmét. Természetesen vannak bizonyos vallási előírások, amelyeket illik betartani, ha valóban az adott intézményhez tartozónak valljuk magunkat, de az előírások jelei között nem szabad megfeledkeznünk a dolgok lényegéről (amelyet ezen jelek is hivatottak megértetni velünk). Tekintsünk most bele ebbe egy kicsit.
Az embernek mindenkori életstílusa miatt kevés idő jutott benső folyamatainak, állapotának megértésére, valamint rendezésére. Ez a rendezés azért fontos, mert nélküle az ember könnyen elveszti a fonalat életével és önmaga változásaival kapcsolatban, ami kiszolgáltatottá teszi őt az események sodrásával szemben, illetve ebből fakadóan rengeteg hiba elkövetésre teremt lehetőséget.
A böjti időszak az a tudatosan meghatározott időszak, amelyet az ember arra szentel, hogy mindennapi problémái helyett önmaga szemlélését helyezze előtérbe, valamint, hogy erőfeszítéseket tegyen azon szokásai ellen, amelyek emberi kötelezettségein kívül állnak, viszont pontosan ezeknek az én-fejlődés szempontjából szükséges dolgoknak a megcselekvését gátolják. Elsősorban tehát a böjtre készülő embernek számadást kell vennie mindama külső-belső szokásairól, amelyek elhanyagolhatóak, szükségtelenek, vagy éppen károsak. Ha például valaki az idejét azzal tölti, hogy TV-t néz, vagy facebookozik noha lelkileg is kész lenne elmélkedni, akkor a böjt idején ezen felesleges (pót)cselekvéseket igyekeznie kell megtanulnia uralni és rendszerezni. A böjti időszakban tett lemondásoknak így elsősorban ezekre a dolgokra kell irányulniuk. Másrészt pedig gyakorolnunk kell bizonyos meghatározott aszketikus cselekedeteket is.
- Mi az aszkézis? - Ahhoz, hogy ezt megértsük, le kell, szögezzük, hogy fejlődésünk két dologtól függ: 1) a jóról való ismereteinktől, beleértve az ahhoz vezető út ismeretét is, valamint 2) az ennek megcselekvéséhez szükséges akaraterőtől. Az akaraterő az mindig egy, az ösztönös működéseket felülvizsgáló és -író folyamat megnevezése. Az embernek ugyanis van egy ösztönös oldala, amely a világ irracionális oldalának érzékeléséből, illetve az érzelmekből, de mindenképp' lényünknek az érzékeink által a világgal való kölcsönhatásainkra adott elsődleges reakcióiból épül fel. Ugyanakkor van egy intellektuális oldala is, amely sok más funkciója mellett a lényünkben zajló folyamatok felülvizsgálását végzi. [Ezekről bővebben is fogok írni máskor.] Az egyén helyes működéséhez ennek a két folyamatnak egyensúlyban kell lennie. Azonban, mivel a szabad akaratunkhoz szükséges józan önvizsgálatra az intellektus képes, szükséges ezt a józanságát erősítenünk. (Józanság alatt azt értem, hogy az egyén egy dolog helyes megítéléséhez képes elvonatkoztatni szubjektív folyamatainak indíttatásaitól.) Minthogy a józanság feltétele az erős akarat, így az aszkézis célja ennek a józanságnak a kialakítása az akaraterő fejlesztésével. Ehhez olyan önmegtagadó gyakorlatokra van szükség, amelyek - önnön egészségünk károsítása nélkül - az ösztöneink és érzékeink sugallta és általunk oly kedvesnek tartott dolgainkra irányulnak. Ezáltal erősítvén a lemondásra való készségünket, a kedvünk ellen való megcselekvését és az érzelmi indíttatásainktól való elvonatkoztató képességünket, mivel ezek elengedhetetlenek az erények elsajátításához, önmagunk jobbá tételéhez.
Borzasztó volt hallani, mikor egy vegetáriánus ember azt mondta nekem, hogy számára a böjt nem nagy kihívás, mivel egyébként sem eszik húst. Hát, kedves Olvasó, az ilyen ember érdemelne csak meg egy hatalmas nyaklevest! Ő ugyanis nem érti, hogy a böjt nem a hús tilalmáról szól, hanem önmagunk felszabadításáról fejlődésünk számára célzott lemondásokkal, aszketikus gyakorlatokkal.
A másik szintén szomorú tapasztalat böjt idején az önsanyargatás. Az aszkézis nem autoagresszió, tehát nem egy önmagunk ellen irányuló folyamat, hanem éppen hogy egy önmagunkért tett fejlesztő gyakorlat, ami bár szenvedéssel jár, nem szabad, hogy pszichés önellenfordulást eredményezzen, vagy azon alapuljon. Sajnos ez a magatartás nagyon gyakori bármiféle vallás körében, hogy adott egyének, akiknek az önbecsülését gyerekkoruktól fogva letörték, az ebből fakadó életellenes/önellenes benső működéseiket a vallásgyakorlásuk során megéljék, s a vallási iratok nem-tudatos félremagyarázása által igazolják. Remélem, hogy a vallások papjai és pásztorai fel fogják lebbenteni végre ezen neurózis fátylát, hogy levegyék ezen életellenes terheket ezekről a szegény lelkekről...
[Az említett félremagyarázás főként a bűnnel, illetve a bűnhődéssel kapcsolatos. Ezt itt most nem részletezném, mert külön bejegyzést érdemel.]
S végül nézzük meg, mit ír maga a Szentírás: Ószövetség, Izajás (vagy Ézsaiás) próféta könyvének 58. fejezete (az 5. verstől):
"Talán az ilyen böjt tetszik nekem, és ilyen az a nap, amelyen az ember megsanyargatja magát? Lehajtjátok fejeteket, mint a káka, és zsákot meg hamut teríttek magatok alá:"
- Íme, felsorolja a formális aszketikus cselekedeteket, amelyek bár megírattak, jelként írattak meg, nem pedig konkrétan megcselekedendő előírásként, hiszen ezek a cselekedetek nem őszinték, mert nem egyénre szabottak. S ha valaki eszerint is cselekszik, úgy hiszi majd, hogy megtette kötelességét (mivel szó szerint "tartotta be hűségesen az Úr szavát"), és olyanná lesz az ebből fakadó büszkeség miatt, mint ahogy azt a próféta az idézett szakaszok előtti versekben részletezi.
"ezt nevezitek ti böjtnek, olyan napnak, amely tetszik az Úrnak?"
- Íme a kérdés jogos felvetése olyan emberek felé, akik még sosem szálltak magukba, s akik erre a kérdésre is azt felelik: "na de most miért?"
"Tudjátok, milyen az a böjt, amelyet én kedvelek? Ezt mondja Isten, az Úr: Törd össze a jogtalan bilincseket, és oldd meg az iga köteleit! Bocsásd szabadon az elnyomottakat, törj össze minden igát! Törd meg az éhezőnek kenyeredet, és a hajléktalan szegényt fogadd be házadba. Ha mezítelent látsz, öltöztesd föl, és ne fordulj el embertársad elől!Akkor majd felragyog világosságod, mint a hajnal, és a rajtad ejtett seb gyorsan beheged."
- Ez pedig pontosan annak a jelenségnek egy több, mint kétezer éves, a zsidó nép mentalitására projektált leírása, aminek lényegét fentebb kifejtettem: az őszinte, önmagunk fejlődésére és az Isteni Törvény jobb megismerésére és birtoklására szolgáló böjt.
2018. február 16., péntek
2018. február 13., kedd
Az Igazság ismerete felszabadít
A egyén szabadságát mindig az határozza meg, hogy a világ mekkora területére képes "kimerészkedni" úgy, hogy önmaga bensőjét sértetlenül megőrizze, illetve hogy az új tapasztalatokat fejlődésének javára legyen képes lényébe integrálni.
Sok ember sokféleképpen kerüli az élet ezen területeit, mivel intuitíve érzik egy benső szorongás által, hogy az adott területen szerezhető tapasztalatok összedöntenék benső rendszerüket. S eképpen szorulnak korlátok közé.
Ezért mondja a Bölcsesség, hogy "az Igazság ismerete szabaddá tesz", mert a helyes gondolkodásmód által az egyén minden őt érő hatásra képes oly módon reagálni, hogy általuk közelebb juthasson a tökéletességben való elmerüléshez.
Értsük meg tehát, hogy sosem a körülményeink a rosszak, hanem a rájuk adott válaszaink. A feladatunk tehát egyértelmű...
Sok ember sokféleképpen kerüli az élet ezen területeit, mivel intuitíve érzik egy benső szorongás által, hogy az adott területen szerezhető tapasztalatok összedöntenék benső rendszerüket. S eképpen szorulnak korlátok közé.
Ezért mondja a Bölcsesség, hogy "az Igazság ismerete szabaddá tesz", mert a helyes gondolkodásmód által az egyén minden őt érő hatásra képes oly módon reagálni, hogy általuk közelebb juthasson a tökéletességben való elmerüléshez.
Értsük meg tehát, hogy sosem a körülményeink a rosszak, hanem a rájuk adott válaszaink. A feladatunk tehát egyértelmű...
2018. február 12., hétfő
A modern művészetről és az irányokról...
Korunk ideológiai zűrzavarában, ahol is a szellem kritikájának alapját képező, illetve az emberiség törekvésének irányát meghatározó vezérelvek felszámoltattak és ideiglenesen megszűntek, nem csoda, hogy az egyén nem tud mit kezdeni a jó modern műalkotásokkal.
(Szeretném előrebocsájtani, hogy a művészet "funkciók szerint" miként ágazott szerte a korok alatt. Én ezt a szerteágazást nem gondolom helytelennek, hiszen egy nem-tudatos folyamat része, amelyet az emberi intellektus fejlődése determinált. Létezik alkotás, amely pusztán hangulatfestés jelleggel bír. Létezik olyan is, amely a korszellem neurózisait és pszichózisait segít feldolgozni az egyén számára. S végül létezik a "főág", amely a intellektus megművelésére hivatott, s amelyről jelen írásomban röviden értekezem.)
Mi a művészet lényege? - Személy szerint én úgy látom, hogy a művészet "feladata" az, hogy kutassa és megjelenítse az egyén számára a Jót oly módon, hogy egyfelől ízlését művelje annak egyre tökéletesebb felismerésére, másfelől pedig, hogy intellektusát egyre jobban felkészítse a lét absztraktabb mélységeinek befogadására. Tehát egyfajta "intellektust művelő" szerepe van. Épp ezért a jó művészet mindig a kor előtt jár, s a korban csak a "haladóbb" egyének ismerik fel jelentőségét, a világ pedig mindig csak utólag, amikor is visszatekintve egyben pillantja meg és elemezni válik képessé korszellemét. Olyan ez, mint mikor az ember valami egészen új dolgot tanul: nehéz és idegen számára, mivel még nem alakult ki elméjében az adott dolog "megtevéséhez" a szükséges struktúra, mert az csak a tanulási folyamat közben épül fel. E folyamat sok szenvedéssel jár, viszont ha az adott struktúra beépül lényébe, a szenvedés elmúlik. Ez a fejlődés mindenkori útja.
A művészet tehát olyan csatornákon keresztül kommunikál az egyén lényével, amelyek a létnek még racionálisan nem leképezhető részeit képesek feldolgozni, rendszerezni, s egyfajta intuíció által értelmezni.[Intuíció = az irracionális rendszereket összetartó törvények nem-tudatos észlelése.] A modern művészet nem-tudatos törekvése ennek a készségünknek a fejlesztése, csiszolása. Ez a tendencia egyébként korról-korra megfigyelhető. Hogy is lenne képes bárki is értelmével közelíteni egy olyan közlés forma, illetve tartalom felé, amely messze meghaladja intellektusunk racionális határait?! Bár a modellek, amelyekre épülnek, nagyon is leírhatóak, mégis - jó esetben - nélkülöznek mindenféle szimbolikát, vagy efféle érzelmekre, illetve értelemre ható jelentéseket.
A jó modern művészet (merthogy létezik rossz művészet is) egy olyan mélység absztrakt tartalmait hozza felszínre, amely mélységben csak a modern matematika jár. Avagy képzeljük el azt a messzi távolban felsejlő tüneményt, mikor egy komplex számot a gyök 2-edik hatványra emelünk; vagy azt a halkan remegő gyönyörű pillanatot, amikor is egy Riemann-féle zéta-függvény áthalad a null ponton... S ha ezt még nem értitek, akkor nem álltok készen arra, hogy egész bensőtökkel merüljetek el Pilinszky János sorai között, vagy Zámbó Jonatán "Metamorfózisok" című darabjának mélységében. (Igen, kedves Barátom! Merlek téged ezen író óriás neve mellett említeni.)
S hogy miért is fontos ez az öntudatlan merülés a világ irracionális részébe? - Mert azonkívül, hogy meghív minket a létnek ezen még ismeretlen és feltérképezetlen területére, felkészít bennünket annak befogadására és megértésére gazdagítván és nemesítvén lényünket.
Sajnos, amíg ez az értékválság tart, miszerint az emberek inkább az érzelmileg öngerjesztő misztikumoktól remélnek megváltást a világot vezérlő elvek megismerése helyett, addig ez a korszellem nem fog túllépni önmagán.
(Szeretném előrebocsájtani, hogy a művészet "funkciók szerint" miként ágazott szerte a korok alatt. Én ezt a szerteágazást nem gondolom helytelennek, hiszen egy nem-tudatos folyamat része, amelyet az emberi intellektus fejlődése determinált. Létezik alkotás, amely pusztán hangulatfestés jelleggel bír. Létezik olyan is, amely a korszellem neurózisait és pszichózisait segít feldolgozni az egyén számára. S végül létezik a "főág", amely a intellektus megművelésére hivatott, s amelyről jelen írásomban röviden értekezem.)
Mi a művészet lényege? - Személy szerint én úgy látom, hogy a művészet "feladata" az, hogy kutassa és megjelenítse az egyén számára a Jót oly módon, hogy egyfelől ízlését művelje annak egyre tökéletesebb felismerésére, másfelől pedig, hogy intellektusát egyre jobban felkészítse a lét absztraktabb mélységeinek befogadására. Tehát egyfajta "intellektust művelő" szerepe van. Épp ezért a jó művészet mindig a kor előtt jár, s a korban csak a "haladóbb" egyének ismerik fel jelentőségét, a világ pedig mindig csak utólag, amikor is visszatekintve egyben pillantja meg és elemezni válik képessé korszellemét. Olyan ez, mint mikor az ember valami egészen új dolgot tanul: nehéz és idegen számára, mivel még nem alakult ki elméjében az adott dolog "megtevéséhez" a szükséges struktúra, mert az csak a tanulási folyamat közben épül fel. E folyamat sok szenvedéssel jár, viszont ha az adott struktúra beépül lényébe, a szenvedés elmúlik. Ez a fejlődés mindenkori útja.
A művészet tehát olyan csatornákon keresztül kommunikál az egyén lényével, amelyek a létnek még racionálisan nem leképezhető részeit képesek feldolgozni, rendszerezni, s egyfajta intuíció által értelmezni.[Intuíció = az irracionális rendszereket összetartó törvények nem-tudatos észlelése.] A modern művészet nem-tudatos törekvése ennek a készségünknek a fejlesztése, csiszolása. Ez a tendencia egyébként korról-korra megfigyelhető. Hogy is lenne képes bárki is értelmével közelíteni egy olyan közlés forma, illetve tartalom felé, amely messze meghaladja intellektusunk racionális határait?! Bár a modellek, amelyekre épülnek, nagyon is leírhatóak, mégis - jó esetben - nélkülöznek mindenféle szimbolikát, vagy efféle érzelmekre, illetve értelemre ható jelentéseket.
A jó modern művészet (merthogy létezik rossz művészet is) egy olyan mélység absztrakt tartalmait hozza felszínre, amely mélységben csak a modern matematika jár. Avagy képzeljük el azt a messzi távolban felsejlő tüneményt, mikor egy komplex számot a gyök 2-edik hatványra emelünk; vagy azt a halkan remegő gyönyörű pillanatot, amikor is egy Riemann-féle zéta-függvény áthalad a null ponton... S ha ezt még nem értitek, akkor nem álltok készen arra, hogy egész bensőtökkel merüljetek el Pilinszky János sorai között, vagy Zámbó Jonatán "Metamorfózisok" című darabjának mélységében. (Igen, kedves Barátom! Merlek téged ezen író óriás neve mellett említeni.)
S hogy miért is fontos ez az öntudatlan merülés a világ irracionális részébe? - Mert azonkívül, hogy meghív minket a létnek ezen még ismeretlen és feltérképezetlen területére, felkészít bennünket annak befogadására és megértésére gazdagítván és nemesítvén lényünket.
Sajnos, amíg ez az értékválság tart, miszerint az emberek inkább az érzelmileg öngerjesztő misztikumoktól remélnek megváltást a világot vezérlő elvek megismerése helyett, addig ez a korszellem nem fog túllépni önmagán.
 |
| Barnett Newman: Ígéret |
2018. február 11., vasárnap
Kritika
Rövid, pusztán fogalomtisztázásra szolgáló írás következik, amely olyan rövid, hogy szinte csak 'írásocska'...
Sokszor hallom azt a kifejezést, hogy "konstruktív kritika". A fogalmak jelentésének fényében egy ugyanolyan felesleges szófordulatról van szó, mint a "de viszont" esetében, mivelhogy a kritika - valódi értelmében - mindig konstruktív kell, hogy legyen.
A kritikát a valóságmegismerés igénye szülte, mint annak egy fő feltételét. A világot alkotó jelenségeket mi ugyan szubjektíve tapasztaljuk, azonban van nekik egy objektív, egyetemes természetük is, amelyet elménk - kiműveltségétől függően - többé-kevésbé észlel. A tudományok feladata ezen jelenségek abszolút valójának elérhető leghűbb modellezése, s eképpen valódi természetük egyre pontosabb megismerése.
Amikor az ember felállít egy modellt, arra egész rendszereket épít, vagy ha művészetekről beszélünk, akkor az adott alkotás által képviselt esztétikai modell képezi az alapját.
Szükséges, hogy tegyünk itt egy apró kitérőt...
Az esztétika a Szép egyetemes természetének megismerését és annak tiszta megjelenítéséhez szolgáló eszközök, rendszerek felkutatását célzó tudományág. Sok vita folyik arról, hogy vajon egzakt tudomány-e az esztétika. Személyes hitem és véleményem szerint igen, viszont azt gondolom, hogy ez még sokáig bizonyíthatatlan marad. Abból indulok ki, hogy ha hisszük, hogy a létezés egy abszolút lételvre épül, akkor az abszolút értelemben vett Jó az ennek a lételvnek való tökéletes megfelelést jelenti. Ennek pedig két megnyilvánulása lehetséges az emberben: 1) a Bölcsesség az értelem számára, valamint 2) a Szép a testi-lelki érzékek számára. A Bölcsesség az, amely az emberi intellektust képes ennek a lételvnek megfelelően strukturálni és működtetni. A Szép pedig e lételv kifejeződése a dolgok összerendeződésében, amelyet valamiféle irracionális, de mindenképp' intuitív módon vagyunk képesek szemlélni. A Bölcsesség szép, és a Szép bölcs. Ott tehát, ahol felsejlik a lét abszolút elve, létrejön a Jó. S hogy mennyire vagyunk képesek mindezt felismerni, attól függ, hogy milyen mértékben vagyunk birtokában ezen Elv ismeretének, hogy bensőnkben a róla felépített kép, mennyire felel meg a valóságnak. A szépség fogalma tehát ugyanannyira nem szubjektív, mint az igazságé, vagy a jóé. Élnünk kell tehát annak folyamatos felismerésével, hogy a valóságot csupán tapasztalataink és érzékeléseink által észleljük és modellezzük elménkben, amely így mindenkoron erősen szubjektív. E felismerés pedig, ha társul az igazság megismerésének vágyával, kisarjasztja az egyénben a helyes önkritikát.
Mindennek fényében a kritika célja, hogy azt a modellt, amire egy tétel, vagy egy műalkotás épül, összedöntse. És hol dönthető össze valami? - Mindig a gyöngeségénél fogva. A kritika tehát kipróbálja az adott rendszert, valamint rámutat annak hiányosságaira, s arra, miként omolhat romokba, de ugyanakkor felkutatja a romok között a továbbra is szilárdan összekapcsolódó elemeket, s azokat megőrzi a következő modellek számára. Sohasem öncélú, hanem konstruktív; a "cáfolás tudománya".
Tehát megcáfol, ahol lehet, de rá is mutat az értékre, s arra is, hogy az a valami miért érték és hogy hogyan használható. Csak és kizárólag így lehet helyes következtetésekre jutni, tökéletesebb rendszereket létrehozni, az értékeket tovább és tovább fejleszteni, s közelebb jutni az istenihez, ha merjük vállalni a kritika próbáját.
S ha ezt megértjük, akkor minden helyzetet és hatást (legyen az akár nem valós kritika) is, amiben gyengeségeink próbára tétetnek, szellemünk kritikájaként értelmezhetünk, s ily módon önnön épülésünkre fordíthatjuk azt. Ez a titka a szentek erényének.
Hibázásaink és bukásaink az Isten kritikája rólunk.
Sokszor hallom azt a kifejezést, hogy "konstruktív kritika". A fogalmak jelentésének fényében egy ugyanolyan felesleges szófordulatról van szó, mint a "de viszont" esetében, mivelhogy a kritika - valódi értelmében - mindig konstruktív kell, hogy legyen.
A kritikát a valóságmegismerés igénye szülte, mint annak egy fő feltételét. A világot alkotó jelenségeket mi ugyan szubjektíve tapasztaljuk, azonban van nekik egy objektív, egyetemes természetük is, amelyet elménk - kiműveltségétől függően - többé-kevésbé észlel. A tudományok feladata ezen jelenségek abszolút valójának elérhető leghűbb modellezése, s eképpen valódi természetük egyre pontosabb megismerése.
Amikor az ember felállít egy modellt, arra egész rendszereket épít, vagy ha művészetekről beszélünk, akkor az adott alkotás által képviselt esztétikai modell képezi az alapját.
Szükséges, hogy tegyünk itt egy apró kitérőt...
Az esztétika a Szép egyetemes természetének megismerését és annak tiszta megjelenítéséhez szolgáló eszközök, rendszerek felkutatását célzó tudományág. Sok vita folyik arról, hogy vajon egzakt tudomány-e az esztétika. Személyes hitem és véleményem szerint igen, viszont azt gondolom, hogy ez még sokáig bizonyíthatatlan marad. Abból indulok ki, hogy ha hisszük, hogy a létezés egy abszolút lételvre épül, akkor az abszolút értelemben vett Jó az ennek a lételvnek való tökéletes megfelelést jelenti. Ennek pedig két megnyilvánulása lehetséges az emberben: 1) a Bölcsesség az értelem számára, valamint 2) a Szép a testi-lelki érzékek számára. A Bölcsesség az, amely az emberi intellektust képes ennek a lételvnek megfelelően strukturálni és működtetni. A Szép pedig e lételv kifejeződése a dolgok összerendeződésében, amelyet valamiféle irracionális, de mindenképp' intuitív módon vagyunk képesek szemlélni. A Bölcsesség szép, és a Szép bölcs. Ott tehát, ahol felsejlik a lét abszolút elve, létrejön a Jó. S hogy mennyire vagyunk képesek mindezt felismerni, attól függ, hogy milyen mértékben vagyunk birtokában ezen Elv ismeretének, hogy bensőnkben a róla felépített kép, mennyire felel meg a valóságnak. A szépség fogalma tehát ugyanannyira nem szubjektív, mint az igazságé, vagy a jóé. Élnünk kell tehát annak folyamatos felismerésével, hogy a valóságot csupán tapasztalataink és érzékeléseink által észleljük és modellezzük elménkben, amely így mindenkoron erősen szubjektív. E felismerés pedig, ha társul az igazság megismerésének vágyával, kisarjasztja az egyénben a helyes önkritikát.
Mindennek fényében a kritika célja, hogy azt a modellt, amire egy tétel, vagy egy műalkotás épül, összedöntse. És hol dönthető össze valami? - Mindig a gyöngeségénél fogva. A kritika tehát kipróbálja az adott rendszert, valamint rámutat annak hiányosságaira, s arra, miként omolhat romokba, de ugyanakkor felkutatja a romok között a továbbra is szilárdan összekapcsolódó elemeket, s azokat megőrzi a következő modellek számára. Sohasem öncélú, hanem konstruktív; a "cáfolás tudománya".
Tehát megcáfol, ahol lehet, de rá is mutat az értékre, s arra is, hogy az a valami miért érték és hogy hogyan használható. Csak és kizárólag így lehet helyes következtetésekre jutni, tökéletesebb rendszereket létrehozni, az értékeket tovább és tovább fejleszteni, s közelebb jutni az istenihez, ha merjük vállalni a kritika próbáját.
S ha ezt megértjük, akkor minden helyzetet és hatást (legyen az akár nem valós kritika) is, amiben gyengeségeink próbára tétetnek, szellemünk kritikájaként értelmezhetünk, s ily módon önnön épülésünkre fordíthatjuk azt. Ez a titka a szentek erényének.
Hibázásaink és bukásaink az Isten kritikája rólunk.
Az ember bukása, avagy "feltétlenül gyilkos-e az, aki gyilkol?"
Sosem önmaga az ember cselekedete számít, hanem az, hogy az ember mivé lesz általuk.
A cselekedet mindig egy az isteni törvények szerint jól egymásra épülő ok-okozati sor eredményeként jön létre. A szabad akarat dolgában egészen más a helyzet, mint ahogy azt a felületesen gondolkodó emberek képzelik. Az akarat hatalma nem terjed ki a cselekedeteinket meghatározó "kauzális egyenletek" módosítására, viszont kiterjed az azokra való reflektálásunkra.
Lehet tehát a cselekedet rossz? - Nem. De az ember igen.
Az ember, aki a szívében kisarjadt erkölcs, az intellektusából fakadó "antiszubjektív elemző készség" és a morális konvenciók/normák tükrében cselekedetét értelmezni és megítélni képes, válhat rosszá, de válhat jóvá is, annak függvényében, hogy az ítélet az erkölcse számára konstruktívan, vagy destruktívan hat.
Kicsit mélyebbre eveznék ebben a témában, mint az, hogy kategorikusan kijelentsem adott "pszichés strukturálódásokról", hogy erkölcsösek-e, vagy sem.
Mindenki számára nyilvánvaló az a tény, hogy egy következtetés annál tökéletesebb, minél több információ logikailag helyes összekapcsolása révén jön létre. S ebből következőleg egy konklúzió csak akkor lehet tökéletes, ha a lét összes információjának helyes összekapcsolásából sarjad. Az ilyen konklúzió tökéletes és jó, mert tökéletesen azonos a lét realitásával. S ebből kifolyólag annál tökéletesebb, minél jobban közelít efelé a tökéletes azonosság felé. Ez az alapja a helyes és helytelen, a jó és a rossz megállapítására tett kísérleteknek, illetve úgy egyáltalán ezen fogalmak létjogosultságának. Erről a problémáról azonban máskor szeretnék írni; most itt az egyén relációjából szeretném mindezt megközelíteni.
Mindezekből kiviláglik, hogy az abszolút értelemben vett tökéletesség egy ember (s így az egész emberiség) számára lehetetlen, mivel nincs elme, amely képes lenne az összes létező információt feldolgozni, helyesen rendszerezni és azokkal megfelelően (belátható időn belül) kalkulálni. Azonban létezik egy olyan állapot, amit én "szellemi tökéletességnek" nevezek, amikor is az ember mindezt önmagában felismeri, belátja és gondolkodásmódját is ehhez igazítja. Az ilyen egyén akarata a realitás tiszteletére irányul és meghajol a végtelen nagy egész megismerhetetlensége előtt. Tudja jól, hogy számára az Igazság megismerhetetlen, s azt is tudja, hogy a megismerésére tett minden törekvésének eredménye csupán közelítő jelleggel bír, minthogy a megismerés által csupán - úgymond - szubjektív tapasztalatainak metszetét vékonyítja. Az ilyen elme minden dolog és fogalom valóságát törekszik megismerni és megérteni, hogy szellemének egész működését alárendelhesse a megismert elveknek. Eképpen csiszolja jellemét, s illeszkedik bele egyre tökéletesebben a lét végtelen rendszerébe. Az ilyen egyén sosem, vagy csak igazán használ olyan fogalmakat, hogy "tudom", vagy "értem", mert tisztában van azzal, hogy véges elméje a végtelent soha át nem láthatja, és azt is tudja, hogy a lét végtelensége minden dolog mögött ott rejtőzik. Ezt a szellemi működést nevezzük alázatosságnak.
Létezik azonban egy másik attitűd is, amely a realitást elsősorban szubjektív (testi, szellemi) érzékelésének veti alá. Fontos megjegyeznem, hogy a probléma az "elsősorban" szócskával és a cselekvést kifejező "veti alá" igével van. Az egyén egy szubjektum, és megismerése is csak szubjektív lehet. Azonban különbség van aközött, hogy a szubjektumát alá veti az igazság tiszteletének, hogy csiszolódjék általa, illetve aközött, hogy a megismerési folyamatait, amelyek egész benső világát és erkölcsi rendjét építik majd fel, puszta szubjektivitásának rendeli alá. Ilyenkor ugyanis öntudatlanul az egyénben olyan ítélkezésrendszer épül ki, amelynek alapjait testének ösztönei képezik. Igaz, az ösztönökben is van bölcsesség, de annak a rendszernek a megítélésére, amelynek ő maga is alávetettje, nincs jogosultsága. Márpedig ebben az esetben ez történik, s eképpen ítéletei is messze maradnak az igazságtól; ekkor mondjuk azt, hogy "ítélkezik". Ennek a szellemi működésnek a neve kevélység. [Vigyázzunk! A "kevélység" és a "gőg" nem azonos fogalmak. Az utóbbi az elsőből keletkező viselkedésminta, csakúgy, mint pl. az alázatosság és a bölcsesség esetében.]
Nem csoda hát, hogy a Bölcsesség önmegtagadásra, tehát az ösztönök által diktált programoktól való szabadságra int minket. Hiszen csak az alázat által válik képessé az ember helyesen, azaz önmaga számára konstruktívan reflektálni önmagára és az őt érő hatásokra.
Az igazság felszabadítja az egyént és boldoggá teszi. A boldogság egy olyan dinamikus (!) állapotot jelent, amikor is az ember mindent a helyén tud kezelni mindenkoron. Ez az állapot megszabadítja az egyént a benső kötelékektől, szorongatásoktól, s attól a börtöntől, amelyet a lét (meg)ismeretlenségétől való félelmek állítanak, a börtöntől, amit azok a korlátok alkotnak, amelyek lényegét nem értjük, s így manipulálni is képtelenek vagyunk velük. Így önmagunk cselekedeteitől sem félünk többé, mert tudjuk, hogyha el is bukunk, képesek vagyunk azokat önmagunk és mások szellemi növekedésére fordítani. Elérhető ez az állapot? - Nem. De megközelíthető az alázatosság, az igazság megismerésére irányuló akarat által.
Akiből ez az akarat hiányzik, vagy valamiféle őszintétlenség miatt nem teljes (s így képtelen a kevély - tudatos, vagy tudattalan - működések feloldására), nemcsak hogy szorongató korlátok között él, de rettegéssel tölti el minden hibája, vagy hibázásra való lehetősége, s eképpen bukásra van ítélve. Azért van bukásra ítélve, mert aki fél, de nem érti félelme tárgyát, az képtelen helyén kezelni azt, s egy esztelen menekvésbe fog. A kevély ember, ha hibázik, racionalizál, tehát megokolja önmaga hibáját, hogy bűntudatát feloldja, lelkiismeretének büntetését elkerülje, azonban ezzel csak erkölcsi normájává teszi a helytelent, valamint - mint valami élősködő gombát - egyre csak kisarjasztja és megszilárdítja magában az önmaga és a környezete számára oly destruktív benső pszichés struktúráit. És mindezt miért? - Félelemből. Én nem hiszem, hogy létezik olyan ember, aki szándékosan cseréli fel a jól megismert helyest, a jól megismert helytelennel. Szellemi vakság kell hozzá és félelem. Ezt a meglátásomat eddig semmi sem írta felül.
Azonban tudnunk kell, hogy a világ nem fekete és fehér. (Bár személy szerint én hiszek a "tökéletes fehér" létezésében, a "tökéletes feketét" képtelen vagyok elképzelni, mind matematikailag, mind intuitíve.) Ez azt jelenti, hogy az ember az alázatos szerveződés és a kevély szerveződés egyfajta kettős elegyével bír. Nem dualizmus ez, hanem egy azon rendszernek kétféle szerveződési lehetősége. Az alázatos szerveződés az, amely lehetővé teszi az önmagunkat felülíró folyamatokat, illetve azt is, amikor egy gőgösségben megrögzött ember megtér a bölcsességhez pusztán azért, mert a lelkiismeret oly áldott és megtisztító erejű tüzének kínját vállalni merte, amely úgy égeti ki az emberből a gyomot, mint a nedves fából a barna trutymót, s egészen elemészti az a tűz, mely a kínok után édesen ég, melegít és világosságával kíséri az embert a létben, ha bölcsen megőrzi azt.
Visszatérve tehát a címben is feltett kérdésre: feltétlenül rabló az, aki rabol? Vagy gyilkos, aki gyilkol? - Nem. Mert nem a cselekedetünk határozza meg, kik vagyunk, hanem az akaratunk. Bár a világ és a társadalom másként gondolkodik erről, a lelkivilágban csak is ez számít.
S ha mindezt megértjük, akkor ideje felhagynunk az emberek felcímkézésével, megítélésével, mert belátjuk, hogy nem "ítélés" az, hanem "ítélkezés", mert senki sem láthatja a szíveket a maguk valójában, csak az Isten, hogyha van. A mi dolgunk csak annyi, hogy bölcsességgel szolgáljunk embertársaink felé mindazon tálentumainkkal, amelyek ránkbízatottak. A többivel kapcsolatban pedig "hallgass!" a nevünk...
Egyébként mindez úgy jutott eszembe, hogy olvastam Oscar Wilde "de Profundis" című esszéjéből a következő sorokat: "de miközben látom, hogy magában abban, amit az ember cselekszik, nincs semmi igaztalanság, látom azt is, hogy bizony van igaztalanság abban, amivé lesz az ember."
De most zárom soraimat, ugyanis pössentenem kell...
A cselekedet mindig egy az isteni törvények szerint jól egymásra épülő ok-okozati sor eredményeként jön létre. A szabad akarat dolgában egészen más a helyzet, mint ahogy azt a felületesen gondolkodó emberek képzelik. Az akarat hatalma nem terjed ki a cselekedeteinket meghatározó "kauzális egyenletek" módosítására, viszont kiterjed az azokra való reflektálásunkra.
Lehet tehát a cselekedet rossz? - Nem. De az ember igen.
Az ember, aki a szívében kisarjadt erkölcs, az intellektusából fakadó "antiszubjektív elemző készség" és a morális konvenciók/normák tükrében cselekedetét értelmezni és megítélni képes, válhat rosszá, de válhat jóvá is, annak függvényében, hogy az ítélet az erkölcse számára konstruktívan, vagy destruktívan hat.
Kicsit mélyebbre eveznék ebben a témában, mint az, hogy kategorikusan kijelentsem adott "pszichés strukturálódásokról", hogy erkölcsösek-e, vagy sem.
Mindenki számára nyilvánvaló az a tény, hogy egy következtetés annál tökéletesebb, minél több információ logikailag helyes összekapcsolása révén jön létre. S ebből következőleg egy konklúzió csak akkor lehet tökéletes, ha a lét összes információjának helyes összekapcsolásából sarjad. Az ilyen konklúzió tökéletes és jó, mert tökéletesen azonos a lét realitásával. S ebből kifolyólag annál tökéletesebb, minél jobban közelít efelé a tökéletes azonosság felé. Ez az alapja a helyes és helytelen, a jó és a rossz megállapítására tett kísérleteknek, illetve úgy egyáltalán ezen fogalmak létjogosultságának. Erről a problémáról azonban máskor szeretnék írni; most itt az egyén relációjából szeretném mindezt megközelíteni.
Mindezekből kiviláglik, hogy az abszolút értelemben vett tökéletesség egy ember (s így az egész emberiség) számára lehetetlen, mivel nincs elme, amely képes lenne az összes létező információt feldolgozni, helyesen rendszerezni és azokkal megfelelően (belátható időn belül) kalkulálni. Azonban létezik egy olyan állapot, amit én "szellemi tökéletességnek" nevezek, amikor is az ember mindezt önmagában felismeri, belátja és gondolkodásmódját is ehhez igazítja. Az ilyen egyén akarata a realitás tiszteletére irányul és meghajol a végtelen nagy egész megismerhetetlensége előtt. Tudja jól, hogy számára az Igazság megismerhetetlen, s azt is tudja, hogy a megismerésére tett minden törekvésének eredménye csupán közelítő jelleggel bír, minthogy a megismerés által csupán - úgymond - szubjektív tapasztalatainak metszetét vékonyítja. Az ilyen elme minden dolog és fogalom valóságát törekszik megismerni és megérteni, hogy szellemének egész működését alárendelhesse a megismert elveknek. Eképpen csiszolja jellemét, s illeszkedik bele egyre tökéletesebben a lét végtelen rendszerébe. Az ilyen egyén sosem, vagy csak igazán használ olyan fogalmakat, hogy "tudom", vagy "értem", mert tisztában van azzal, hogy véges elméje a végtelent soha át nem láthatja, és azt is tudja, hogy a lét végtelensége minden dolog mögött ott rejtőzik. Ezt a szellemi működést nevezzük alázatosságnak.
Létezik azonban egy másik attitűd is, amely a realitást elsősorban szubjektív (testi, szellemi) érzékelésének veti alá. Fontos megjegyeznem, hogy a probléma az "elsősorban" szócskával és a cselekvést kifejező "veti alá" igével van. Az egyén egy szubjektum, és megismerése is csak szubjektív lehet. Azonban különbség van aközött, hogy a szubjektumát alá veti az igazság tiszteletének, hogy csiszolódjék általa, illetve aközött, hogy a megismerési folyamatait, amelyek egész benső világát és erkölcsi rendjét építik majd fel, puszta szubjektivitásának rendeli alá. Ilyenkor ugyanis öntudatlanul az egyénben olyan ítélkezésrendszer épül ki, amelynek alapjait testének ösztönei képezik. Igaz, az ösztönökben is van bölcsesség, de annak a rendszernek a megítélésére, amelynek ő maga is alávetettje, nincs jogosultsága. Márpedig ebben az esetben ez történik, s eképpen ítéletei is messze maradnak az igazságtól; ekkor mondjuk azt, hogy "ítélkezik". Ennek a szellemi működésnek a neve kevélység. [Vigyázzunk! A "kevélység" és a "gőg" nem azonos fogalmak. Az utóbbi az elsőből keletkező viselkedésminta, csakúgy, mint pl. az alázatosság és a bölcsesség esetében.]
Nem csoda hát, hogy a Bölcsesség önmegtagadásra, tehát az ösztönök által diktált programoktól való szabadságra int minket. Hiszen csak az alázat által válik képessé az ember helyesen, azaz önmaga számára konstruktívan reflektálni önmagára és az őt érő hatásokra.
Az igazság felszabadítja az egyént és boldoggá teszi. A boldogság egy olyan dinamikus (!) állapotot jelent, amikor is az ember mindent a helyén tud kezelni mindenkoron. Ez az állapot megszabadítja az egyént a benső kötelékektől, szorongatásoktól, s attól a börtöntől, amelyet a lét (meg)ismeretlenségétől való félelmek állítanak, a börtöntől, amit azok a korlátok alkotnak, amelyek lényegét nem értjük, s így manipulálni is képtelenek vagyunk velük. Így önmagunk cselekedeteitől sem félünk többé, mert tudjuk, hogyha el is bukunk, képesek vagyunk azokat önmagunk és mások szellemi növekedésére fordítani. Elérhető ez az állapot? - Nem. De megközelíthető az alázatosság, az igazság megismerésére irányuló akarat által.
Akiből ez az akarat hiányzik, vagy valamiféle őszintétlenség miatt nem teljes (s így képtelen a kevély - tudatos, vagy tudattalan - működések feloldására), nemcsak hogy szorongató korlátok között él, de rettegéssel tölti el minden hibája, vagy hibázásra való lehetősége, s eképpen bukásra van ítélve. Azért van bukásra ítélve, mert aki fél, de nem érti félelme tárgyát, az képtelen helyén kezelni azt, s egy esztelen menekvésbe fog. A kevély ember, ha hibázik, racionalizál, tehát megokolja önmaga hibáját, hogy bűntudatát feloldja, lelkiismeretének büntetését elkerülje, azonban ezzel csak erkölcsi normájává teszi a helytelent, valamint - mint valami élősködő gombát - egyre csak kisarjasztja és megszilárdítja magában az önmaga és a környezete számára oly destruktív benső pszichés struktúráit. És mindezt miért? - Félelemből. Én nem hiszem, hogy létezik olyan ember, aki szándékosan cseréli fel a jól megismert helyest, a jól megismert helytelennel. Szellemi vakság kell hozzá és félelem. Ezt a meglátásomat eddig semmi sem írta felül.
Azonban tudnunk kell, hogy a világ nem fekete és fehér. (Bár személy szerint én hiszek a "tökéletes fehér" létezésében, a "tökéletes feketét" képtelen vagyok elképzelni, mind matematikailag, mind intuitíve.) Ez azt jelenti, hogy az ember az alázatos szerveződés és a kevély szerveződés egyfajta kettős elegyével bír. Nem dualizmus ez, hanem egy azon rendszernek kétféle szerveződési lehetősége. Az alázatos szerveződés az, amely lehetővé teszi az önmagunkat felülíró folyamatokat, illetve azt is, amikor egy gőgösségben megrögzött ember megtér a bölcsességhez pusztán azért, mert a lelkiismeret oly áldott és megtisztító erejű tüzének kínját vállalni merte, amely úgy égeti ki az emberből a gyomot, mint a nedves fából a barna trutymót, s egészen elemészti az a tűz, mely a kínok után édesen ég, melegít és világosságával kíséri az embert a létben, ha bölcsen megőrzi azt.
Visszatérve tehát a címben is feltett kérdésre: feltétlenül rabló az, aki rabol? Vagy gyilkos, aki gyilkol? - Nem. Mert nem a cselekedetünk határozza meg, kik vagyunk, hanem az akaratunk. Bár a világ és a társadalom másként gondolkodik erről, a lelkivilágban csak is ez számít.
S ha mindezt megértjük, akkor ideje felhagynunk az emberek felcímkézésével, megítélésével, mert belátjuk, hogy nem "ítélés" az, hanem "ítélkezés", mert senki sem láthatja a szíveket a maguk valójában, csak az Isten, hogyha van. A mi dolgunk csak annyi, hogy bölcsességgel szolgáljunk embertársaink felé mindazon tálentumainkkal, amelyek ránkbízatottak. A többivel kapcsolatban pedig "hallgass!" a nevünk...
Egyébként mindez úgy jutott eszembe, hogy olvastam Oscar Wilde "de Profundis" című esszéjéből a következő sorokat: "de miközben látom, hogy magában abban, amit az ember cselekszik, nincs semmi igaztalanság, látom azt is, hogy bizony van igaztalanság abban, amivé lesz az ember."
De most zárom soraimat, ugyanis pössentenem kell...
2016. december 29., csütörtök
Egy régi szerzetesi gyógymód
A minap történt...
Eljött hozzám egy nő, nevezzük most Ilonának. Egy ötvenes, vagy talán hatvanas éveiben járó, melegséges kisugárzású hölgy, akinek szemei sok sírás emlékét őrizték és tekintetén látszott, hogy nagy terhet hordoz lelkében.
Beszélgettünk. Egyszer csak arra terelődött a szó, hogy speciális MRI készülékre van szüksége betegségének további vizsgálataira, mert klausztrofóbiás, így a hagyományos készülékkel nem vizsgálható. - "Na de ennyire? - kérdeztem - Nem tud uralkodni rajta ezen kis idő alatt sem?" Azt felelte: - "Nem." Elmondta, hogy nem egyszerűen szorong a bezártságtól, hanem fojtogatni, kínozni kezdi őt, mint testileg, de lelkileg is, és ettől fél. Ekkor felkaptam a fejem; és úgy éreztem folytatnom kell a beszélgetést. Kérdeztem tőle, hogy hol jelentkezik még ez az érzés. Mondta, hogy mindenhol, ami zárt és kicsi helység: liftben, vagy mosdóban is akár, stb. - "S tudja, hogy mindeme félelme alaptalan? Hiszen mind a lift, mind a mosdó szellőzik. Lehetetlen, hogy megfulladjon." Azt felelte: - "Igen, tudom, de mégsem tudok szabadulni tőle."
Ekkor elmagyaráztam neki, hogy hogyan is keletkezik egy fóbia. Létezik két fajta félelem: létezik reális félelem, és létezik irreális félelem. (Ez utóbbit szorongásnak hívjuk.) A kettő között a különbség az, hogy reális félelemnél a félelem tárgya jól látható és érthető. Például: félek az előttem álló oroszlántól, mert megehet engem. A félelem oka tehát világos, és figyelmeztet engem arra, hogy ez a veszély fenyeget; ezzel tehát élni segít. Míg irreális félelem, azaz szorongás esetén a félelem tárgya nem realizálódik, hanem csak annyit érzek, hogy valami fenyeget engem, de nem tudom, mi az. Ez nem azt jelenti, hogy a félelemnek nincs oka, hanem csak azt, hogy nem ismert az ok. Jellemző szomatikus és pszichés tüneteket okoz: nyeldekelés, gyomorgörcs, felgyorsult anyagcsere, heves szívdobogás, illetve ideges, frusztrált viselkedés, a józan gondolkodás megbénulása, stb. Így tehát a szorongás élni gátol. Ez ellen a bensőnk kétféleképpen védekezhet: egyrészt feltárhatja az okot, kutatva a mélyben, s ha az ok realizálódik, a szorongás elmúlik. Másrészt, kreálhat neki egy okot - ez a legjellemzőbb védekezési mód az emberek nagy részénél -, ami ugyan nem a valós ok, de legalább tudja valamihez kötni az érzést. Például egy kisgyermek, akinek a szülei őszintétlenek és nem szeretik egymást, szorong, de nem fogja tudni elmondani, hogy "azért szorongok, mert szüleim rossz házassága instabil alapot szolgáltat nekem az élethez", hanem hall mondjuk a patkányokról, amik lakásokba is beköltözhetnek, és azt fogja mondani, hogy "áhá, tehát a patkányok miatt szorongok! Mert bármikor itt is megjelenhetnek", és innentől kezdve kialakul benne egy fóbia a patkányok iránt. S ha ez később sem világosodik meg előtte, hogy félelme alaptalan az apró kis állatkától, és nem kérdőjelezi meg szorongása mélyét, akkor benne is marad, illetve még több fóbiát halmoz majd föl. Tehát a fóbia, szorongásaink kivetítése valamire, vagy valakire.
Miután mindezeket elmondtam Ilonának, egy korábbi kérdésemre, miszerint "hol máshol érzi még ezt a fulladást", eszébe jutott, hogy rendszeresen álmodik a férjével, és akkor jelentkezik még ez az érzés.
- "És mit álmodik?" - kérdeztem.
- "Könyörög."
- "Miért könyörög?"
- "Hogy bocsássak meg neki... és hogy fogadjam őt vissza" - ekkor könnycseppek jelentek meg a szemében.
- "És maga mit érez ekkor?"
- "Azt, hogy gyűlölöm, és hogy nem tudok neki megbocsájtani..."
- "És erre ő?"
- "Még jobban könyörög"
- "Úgy érzi, megfojtja önt ez a kényszer, igaz?"
- "Igen"
Ekkor elmesélte, hogy a férje rendszeresen ivott, és hogy többször is megverte, megalázta őt, ahogyan csak egy nőt lehet. Sokszor zavarta őt el, de a férfi mindahányszor bocsánatért esedezett, Ilona pedig mindahányszor adott neki még egy esélyt.
- "Annyi, de annyi esélyt adtam neki. Próbáltam megbocsájtani neki, próbáltam szeretni őt és segíteni rajta, de ő nem változott meg. Nem akart megváltozni... Végül pedig elzavartam őt. Azt mondtam, soha többé nem akarom látni. Kihasznált, megalázott, tönkretett. Többé nem fogadtam vissza..."
(A munkahelyen beállt a csend. Kollégáim már az ebédszünetüket töltötték. Én pedig kihasználtam a - talán - Égiek adta alkalmat, hogy segítsek ezen megtört kis léleknek végre letenni ezt a hatalmas terhet.)
- "Úgy érzem, maga nem hiszi, hogy ez helyes döntés volt" - mondtam.
- "Nem tudom."
- "Valamiért nem nyugszik a múlt. Érez bűntudatot, azért, mert nem adott neki több esélyt? ... Őszintén..."
- "Igen... azt hiszem..."
- "S vajon miért?"
- "..."
- "Az ember akkor érez így, mikor nem tudja elfogadni azt, amit tett. S akkor nem képes rá, ha nem érti. Mondja, miért lehetett helyes döntés, hogy elzavarta őt végleg?"
- "Azért mert teljesen tönkre tett volna. Nem akart megváltozni."
- "S igazán hiszi ezt?"
- "Nem"
- "És ön szerint, miért lett volna helyes döntés egy újabb esély?"
- "Mert talán megváltozott volna... talán segíthettem volna..."
- "Tehát vajon azért érez-e bűntudatot, mert nem tudott rajta segíteni? És mert döntését indulatból hozta? Márpedig minden, mi benső indulatainkból származik (legyen az düh, vagy szerelem) alapvetően rossz"
- "Igen... azért"
- "De vajon elvárhat-e magától olyasmit, amire nem volt elég bölcs?"
Csak a szipogását hallottam.
- "Ha úgy látja - folytattam - hogy megtette azt, amire képes volt, nem vádolhatja magát azért, amire nem volt képes. Meg kell bocsájtania magának, és akkor megbocsáthat majd neki is."
- "A férjem már meghalt..." - mondta keservesen.
És most, kedves Olvasó, utazzunk el egy kicsit a messzi hegyekben élő szerzetesek kolostoraiba. Egy zsidó öregember, akitől sokat tanultam, (s akit sokan ismernek, de most nem nevezem meg), elutazott hajdanán, hogy ezen remeték kolostoraiban éljen. Ott az egyik szerzetestől leste el a következő gyógymódot, melyre most részletesen nem térek ki, mert a továbbiakban úgyis megtetszik látni, de elmondom azt, mi az alapját képezi. Ő azt mondta, minden testi, illetve lelki betegség egy tudatos, vagy tudatalatti elszegődés életellenes hatalmak mellé. Ha ez a hatalom lelepleződik, és az elszegődés okaira is fény derül, akkor ezt a szolgálatot egyszerűen fel kell mondani. Mégpedig úgy, hogy tudván elszegődésünk tárgyát és okát, megszólítjuk hangosan azt, ami hatalmában tart, és kijelentjük, hogy bár ezen és ezen okokból hibát követtünk el, többé nem szolgálunk neki. Vagy ha a tárgy kevésbé megfogható - mint Ilona esetében - akkor magát az okot kezeljük. Egy olyan ugrást teszünk meg, amihez addig nem volt bátorságunk.
(A zsidó öreg, miután a szerzetes kigyógyította őt eképpen az életében jelenlévő kettősségek rabságából, megkérdezte: - "S most? Mi fog történni?" - "Látszólag semmi - felelte a szerzetes - a kettősségek továbbra is jelen lesznek életedben. Csupán annyi fog változni, hogy ezentúl tisztán fogod látni, hogy melyik a helyes út és melyik a helytelen, és lesz hozzá elég erőd, hogy a helyes utat válaszd." Így is történt.)
Ilonához fordultam:
- "Hunyja be a szemét, és képzelje maga elé a férjét... lássa az ő tekintetét... s nézzen a szemébe. Milyen a tekintete?"
Csak a zokogását hallottam.
- "Szólítsa meg őt... és mondja neki, de hangosan, hogy nem haragszik rá, s hogy megbocsájt neki mindenért, amit önnel tett, s hogy ő is bocsásson meg önnek..."
Még jobban zokogott.
- "Nem tudom..." - mondta.
- "Akkor ismételje utánam... hogy hívják a férjét?"
- "Imre" (nevezzük most így)
- "Mondja utánam, de az ő szemeibe: Imre..."
- "Imre..."
- "Megbocsájtok neked mindenért, amit velem tettél. De, kérlek, te is bocsáss meg nekem azért, hogy nem voltam elég érett, sem bölcs, hogy segíthessek rajtad és kimentselek mindabból, amibe kerültél. Értsd meg, nekem is élnem kellett. Adjon az Isten neked gyógyulást, s légy boldog odafönt az Égben, én pedig itt a Földön..."
Szinte vért izzadva ismételte utánam ezeket a mondatokat, és nagy kínok és könnyek árán, de kimondta. Hallgattunk. Ő sírt. Én pedig óvón néztem őt. Miután kissé lecsendesült, megköszönte nekem, majd lassan összepakolt és elment. Én a fülkémben maradtam még egy picit és halkan imádkoztam érte az örökkévaló Istenhez, hogy adjon neki végre gyógyulást és csendességet ennek a sokat szenvedett léleknek.
Egy héttel később újra találkoztunk. Nem hozzám osztották terápiára, ezért csak lopva - minthogy szünetem volt - néhány szót tudtunk váltani a paravánon keresztül, diszkréten, tekintettel a többi kollégára.
- "Hogy érzi magát, Ilona?"
- "Sokkal-sokkal könnyebben."
- "És mondja, érzi-e még a fulladást?"
- "Már nem. ...Köszönöm!"
- "Istennek köszönje, ne nekem!"
És így igaz is. Tetszik tudni, fogalmam sincs, hogy mit tettem. Fogalmam sincs, mibe nyúltam bele, hogy miért gyógyult meg ez a nő. Pusztán eltanultam valamit ettől az öreg zsidó férfitól, és egyfajta ihletett állapotban felhasználtam őnála e gyógymódot, mely engem is sokszor segített a cölibátusban és remeteségben töltött éveim alatt...
Eljött hozzám egy nő, nevezzük most Ilonának. Egy ötvenes, vagy talán hatvanas éveiben járó, melegséges kisugárzású hölgy, akinek szemei sok sírás emlékét őrizték és tekintetén látszott, hogy nagy terhet hordoz lelkében.
Beszélgettünk. Egyszer csak arra terelődött a szó, hogy speciális MRI készülékre van szüksége betegségének további vizsgálataira, mert klausztrofóbiás, így a hagyományos készülékkel nem vizsgálható. - "Na de ennyire? - kérdeztem - Nem tud uralkodni rajta ezen kis idő alatt sem?" Azt felelte: - "Nem." Elmondta, hogy nem egyszerűen szorong a bezártságtól, hanem fojtogatni, kínozni kezdi őt, mint testileg, de lelkileg is, és ettől fél. Ekkor felkaptam a fejem; és úgy éreztem folytatnom kell a beszélgetést. Kérdeztem tőle, hogy hol jelentkezik még ez az érzés. Mondta, hogy mindenhol, ami zárt és kicsi helység: liftben, vagy mosdóban is akár, stb. - "S tudja, hogy mindeme félelme alaptalan? Hiszen mind a lift, mind a mosdó szellőzik. Lehetetlen, hogy megfulladjon." Azt felelte: - "Igen, tudom, de mégsem tudok szabadulni tőle."
Ekkor elmagyaráztam neki, hogy hogyan is keletkezik egy fóbia. Létezik két fajta félelem: létezik reális félelem, és létezik irreális félelem. (Ez utóbbit szorongásnak hívjuk.) A kettő között a különbség az, hogy reális félelemnél a félelem tárgya jól látható és érthető. Például: félek az előttem álló oroszlántól, mert megehet engem. A félelem oka tehát világos, és figyelmeztet engem arra, hogy ez a veszély fenyeget; ezzel tehát élni segít. Míg irreális félelem, azaz szorongás esetén a félelem tárgya nem realizálódik, hanem csak annyit érzek, hogy valami fenyeget engem, de nem tudom, mi az. Ez nem azt jelenti, hogy a félelemnek nincs oka, hanem csak azt, hogy nem ismert az ok. Jellemző szomatikus és pszichés tüneteket okoz: nyeldekelés, gyomorgörcs, felgyorsult anyagcsere, heves szívdobogás, illetve ideges, frusztrált viselkedés, a józan gondolkodás megbénulása, stb. Így tehát a szorongás élni gátol. Ez ellen a bensőnk kétféleképpen védekezhet: egyrészt feltárhatja az okot, kutatva a mélyben, s ha az ok realizálódik, a szorongás elmúlik. Másrészt, kreálhat neki egy okot - ez a legjellemzőbb védekezési mód az emberek nagy részénél -, ami ugyan nem a valós ok, de legalább tudja valamihez kötni az érzést. Például egy kisgyermek, akinek a szülei őszintétlenek és nem szeretik egymást, szorong, de nem fogja tudni elmondani, hogy "azért szorongok, mert szüleim rossz házassága instabil alapot szolgáltat nekem az élethez", hanem hall mondjuk a patkányokról, amik lakásokba is beköltözhetnek, és azt fogja mondani, hogy "áhá, tehát a patkányok miatt szorongok! Mert bármikor itt is megjelenhetnek", és innentől kezdve kialakul benne egy fóbia a patkányok iránt. S ha ez később sem világosodik meg előtte, hogy félelme alaptalan az apró kis állatkától, és nem kérdőjelezi meg szorongása mélyét, akkor benne is marad, illetve még több fóbiát halmoz majd föl. Tehát a fóbia, szorongásaink kivetítése valamire, vagy valakire.
Miután mindezeket elmondtam Ilonának, egy korábbi kérdésemre, miszerint "hol máshol érzi még ezt a fulladást", eszébe jutott, hogy rendszeresen álmodik a férjével, és akkor jelentkezik még ez az érzés.
- "És mit álmodik?" - kérdeztem.
- "Könyörög."
- "Miért könyörög?"
- "Hogy bocsássak meg neki... és hogy fogadjam őt vissza" - ekkor könnycseppek jelentek meg a szemében.
- "És maga mit érez ekkor?"
- "Azt, hogy gyűlölöm, és hogy nem tudok neki megbocsájtani..."
- "És erre ő?"
- "Még jobban könyörög"
- "Úgy érzi, megfojtja önt ez a kényszer, igaz?"
- "Igen"
Ekkor elmesélte, hogy a férje rendszeresen ivott, és hogy többször is megverte, megalázta őt, ahogyan csak egy nőt lehet. Sokszor zavarta őt el, de a férfi mindahányszor bocsánatért esedezett, Ilona pedig mindahányszor adott neki még egy esélyt.
- "Annyi, de annyi esélyt adtam neki. Próbáltam megbocsájtani neki, próbáltam szeretni őt és segíteni rajta, de ő nem változott meg. Nem akart megváltozni... Végül pedig elzavartam őt. Azt mondtam, soha többé nem akarom látni. Kihasznált, megalázott, tönkretett. Többé nem fogadtam vissza..."
(A munkahelyen beállt a csend. Kollégáim már az ebédszünetüket töltötték. Én pedig kihasználtam a - talán - Égiek adta alkalmat, hogy segítsek ezen megtört kis léleknek végre letenni ezt a hatalmas terhet.)
- "Úgy érzem, maga nem hiszi, hogy ez helyes döntés volt" - mondtam.
- "Nem tudom."
- "Valamiért nem nyugszik a múlt. Érez bűntudatot, azért, mert nem adott neki több esélyt? ... Őszintén..."
- "Igen... azt hiszem..."
- "S vajon miért?"
- "..."
- "Az ember akkor érez így, mikor nem tudja elfogadni azt, amit tett. S akkor nem képes rá, ha nem érti. Mondja, miért lehetett helyes döntés, hogy elzavarta őt végleg?"
- "Azért mert teljesen tönkre tett volna. Nem akart megváltozni."
- "S igazán hiszi ezt?"
- "Nem"
- "És ön szerint, miért lett volna helyes döntés egy újabb esély?"
- "Mert talán megváltozott volna... talán segíthettem volna..."
- "Tehát vajon azért érez-e bűntudatot, mert nem tudott rajta segíteni? És mert döntését indulatból hozta? Márpedig minden, mi benső indulatainkból származik (legyen az düh, vagy szerelem) alapvetően rossz"
- "Igen... azért"
- "De vajon elvárhat-e magától olyasmit, amire nem volt elég bölcs?"
Csak a szipogását hallottam.
- "Ha úgy látja - folytattam - hogy megtette azt, amire képes volt, nem vádolhatja magát azért, amire nem volt képes. Meg kell bocsájtania magának, és akkor megbocsáthat majd neki is."
- "A férjem már meghalt..." - mondta keservesen.
És most, kedves Olvasó, utazzunk el egy kicsit a messzi hegyekben élő szerzetesek kolostoraiba. Egy zsidó öregember, akitől sokat tanultam, (s akit sokan ismernek, de most nem nevezem meg), elutazott hajdanán, hogy ezen remeték kolostoraiban éljen. Ott az egyik szerzetestől leste el a következő gyógymódot, melyre most részletesen nem térek ki, mert a továbbiakban úgyis megtetszik látni, de elmondom azt, mi az alapját képezi. Ő azt mondta, minden testi, illetve lelki betegség egy tudatos, vagy tudatalatti elszegődés életellenes hatalmak mellé. Ha ez a hatalom lelepleződik, és az elszegődés okaira is fény derül, akkor ezt a szolgálatot egyszerűen fel kell mondani. Mégpedig úgy, hogy tudván elszegődésünk tárgyát és okát, megszólítjuk hangosan azt, ami hatalmában tart, és kijelentjük, hogy bár ezen és ezen okokból hibát követtünk el, többé nem szolgálunk neki. Vagy ha a tárgy kevésbé megfogható - mint Ilona esetében - akkor magát az okot kezeljük. Egy olyan ugrást teszünk meg, amihez addig nem volt bátorságunk.
(A zsidó öreg, miután a szerzetes kigyógyította őt eképpen az életében jelenlévő kettősségek rabságából, megkérdezte: - "S most? Mi fog történni?" - "Látszólag semmi - felelte a szerzetes - a kettősségek továbbra is jelen lesznek életedben. Csupán annyi fog változni, hogy ezentúl tisztán fogod látni, hogy melyik a helyes út és melyik a helytelen, és lesz hozzá elég erőd, hogy a helyes utat válaszd." Így is történt.)
Ilonához fordultam:
- "Hunyja be a szemét, és képzelje maga elé a férjét... lássa az ő tekintetét... s nézzen a szemébe. Milyen a tekintete?"
Csak a zokogását hallottam.
- "Szólítsa meg őt... és mondja neki, de hangosan, hogy nem haragszik rá, s hogy megbocsájt neki mindenért, amit önnel tett, s hogy ő is bocsásson meg önnek..."
Még jobban zokogott.
- "Nem tudom..." - mondta.
- "Akkor ismételje utánam... hogy hívják a férjét?"
- "Imre" (nevezzük most így)
- "Mondja utánam, de az ő szemeibe: Imre..."
- "Imre..."
- "Megbocsájtok neked mindenért, amit velem tettél. De, kérlek, te is bocsáss meg nekem azért, hogy nem voltam elég érett, sem bölcs, hogy segíthessek rajtad és kimentselek mindabból, amibe kerültél. Értsd meg, nekem is élnem kellett. Adjon az Isten neked gyógyulást, s légy boldog odafönt az Égben, én pedig itt a Földön..."
Szinte vért izzadva ismételte utánam ezeket a mondatokat, és nagy kínok és könnyek árán, de kimondta. Hallgattunk. Ő sírt. Én pedig óvón néztem őt. Miután kissé lecsendesült, megköszönte nekem, majd lassan összepakolt és elment. Én a fülkémben maradtam még egy picit és halkan imádkoztam érte az örökkévaló Istenhez, hogy adjon neki végre gyógyulást és csendességet ennek a sokat szenvedett léleknek.
Egy héttel később újra találkoztunk. Nem hozzám osztották terápiára, ezért csak lopva - minthogy szünetem volt - néhány szót tudtunk váltani a paravánon keresztül, diszkréten, tekintettel a többi kollégára.
- "Hogy érzi magát, Ilona?"
- "Sokkal-sokkal könnyebben."
- "És mondja, érzi-e még a fulladást?"
- "Már nem. ...Köszönöm!"
- "Istennek köszönje, ne nekem!"
És így igaz is. Tetszik tudni, fogalmam sincs, hogy mit tettem. Fogalmam sincs, mibe nyúltam bele, hogy miért gyógyult meg ez a nő. Pusztán eltanultam valamit ettől az öreg zsidó férfitól, és egyfajta ihletett állapotban felhasználtam őnála e gyógymódot, mely engem is sokszor segített a cölibátusban és remeteségben töltött éveim alatt...
2016. december 19., hétfő
Intermezzo 1. - Égbolt és kalitka
De ez az írás nem erről fog szólni.
Bár ellenkezik sokak gondolkodásmódjával, de helyes és helytelen szerelem igenis létezik.
Egy Szabó T. Annától lopott képpel élve úgy tudnám megfogalmazni, hogy "az igazi szerelem égbolt a kis madárkáknak, s nem kalitka". Valóban, sokszor vonzalmaink mélyén csupán a magányosságunktól való menekülés áll. Fájdalomcsillapítás, mellyel nem érezzük a bennünk zsibongó kérdések okozta fájdalmat. Menekülés az életünk ürességétől, mert nem találjuk utunkat. Nem arról van szó, hogy nem vonzódunk a másikhoz. Arról van szó, hogy nem jól vonzódunk, nem jó a benső indításunk. Pilinszky így kezdi a "Magamhoz" c. versét: "Bátran viseld magányod, én számon tartlak téged." Az olyan ember, aki keresi önmagát, vagy a már megtalált útján jár és küzd, nem magányos, hanem egyedül van, és bátran viseli ezt az egyedüllétet. Tudja, hogy mindig egyedül van: egyedül születik és egyedül is hal meg. A küzdelemben egyedül kell talpon maradnia, és a válaszokat is egyedül kell megtalálnia. Fontos, hogy az ember megjárja saját "benső Odüsszeiáját", bátran vállalva mindazt a szenvedést, amivel ez az út jár. Az ember, aki ezt teszi "bátran viseli magányát", mert többé nem az ürességtől menekül, hanem egyre és egyre tisztábban kristályosodik ki előtte önnön életének értelme, annak minden összefüggésével, tiszta és világos céljával. Az ilyen embernek társa van, aki kíséri őt, de mégis szabad, mert létének gyökere van, s mert tudja, hogy önmaga elég önmagának. Társával segítik, erősítik egymást. Küzdelmekben megfáradva, a tanácstalanságban, vagy tévutakon járva mindig ott lesz a másik, aki inti őt, édes szavaival bátorítja őt, világosságot gyújt benne, vagy csókjával új erőt ad néki, hogy tovább menjen.
Sokat beszélgettem másokkal is és magammal is erről. S a tapasztalat azt mutatta, hogy a helyes és helytelen vonzalom ilyesfajta leírása helytálló.
Égbolt tehát, ha szabadságot ad. Erőt és alkotó kedvet. Segít önmagunk kiteljesítésében, fejlődésében. Az ilyen vonzalom élni segít, ellenben a helytelen vonzalom élni gátol. Ilyenkor az ember álmokba merül, kiszakad a valóságból, képtelen alkotni és gondolkodni. Érzelmei és egész elméje ennek a vonzalomnak a bilincsében fulladozik. Ez akkor történik meg, ha az ember az őt fenyegető ürességtől menekül el, ahelyett hogy a megértésre törekedne. S az ilyen kapcsolat csak megfojtja őt. Erős akarattal el kell hagyni. Mert - ahogyan egy kedves lány ismerősömmel megfogalmaztuk nem régen - egy férfi és egy nő sem ér meg annyit, hogy érte saját magunkat, s ezzel együtt elrendelt utunkat elvessük magunktól.
Muszáj hát megtalálnunk és elfogadnunk azt, akik vagyunk...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)