Intermezzo 1. - Égbolt és kalitka

"Mint egy éhes kis galamb, úgy jöttél hozzám. Te néztél engem, én néztelek téged. Enni adtam mindabból, amim volt. S miután jól laktál, megfordultál és elrepültél. De közben még röptödben a fejemre kakáltál. S így maradtam én ottan egyedül. Bár tudtam, hogy így lesz, mégsem hittem. Mert hittem benned, mert hinni akartam - más okom nem is volt. Az álmot felváltotta a realitás. Így tettél mégis bölcsebbé..." 
De ez az írás nem erről fog szólni.

 Bár ellenkezik sokak gondolkodásmódjával, de helyes és helytelen szerelem igenis létezik.
Egy Szabó T. Annától lopott képpel élve úgy tudnám megfogalmazni, hogy "az igazi szerelem égbolt a kis madárkáknak, s nem kalitka". Valóban, sokszor vonzalmaink mélyén csupán a magányosságunktól való menekülés áll. Fájdalomcsillapítás, mellyel nem érezzük a bennünk zsibongó kérdések okozta fájdalmat. Menekülés az életünk ürességétől, mert nem találjuk utunkat. Nem arról van szó, hogy nem vonzódunk a másikhoz. Arról van szó, hogy nem jól vonzódunk, nem jó a benső indításunk. Pilinszky így kezdi a "Magamhoz" c. versét: "Bátran viseld magányod, én számon tartlak téged." Az olyan ember, aki keresi önmagát, vagy a már megtalált útján jár és küzd, nem magányos, hanem egyedül van, és bátran viseli ezt az egyedüllétet. Tudja, hogy mindig egyedül van: egyedül születik és egyedül is hal meg. A küzdelemben egyedül kell talpon maradnia, és a válaszokat is egyedül kell megtalálnia. Fontos, hogy az ember megjárja saját "benső Odüsszeiáját", bátran vállalva mindazt a szenvedést, amivel ez az út jár. Az ember, aki ezt teszi "bátran viseli magányát", mert többé nem az ürességtől menekül, hanem egyre és egyre tisztábban kristályosodik ki előtte önnön életének értelme, annak minden összefüggésével, tiszta és világos céljával. Az ilyen embernek társa van, aki kíséri őt, de mégis szabad, mert létének gyökere van, s mert tudja, hogy önmaga elég önmagának. Társával segítik, erősítik egymást. Küzdelmekben megfáradva, a tanácstalanságban, vagy tévutakon járva mindig ott lesz a másik, aki inti őt, édes szavaival bátorítja őt, világosságot gyújt benne, vagy csókjával új erőt ad néki, hogy tovább menjen.
 Sokat beszélgettem másokkal is és magammal is erről. S a tapasztalat azt mutatta, hogy a helyes és helytelen vonzalom ilyesfajta leírása helytálló.
Égbolt tehát, ha szabadságot ad. Erőt és alkotó kedvet. Segít önmagunk kiteljesítésében, fejlődésében. Az ilyen vonzalom élni segít, ellenben a helytelen vonzalom élni gátol. Ilyenkor az ember álmokba merül, kiszakad a valóságból, képtelen alkotni és gondolkodni. Érzelmei és egész elméje ennek a vonzalomnak a bilincsében fulladozik. Ez akkor történik meg, ha az ember az őt fenyegető ürességtől menekül el, ahelyett hogy a megértésre törekedne. S az ilyen kapcsolat csak megfojtja őt. Erős akarattal el kell hagyni. Mert - ahogyan egy kedves lány ismerősömmel megfogalmaztuk nem régen - egy férfi és egy nő sem ér meg annyit, hogy érte saját magunkat, s ezzel együtt elrendelt utunkat elvessük magunktól.

Muszáj hát megtalálnunk és elfogadnunk azt, akik vagyunk...