Kritika

Rövid, pusztán fogalomtisztázásra szolgáló írás következik, amely olyan rövid, hogy szinte csak 'írásocska'...
   Sokszor hallom azt a kifejezést, hogy "konstruktív kritika". A fogalmak jelentésének fényében egy ugyanolyan felesleges szófordulatról van szó, mint a "de viszont" esetében, mivelhogy a kritika - valódi értelmében - mindig konstruktív kell, hogy legyen.
   A kritikát a valóságmegismerés igénye szülte, mint annak egy fő feltételét. A világot alkotó jelenségeket mi ugyan szubjektíve tapasztaljuk, azonban van nekik egy objektív, egyetemes természetük is, amelyet elménk - kiműveltségétől függően - többé-kevésbé észlel. A tudományok feladata ezen jelenségek abszolút valójának elérhető leghűbb modellezése, s eképpen valódi természetük egyre pontosabb megismerése.
Amikor az ember felállít egy modellt, arra egész rendszereket épít, vagy ha művészetekről beszélünk, akkor az adott alkotás által képviselt esztétikai modell képezi az alapját.
   Szükséges, hogy tegyünk itt egy apró kitérőt...
Az esztétika a Szép egyetemes természetének megismerését és annak tiszta megjelenítéséhez szolgáló eszközök, rendszerek felkutatását célzó tudományág. Sok vita folyik arról, hogy vajon egzakt tudomány-e az esztétika. Személyes hitem és véleményem szerint igen, viszont azt gondolom, hogy ez még sokáig bizonyíthatatlan marad. Abból indulok ki, hogy ha hisszük, hogy a létezés egy abszolút lételvre épül, akkor az abszolút értelemben vett Jó az ennek a lételvnek való tökéletes megfelelést jelenti. Ennek pedig két megnyilvánulása lehetséges az emberben: 1) a Bölcsesség az értelem számára, valamint 2) a Szép a testi-lelki érzékek számára. A Bölcsesség az, amely az emberi intellektust képes ennek a lételvnek megfelelően strukturálni és működtetni. A Szép pedig e lételv kifejeződése a dolgok összerendeződésében, amelyet valamiféle irracionális, de mindenképp' intuitív módon vagyunk képesek szemlélni. A Bölcsesség szép, és a Szép bölcs. Ott tehát, ahol felsejlik a lét abszolút elve, létrejön a Jó. S hogy mennyire vagyunk képesek mindezt felismerni, attól függ, hogy milyen mértékben vagyunk birtokában ezen Elv ismeretének, hogy bensőnkben a róla felépített kép, mennyire felel meg a valóságnak. A szépség fogalma tehát ugyanannyira nem szubjektív, mint az igazságé, vagy a jóé. Élnünk kell tehát annak folyamatos felismerésével, hogy a valóságot csupán tapasztalataink és érzékeléseink által észleljük és modellezzük elménkben, amely így mindenkoron erősen szubjektív. E felismerés pedig, ha társul az igazság megismerésének vágyával, kisarjasztja az egyénben a helyes önkritikát.
   Mindennek fényében a kritika célja, hogy azt a modellt, amire egy tétel, vagy egy műalkotás épül, összedöntse. És hol dönthető össze valami? - Mindig a gyöngeségénél fogva. A kritika tehát kipróbálja az adott rendszert, valamint rámutat annak hiányosságaira, s arra, miként omolhat romokba, de ugyanakkor felkutatja a romok között a továbbra is szilárdan összekapcsolódó elemeket, s azokat megőrzi a következő modellek számára. Sohasem öncélú, hanem konstruktív; a "cáfolás tudománya".
Tehát megcáfol, ahol lehet, de rá is mutat az értékre, s arra is, hogy az a valami miért érték és hogy hogyan használható. Csak és kizárólag így lehet helyes következtetésekre jutni, tökéletesebb rendszereket létrehozni, az értékeket tovább és tovább fejleszteni, s közelebb jutni az istenihez, ha merjük vállalni a kritika próbáját.
   S ha ezt megértjük, akkor minden helyzetet és hatást (legyen az akár nem valós kritika) is, amiben gyengeségeink próbára tétetnek, szellemünk kritikájaként értelmezhetünk, s ily módon önnön épülésünkre fordíthatjuk azt. Ez a titka a szentek erényének.

Hibázásaink és bukásaink az Isten kritikája rólunk.