Depresszió

Mit nevezünk depressziónak?

    A depresszió - ismét a helytelen köznyelvi szóhasználattal ellentétben - nem egyszerűen működésünk számára kedvezőtlen (azaz: "rossz") hangulatállapotot jelent, hanem azt a mentális állapotot, amikor is az egyén elméje elmerül egyfajta öndestruktív gondolatvilágban. 
Ez az állapot úgy sarjad fel és marad életben, mint egyfajta élősködő, mely azáltal terjeszti ki a számára éltető gyökereit az egyén pszichéjében, hogy az elkezdi a valóságot egyre torzabban észlelni, s e köré olyan ideológiát gyárt, amely elhiteti az egyénnel, hogy jelenlegi lelkiállapota egy olyan szellemi börtön, amelyből a szabadulás reménytelen. Ez a gondolatvilág az egyént arra kényszeríti, hogy az kínkeservesen lemondjon vágyott jövőjéről, s ekképpen egész életéről, amely akár az öngyilkosságig vezethet. 
    Ez egy folyamatos és hosszú periódusú mentális állapot, amelynek pontos miértjei még nem teljesen ismertek, de annyi biztos, hogy az agy valahol egy ördögi körbe reked, melynek folyamán egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed az öndestrukció örvényében.

Milyen okai lehetnek?

    A depresszió lehet szomatikus, vagy lehet pszichés alapú. 
A szomatikus alapú depresszió egyfajta agyi anyagcserezavar következménye, amely lehet önálló, vagy valamilyen más egyéb szomatikus betegség szövődménye. 
    Pszichés alapú depressziónál az egyén elkeseredve tapasztalja, hogy a különböző célokért tett erőfeszítései mind kudarcot vallottak, s úgy véli, nem rendelkezik a helyes (eredményes) erőfeszítések megtételéhez szükséges eszközökkel. Ezek lehetnek külső eszközök (pénz, család, stb.), de lehetnek szellemi eszközök (tudás, ismeret, belátó készség, stb.) is. Mindez az önbecsüléséről való lemondást eredményezi. 

Miért van egyre több depressziós ember?

    Senki nem tudja, hogy a mai népességszámban a depressziós emberek aránya nagyobb lenne, mint a múltban. De tény, hogy nagyon sok depressziós ember él a világban, és sokuk elég korán belezuhan. 
    Ennek egyik okát a stabil korszellem hiányában látom, azaz annak az elmét alapvetően meghatározó dolognak a hiányában, amelyre az egyén értékrendje, világlátása, s ezáltal önmegítélése is épül. Ennek hiányában az egyének nehezebben, vagy egyáltalán nem találják meg biztonságosan helyüket a világban.
    A másik oka pedig a modern világ által nyújtott kényelem. Seneca egyik levelében az értelmet egy római légióhoz hasonlítja, amelynek szükséges, hogy mindig valamilyen konstruktív feladata legyen, ha összeszedettségben akarjuk tartani. Ellenkező esetben a katonák fegyelmezetlenekké válnak, és rombolni, fosztogatni kezdenek, azaz destruálják környezetüket. Így van ez az elmével is. 
A modern kor által nyújtott kényelem lassan már attól is megszabadítja az embert, hogy egy kiló kenyérért is le kelljen mennie a boltba. Ezáltal azonban elméjében túl sok energia marad szabadon, munka nélkül, lekötetlen, s amelyek - mivel az élet a fizikai értelemben vett munkából áll - ezért különböző élmények, hangulatok és gondolatok szükségtelen összefűzésében nyernek feloldást. Ez a fegyelmezetlen elmebeli működés pedig sok paradoxont állít fel az elmében, mely végül - paradox természeténél fogva - egy ördögi kör börtönébe zárja önmagát. 
Nem véletlen, hogy az állatok között legnagyobb százalékban a háziállatok között találkozhatunk depresszív magatartást mutató egyedekkel. A legtöbb háziállatnak ugyanis nincs munkája. A vadvilágban, mind az ember, mind az állat a folyamatos túlélésért kell, hogy küzdjön, egy állandó éber és összeszedett állapotban kell őriznie magát. A civilizáció azonban ettől megszabadított bennünket, de mellette sok más "szükséges kényelmetlenségtől" is, amely által így az intelligens elmének a sok "üresjáratban" "túl sok ideje marad gondolkodni". 
(Ebben sajnos nagy szerepet kapott a pszichológia is, amely a hétköznapi emberek számára túl sok szükségtelen, sokszor önellentmondó információkat közöl, amelyek így újabb és újabb táptalajt biztosítanak a különböző lelki problémák számára. )
    Fontoljuk csak meg Woody Allen tréfásan komoly mondását: "Az öngyilkosság nem egy tipikusan kispolgári dolog. Édesanyámnak a csirkebelezés közben sosem volt ideje azon gondolkodni, hogy hogyan kösse fel magát". 

Mit tehetünk ellene?

    A legfontosabb dolog a szilárd önismeret. Azaz, hogy az életünk ne csupán történjen velünk, hanem értsük is, hogy hol vagyunk és hogy hogyan kerültünk oda, valamint, hogy mihez mi a viszonyunk és miért az.
    Szomatikus eredetű depresszió esetén ez életmentő lehet. Ugyanis a szomatikus eredetű depressziónak nincs pszichés oka, de depresszió révén "igyekszik pszichés okokat generálni" a rossz hangulatok és a kimerültség által. Ezek azonban illúziók, melyek könnyen megtéveszthetnek minket, ha helyes önismeret hiányában valósággá tesszük őket. 
    A másik fontos dolog az alázatos gondolkodás. Ez azt jelenti, hogy elfogadom, hogy a számunkra szubjektív valóság nem azonos a valósággal, s ráadásul mindenféle külső befolyás és hangulatingadozás alapján változik. Az érzések jönnek s mennek, az akarat az, amely szilárd. Aki ezt tudomásul veszi, az megérti, hogy érzések által ihletett ideológiák szerint végleges ítéleteket hozni a világ dolgairól felelőtlenség. Valamint az ilyen gondolkodás lehetővé teszi az egyén számára felismerni azt a tényt, hogy egy helyzet sosem lehet reménytelen, legfeljebb a helyzetből való kiúthoz nem találta még meg a szükséges eszközöket, viszont ha erős akarattal túllát sötét érzelmei felhőin, akkor az ezáltal nyert józan látásmód által megértheti helyzetét, s ekképpen megviláglik előtte az arra adandó helyes válasz is. 

    Ebben a legtöbbet a pszichoterápia segíthet, mivel a depressziós ember mindig játszmázik, ami tulajdonképpen a saját depressziójának hangja, amint az egyén fájdalmat csillapítja. (Hiszen, ha élősködőként gondolunk rá, akkor ha a "gazdatestje" meghalna, ő sem élhetne tovább.) Ezért a barátok és a család segítsége sosem segítheti át az egyént tökéletesen ezen az állapoton, csupán időszakosan nyomhatja el, mely aztán később más köntösben fog manifesztálódni. 
    Különösen fontos még a rendszeres testmozgás. Mind a tudósok, mind a sakkozók, mind a szerzetesek tudják régóta, hogy az agyunk is egy szerv, melynek szüksége van a mozgás által nyújtott biológiai folyamatokra ahhoz, hogy túllépjen önmagán, és konstruktívan legyen képes regenerálódni. A testmozgás eleinte igen nagy kitartást, tudatosságot és következetességet igényel egészen addig, míg rutinná nem válik, de jelentősen enyhíti a depressziót azáltal, hogy az elménkben egyébként "fegyelmezetlenül pangó" energiákat használjuk is valamire. A mozgás pedig primér ösztönös folyamat, így egyfajta produktív-érzéssel is eltölti az egyént. 

Az élet értelme

    A depressziós ember sosem a lét üressége miatt depressziós, és a kérdés megválaszolása sem ad megoldást a problémára, mivel az egyén a saját öntudatának megsemmisülését sem elképzelni, sem felfogni nem képes, hanem - mint mindegy egyén - egyfajta örök életet érez önmaga számára. Ez csupán az egyik gyakori játszma, a depressziójának kivetítése. A valódi problémát - mint azt már többször írtam - az adott helyzetből való szabadulás reménytelenségének az illúziója okozza, s ez az illúzió hangolja az egyént az életösztönei ellen. S nem más, mivel ha egy depressziós embert valaki erőszakkal akar megölni, ugyanúgy védekezik, mint bárki más - mint azt több példa is mutatja a bűnügyi esetek sokaságában. 

A szentpáli paradoxon

    A legfontosabb, hogy a depressziós ember alázatosan gondolkodjon, tehát elfogadja az igazságot önmagáról és a világról: az ő élete nem ér sem kevesebbet, sem többet másénál, és semmivel sincs kevesebb vagy több joga a jólétéért való küzdelemhez, mint bárki másnak a világon. Mindaz, aki ettől a felismeréstől elszakítani akarja őt, rosszakaró, aki csak akkor nyerhet, ha az egyén elhiszi neki, hogy az ő léte a világ számára valóban értéktelenebb. 
    Ne legyenek magunkkal szemben irreális elvárásaink! (Ez ugyanis a depressziós emberek sajátossága: a halandóság elismerésétől való félelem, amely miatt viselkedésük és játszmáik a nárcisztikus emberekéhez hasonlóak) Az erős és sikeres ember sosem az, aki mindig minden viharban képes talpon maradni, hiszen ez lehetetlen. Ilyen egyén sosem létezett és sosem fog létezni. Az erős és sikeres ember az, aki sok sebet élt túl, aki megtanult elesni, és megtanult felállni, s ekképpen már nem fél, mert tudja már, hogy jöjjön bármily' vihar, valahogy feláll majd újra, ahogy felállt már ezerszer. Ha azt várjuk el magunktól, hogy mindig talpon kell maradnunk, akkor keservesen beleőrülünk abba, ha mégis elbukunk. 
    Csak az, aki elesni mer és így felállni megtanult, az válik győztessé és legyőzhetetlenné. Minden más csak túlgondolás...

Hit, vallás, vallásosság és fanatizmus

(Ezen írásomban e négy fogalom jelentését szeretném tisztázni)

     Korábbi írásaimból kitűnik, hogy a hit lényege, egy olyan dolog létezésében való remélés, amelynek léte bizonyíthatóan nem bizonyítható és nem cáfolható az egyén, vagy az egész világ számára.
Ez utóbbi tagmondatomból szükségszerűen következik, hogy minden embernek van hite többféle dologról, és ezen hiteink határozzák meg a gondolkodásmódunkat, valamint a hitünk tárgyának megválasztásának tudatos vagy tudattalan mechanizmusa az alapvető erkölcsi rendszerünket.
Ezt úgy kell érteni, hogy minden döntésünket a tapasztalatainkra alapozott előrekalkulálás alapján hozzuk meg. Azonban, mivel nem ismerünk a világban minden - a döntésünk tárgyát befolyásoló - determinánst, így valószínűségekre kell hagyatkoznunk, s majd a számunkra legkedvezőbb kimenetelűnek ítélt döntéslehetőséget választanunk. (Azaz: remélünk annak kimenetelében.) 
Ha ezt megértjük, akkor világosság válik, hogy az egyén értékrendjét (amely szerint a világot ítéli és rendszerezi) a hit alapozza meg, ezért szükséges, hogy a hitrendszer önmagával valamint az ismert valósággal ellentmondásmentes legyen.

    A vallás nem más, mint az emberiségnek a világ őt irányító erőire adott válasza és az e köré épített kultúra.
Az ember fölfogja ugyanis kiszolgáltatott helyzetét a világ erőivel szemben, s ezért annak működésének minél pontosabb megismerésére törekszik, hogy így manipulálni tudjon velük enyhítvén kiszolgáltatottságát.
Archaikus korokban az ember ezen meg-nem-értett működéseit a természetnek az istenek akaratával magyarázta. Rituálékat, különböző szertartásokat kreáltak, hogy elnyervén az istenek kegyeit, megadja nekik azt, amire szükségük van, s ne kelljen félniük a holnaptól.
Később, a tudományos kutatások fejlődésével a természet törvényei egyre ismertebbé váltak az emberiség számára, így ezen vallásokra sem volt többé szükség.
    Miért létezik hát mégis vallás? - A halál kérdése okán.
Nem tudjuk, hogy halálunkkal az öntudatunk megsemmisül-e, vagy pedig tovább él egyfajta transzcendens dimenzióban. S erre a kérdésre bár buzgón keresik a választ, s néhányak bizonyítékokat állítanak fel saját válaszaik igazolására, azonban ezek mindegyike jól cáfolható álbizonyíték.
Ugyanis ha van egy transzcendens lényegünk, amit "lélek"-nek neveznek, s az tovább él, akkor az transzcendens jellegénél fogva a materiális világon (azaz téren és időn) kívül áll, tehát nem vizsgálható, valamint a rációnk logikai törvényei és fogalmai is érvényüket vesztik előtte, ekképpen pedig semmilyen módon nem fogható meg egyetlen létező elme számára sem.
Ha pedig az öntudatunk megsemmisül, akkor nincs értelme transzcendens tapasztalatokról sem beszélni. Így pedig mindkét esetben látszik, hogy a halál utáni tapasztalatok pusztán az agyban lejátszódó kémiai reakciók által keltett illúziók voltak, amelyeket a tudat megtöltött számára értelmezhető tartalommal.
A transzcendenciába vetett hitünk abból fakad, hogy az öntudat megsemmisülését elképzelni lehetetlen az elme számára, s épp ezért minden ember azt érzi, hogy szelleme örökre létezni fog, s ezzel áll szemben az elképzelhetetlen, ám racionálisan nagyon is nyilvánvaló tény: egy nap meg fogunk halni. Épp' ezért minden ember hisz a halál utáni létben, mert lehetetlen, hogy elképzelhesse a megsemmisülést.
A vallások közötti különbség csupán az ezen kérdésre adott válaszban van. Némelyek a végítéletben hisznek, mások a lélekvándorlásban, s vannak, akik pedig a halál után egyfajta homogén öntudatlan létet képzelnek el.
    Lényegében vallásnak tekinthetünk minden a halál kérdésére adott választ, s az e köré épített kultúrát.
A kultúra nem más, mint az adott "válasz" -ból születő gondolkodási rendszert megtámogató és a hívők számára a benne való elmélyedést segítő szokások, rituálék, érték- és erkölcsi rend összessége.
Az ezen gondolkodásrendszer ellentmondásmentessé való tétele pedig az adott vallás tudósainak feladata.
    Összefoglalva: a vallás nem más, mint az emberiség által egy adott hit köré épített kultúra.

    Amikor egy egyén elveszíti a kapcsolatot a vallása alapjául szolgáló kérdések realitásával, akkor az egyén a vallásának valódi hitének tárgyát felcseréli magával a vallással. Ezt nevezzük vallásosságnak. Nem véletlen, hogy egyszer egy szerzetes azt mondta nekem, hogy "a vallásosság rossz", mivel a vallásos ember számára az az eszköz, amely a hitének tárgyában való elmélyülést és lelkének művelését volt hivatott szolgálni, kiszolgálandó üdvös céllá vált, ezzel is egy paradoxonba zárva önmagát. Rendkívül gyakori probléma ez, amely a gondolkodás, s így a valóság megértésének és tiszteletének a hiányából származik. 

    Fanatizmusról akkor beszélünk, amikor az egyén különböző pszichés okoktól vezérelve fél a nem-tudás állapotától, és az, amely egykor hite volt csupán, most meggyőződésévé válik. Alapvető (és igen sok rosszat okozó) tulajdonsága az agyunknak, hogy a birtokolt ismereteinek megértése és összekapcsolása során jelentkező sötét lyukakat mindenáron igyekszik valami látszólag odaillővel kitölteni.
(Egyszerű kísérlet: vegyük jól szemügyre kedvenc könyvünk borítóját, vagy a szobánkat, egy arcot, bármit, ami sokféle információt hordoz. Vizsgáljuk meg alaposan 1-2 percig, majd hunyjuk be a szemünket és törekedjünk annak a képnek minél részletesebb visszaidézésére. Figyeljük meg eközben, hogy elménk, azokat a részeket, amelyekre nem emlékszünk biztonsággal, valószínűségek szerint próbálja kitölteni, amely vagy igaz, vagy nem.)
Az ilyen ember egy saját igazság-illúziót állít fel, és kényszeresen meg van győződve annak igaz voltáról. S épp' ezért minden, ami az ő meggyőződésének ellentmond az gonosz, sőt sátáni, sokszor irtanivaló. Az ilyen ember lelke jóformán halott, mert elveszítette a világ iránti tiszteletét, a nem-tudás édes állapotát, amely lehetővé teszi, hogy a világra rácsodálkozzunk és beleszédüljünk annak titokzatos és gyönyörűen összeálló rendszerébe.

    Az, aki helyesen gondolkodik tehát, tisztában van azzal, hogy az igazság nem megismerhető, gyakran használja a "szerintem", "én azt gondolom", "úgy vélem", "azt hiszem" kifejezéseket, és ha bárki meg is kérdezi tőle, hogy létezik-e Isten, alázatosan azt feleli:
- Nem tudom. De személy szerint remélem, hogy igen.