Eljött hozzám egy nő, nevezzük most Ilonának. Egy ötvenes, vagy talán hatvanas éveiben járó, melegséges kisugárzású hölgy, akinek szemei sok sírás emlékét őrizték és tekintetén látszott, hogy nagy terhet hordoz lelkében.
Beszélgettünk. Egyszer csak arra terelődött a szó, hogy speciális MRI készülékre van szüksége betegségének további vizsgálataira, mert klausztrofóbiás, így a hagyományos készülékkel nem vizsgálható. - "Na de ennyire? - kérdeztem - Nem tud uralkodni rajta ezen kis idő alatt sem?" Azt felelte: - "Nem." Elmondta, hogy nem egyszerűen szorong a bezártságtól, hanem fojtogatni, kínozni kezdi őt, mint testileg, de lelkileg is, és ettől fél. Ekkor felkaptam a fejem; és úgy éreztem folytatnom kell a beszélgetést. Kérdeztem tőle, hogy hol jelentkezik még ez az érzés. Mondta, hogy mindenhol, ami zárt és kicsi helység: liftben, vagy mosdóban is akár, stb. - "S tudja, hogy mindeme félelme alaptalan? Hiszen mind a lift, mind a mosdó szellőzik. Lehetetlen, hogy megfulladjon." Azt felelte: - "Igen, tudom, de mégsem tudok szabadulni tőle."
Ekkor elmagyaráztam neki, hogy hogyan is keletkezik egy fóbia. Létezik két fajta félelem: létezik reális félelem, és létezik irreális félelem. (Ez utóbbit szorongásnak hívjuk.) A kettő között a különbség az, hogy reális félelemnél a félelem tárgya jól látható és érthető. Például: félek az előttem álló oroszlántól, mert megehet engem. A félelem oka tehát világos, és figyelmeztet engem arra, hogy ez a veszély fenyeget; ezzel tehát élni segít. Míg irreális félelem, azaz szorongás esetén a félelem tárgya nem realizálódik, hanem csak annyit érzek, hogy valami fenyeget engem, de nem tudom, mi az. Ez nem azt jelenti, hogy a félelemnek nincs oka, hanem csak azt, hogy nem ismert az ok. Jellemző szomatikus és pszichés tüneteket okoz: nyeldekelés, gyomorgörcs, felgyorsult anyagcsere, heves szívdobogás, illetve ideges, frusztrált viselkedés, a józan gondolkodás megbénulása, stb. Így tehát a szorongás élni gátol. Ez ellen a bensőnk kétféleképpen védekezhet: egyrészt feltárhatja az okot, kutatva a mélyben, s ha az ok realizálódik, a szorongás elmúlik. Másrészt, kreálhat neki egy okot - ez a legjellemzőbb védekezési mód az emberek nagy részénél -, ami ugyan nem a valós ok, de legalább tudja valamihez kötni az érzést. Például egy kisgyermek, akinek a szülei őszintétlenek és nem szeretik egymást, szorong, de nem fogja tudni elmondani, hogy "azért szorongok, mert szüleim rossz házassága instabil alapot szolgáltat nekem az élethez", hanem hall mondjuk a patkányokról, amik lakásokba is beköltözhetnek, és azt fogja mondani, hogy "áhá, tehát a patkányok miatt szorongok! Mert bármikor itt is megjelenhetnek", és innentől kezdve kialakul benne egy fóbia a patkányok iránt. S ha ez később sem világosodik meg előtte, hogy félelme alaptalan az apró kis állatkától, és nem kérdőjelezi meg szorongása mélyét, akkor benne is marad, illetve még több fóbiát halmoz majd föl. Tehát a fóbia, szorongásaink kivetítése valamire, vagy valakire.
Miután mindezeket elmondtam Ilonának, egy korábbi kérdésemre, miszerint "hol máshol érzi még ezt a fulladást", eszébe jutott, hogy rendszeresen álmodik a férjével, és akkor jelentkezik még ez az érzés.
- "És mit álmodik?" - kérdeztem.
- "Könyörög."
- "Miért könyörög?"
- "Hogy bocsássak meg neki... és hogy fogadjam őt vissza" - ekkor könnycseppek jelentek meg a szemében.
- "És maga mit érez ekkor?"
- "Azt, hogy gyűlölöm, és hogy nem tudok neki megbocsájtani..."
- "És erre ő?"
- "Még jobban könyörög"
- "Úgy érzi, megfojtja önt ez a kényszer, igaz?"
- "Igen"
Ekkor elmesélte, hogy a férje rendszeresen ivott, és hogy többször is megverte, megalázta őt, ahogyan csak egy nőt lehet. Sokszor zavarta őt el, de a férfi mindahányszor bocsánatért esedezett, Ilona pedig mindahányszor adott neki még egy esélyt.
- "Annyi, de annyi esélyt adtam neki. Próbáltam megbocsájtani neki, próbáltam szeretni őt és segíteni rajta, de ő nem változott meg. Nem akart megváltozni... Végül pedig elzavartam őt. Azt mondtam, soha többé nem akarom látni. Kihasznált, megalázott, tönkretett. Többé nem fogadtam vissza..."
(A munkahelyen beállt a csend. Kollégáim már az ebédszünetüket töltötték. Én pedig kihasználtam a - talán - Égiek adta alkalmat, hogy segítsek ezen megtört kis léleknek végre letenni ezt a hatalmas terhet.)
- "Úgy érzem, maga nem hiszi, hogy ez helyes döntés volt" - mondtam.
- "Nem tudom."
- "Valamiért nem nyugszik a múlt. Érez bűntudatot, azért, mert nem adott neki több esélyt? ... Őszintén..."
- "Igen... azt hiszem..."
- "S vajon miért?"
- "..."
- "Az ember akkor érez így, mikor nem tudja elfogadni azt, amit tett. S akkor nem képes rá, ha nem érti. Mondja, miért lehetett helyes döntés, hogy elzavarta őt végleg?"
- "Azért mert teljesen tönkre tett volna. Nem akart megváltozni."
- "S igazán hiszi ezt?"
- "Nem"
- "És ön szerint, miért lett volna helyes döntés egy újabb esély?"
- "Mert talán megváltozott volna... talán segíthettem volna..."
- "Tehát vajon azért érez-e bűntudatot, mert nem tudott rajta segíteni? És mert döntését indulatból hozta? Márpedig minden, mi benső indulatainkból származik (legyen az düh, vagy szerelem) alapvetően rossz"
- "Igen... azért"
- "De vajon elvárhat-e magától olyasmit, amire nem volt elég bölcs?"
Csak a szipogását hallottam.
- "Ha úgy látja - folytattam - hogy megtette azt, amire képes volt, nem vádolhatja magát azért, amire nem volt képes. Meg kell bocsájtania magának, és akkor megbocsáthat majd neki is."
- "A férjem már meghalt..." - mondta keservesen.
És most, kedves Olvasó, utazzunk el egy kicsit a messzi hegyekben élő szerzetesek kolostoraiba. Egy zsidó öregember, akitől sokat tanultam, (s akit sokan ismernek, de most nem nevezem meg), elutazott hajdanán, hogy ezen remeték kolostoraiban éljen. Ott az egyik szerzetestől leste el a következő gyógymódot, melyre most részletesen nem térek ki, mert a továbbiakban úgyis megtetszik látni, de elmondom azt, mi az alapját képezi. Ő azt mondta, minden testi, illetve lelki betegség egy tudatos, vagy tudatalatti elszegődés életellenes hatalmak mellé. Ha ez a hatalom lelepleződik, és az elszegődés okaira is fény derül, akkor ezt a szolgálatot egyszerűen fel kell mondani. Mégpedig úgy, hogy tudván elszegődésünk tárgyát és okát, megszólítjuk hangosan azt, ami hatalmában tart, és kijelentjük, hogy bár ezen és ezen okokból hibát követtünk el, többé nem szolgálunk neki. Vagy ha a tárgy kevésbé megfogható - mint Ilona esetében - akkor magát az okot kezeljük. Egy olyan ugrást teszünk meg, amihez addig nem volt bátorságunk.
(A zsidó öreg, miután a szerzetes kigyógyította őt eképpen az életében jelenlévő kettősségek rabságából, megkérdezte: - "S most? Mi fog történni?" - "Látszólag semmi - felelte a szerzetes - a kettősségek továbbra is jelen lesznek életedben. Csupán annyi fog változni, hogy ezentúl tisztán fogod látni, hogy melyik a helyes út és melyik a helytelen, és lesz hozzá elég erőd, hogy a helyes utat válaszd." Így is történt.)
Ilonához fordultam:
- "Hunyja be a szemét, és képzelje maga elé a férjét... lássa az ő tekintetét... s nézzen a szemébe. Milyen a tekintete?"
Csak a zokogását hallottam.
- "Szólítsa meg őt... és mondja neki, de hangosan, hogy nem haragszik rá, s hogy megbocsájt neki mindenért, amit önnel tett, s hogy ő is bocsásson meg önnek..."
Még jobban zokogott.
- "Nem tudom..." - mondta.
- "Akkor ismételje utánam... hogy hívják a férjét?"
- "Imre" (nevezzük most így)
- "Mondja utánam, de az ő szemeibe: Imre..."
- "Imre..."
- "Megbocsájtok neked mindenért, amit velem tettél. De, kérlek, te is bocsáss meg nekem azért, hogy nem voltam elég érett, sem bölcs, hogy segíthessek rajtad és kimentselek mindabból, amibe kerültél. Értsd meg, nekem is élnem kellett. Adjon az Isten neked gyógyulást, s légy boldog odafönt az Égben, én pedig itt a Földön..."
Szinte vért izzadva ismételte utánam ezeket a mondatokat, és nagy kínok és könnyek árán, de kimondta. Hallgattunk. Ő sírt. Én pedig óvón néztem őt. Miután kissé lecsendesült, megköszönte nekem, majd lassan összepakolt és elment. Én a fülkémben maradtam még egy picit és halkan imádkoztam érte az örökkévaló Istenhez, hogy adjon neki végre gyógyulást és csendességet ennek a sokat szenvedett léleknek.
Egy héttel később újra találkoztunk. Nem hozzám osztották terápiára, ezért csak lopva - minthogy szünetem volt - néhány szót tudtunk váltani a paravánon keresztül, diszkréten, tekintettel a többi kollégára.
- "Hogy érzi magát, Ilona?"
- "Sokkal-sokkal könnyebben."
- "És mondja, érzi-e még a fulladást?"
- "Már nem. ...Köszönöm!"
- "Istennek köszönje, ne nekem!"
És így igaz is. Tetszik tudni, fogalmam sincs, hogy mit tettem. Fogalmam sincs, mibe nyúltam bele, hogy miért gyógyult meg ez a nő. Pusztán eltanultam valamit ettől az öreg zsidó férfitól, és egyfajta ihletett állapotban felhasználtam őnála e gyógymódot, mely engem is sokszor segített a cölibátusban és remeteségben töltött éveim alatt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése