Egy régi szerzetesi gyógymód

 A minap történt...
Eljött hozzám egy nő, nevezzük most Ilonának. Egy ötvenes, vagy talán hatvanas éveiben járó, melegséges kisugárzású hölgy, akinek szemei sok sírás emlékét őrizték és tekintetén látszott, hogy nagy terhet hordoz lelkében.
 Beszélgettünk. Egyszer csak arra terelődött a szó, hogy speciális MRI készülékre van szüksége betegségének további vizsgálataira, mert klausztrofóbiás, így a hagyományos készülékkel nem vizsgálható. - "Na de ennyire? - kérdeztem - Nem tud uralkodni rajta ezen kis idő alatt sem?" Azt felelte: - "Nem." Elmondta, hogy nem egyszerűen szorong a bezártságtól, hanem fojtogatni, kínozni kezdi őt, mint testileg, de lelkileg is, és ettől fél. Ekkor felkaptam a fejem; és úgy éreztem folytatnom kell a beszélgetést. Kérdeztem tőle, hogy hol jelentkezik még ez az érzés. Mondta, hogy mindenhol, ami zárt és kicsi helység: liftben, vagy mosdóban is akár, stb. - "S tudja, hogy mindeme félelme alaptalan? Hiszen mind a lift, mind a mosdó szellőzik. Lehetetlen, hogy megfulladjon." Azt felelte: - "Igen, tudom, de mégsem tudok szabadulni tőle."
Ekkor elmagyaráztam neki, hogy hogyan is keletkezik egy fóbia. Létezik két fajta félelem: létezik reális félelem, és létezik irreális félelem. (Ez utóbbit szorongásnak hívjuk.) A kettő között a különbség az, hogy reális félelemnél a félelem tárgya jól látható és érthető. Például: félek az előttem álló oroszlántól, mert megehet engem. A félelem oka tehát világos, és figyelmeztet engem arra, hogy ez a veszély fenyeget; ezzel tehát élni segít. Míg irreális félelem, azaz szorongás esetén a félelem tárgya nem realizálódik, hanem csak annyit érzek, hogy valami fenyeget engem, de nem tudom, mi az. Ez nem azt jelenti, hogy a félelemnek nincs oka, hanem csak azt, hogy nem ismert az ok. Jellemző szomatikus és pszichés tüneteket okoz: nyeldekelés, gyomorgörcs, felgyorsult anyagcsere, heves szívdobogás, illetve ideges, frusztrált viselkedés, a józan gondolkodás megbénulása, stb. Így tehát a szorongás élni gátol. Ez ellen a bensőnk kétféleképpen védekezhet: egyrészt feltárhatja az okot, kutatva a mélyben, s ha az ok realizálódik, a szorongás elmúlik. Másrészt, kreálhat neki egy okot - ez a legjellemzőbb védekezési mód az emberek nagy részénél -, ami ugyan nem a valós ok, de legalább tudja valamihez kötni az érzést. Például egy kisgyermek, akinek a szülei őszintétlenek és nem szeretik egymást, szorong, de nem fogja tudni elmondani, hogy "azért szorongok, mert szüleim rossz házassága instabil alapot szolgáltat nekem az élethez", hanem hall mondjuk a patkányokról, amik lakásokba is beköltözhetnek, és azt fogja mondani, hogy "áhá, tehát a patkányok miatt szorongok! Mert bármikor itt is megjelenhetnek", és innentől kezdve kialakul benne egy fóbia a patkányok iránt. S ha ez később sem világosodik meg előtte, hogy félelme alaptalan az apró kis állatkától, és nem kérdőjelezi meg szorongása mélyét, akkor benne is marad, illetve még több fóbiát halmoz majd föl. Tehát a fóbia, szorongásaink kivetítése valamire, vagy valakire.
  Miután mindezeket elmondtam Ilonának, egy korábbi kérdésemre, miszerint "hol máshol érzi még ezt a fulladást", eszébe jutott, hogy rendszeresen álmodik a férjével, és akkor jelentkezik még ez az érzés.
- "És mit álmodik?" - kérdeztem.
- "Könyörög."
- "Miért könyörög?"
- "Hogy bocsássak meg neki... és hogy fogadjam őt vissza" - ekkor könnycseppek jelentek meg a szemében.
- "És maga mit érez ekkor?"
- "Azt, hogy gyűlölöm, és hogy nem tudok neki megbocsájtani..."
- "És erre ő?"
- "Még jobban könyörög"
- "Úgy érzi, megfojtja önt ez a kényszer, igaz?"
- "Igen"
Ekkor elmesélte, hogy a férje rendszeresen ivott, és hogy többször is megverte, megalázta őt, ahogyan csak egy nőt lehet. Sokszor zavarta őt el, de a férfi mindahányszor bocsánatért esedezett, Ilona pedig mindahányszor adott neki még egy esélyt.
- "Annyi, de annyi esélyt adtam neki. Próbáltam megbocsájtani neki, próbáltam szeretni őt és segíteni rajta, de ő nem változott meg. Nem akart megváltozni... Végül pedig elzavartam őt. Azt mondtam, soha többé nem akarom látni. Kihasznált, megalázott, tönkretett. Többé nem fogadtam vissza..."
(A munkahelyen beállt a csend. Kollégáim már az ebédszünetüket töltötték. Én pedig kihasználtam a - talán - Égiek adta alkalmat, hogy segítsek ezen megtört kis léleknek végre letenni ezt a hatalmas terhet.)
- "Úgy érzem, maga nem hiszi, hogy ez helyes döntés volt" - mondtam.
- "Nem tudom."
- "Valamiért nem nyugszik a múlt. Érez bűntudatot, azért, mert nem adott neki több esélyt? ... Őszintén..."
- "Igen... azt hiszem..."
- "S vajon miért?"
- "..."
- "Az ember akkor érez így, mikor nem tudja elfogadni azt, amit tett. S akkor nem képes rá, ha nem érti. Mondja, miért lehetett helyes döntés, hogy elzavarta őt végleg?"
- "Azért mert teljesen tönkre tett volna. Nem akart megváltozni."
- "S igazán hiszi ezt?"
- "Nem"
- "És ön szerint, miért lett volna helyes döntés egy újabb esély?"
- "Mert talán megváltozott volna... talán segíthettem volna..."
- "Tehát vajon azért érez-e bűntudatot, mert nem tudott rajta segíteni? És mert döntését indulatból hozta? Márpedig minden, mi benső indulatainkból származik (legyen az düh, vagy szerelem) alapvetően rossz"
- "Igen... azért"
- "De vajon elvárhat-e magától olyasmit, amire nem volt elég bölcs?"
Csak a szipogását hallottam.
- "Ha úgy látja - folytattam - hogy megtette azt, amire képes volt, nem vádolhatja magát azért, amire nem volt képes. Meg kell bocsájtania magának, és akkor megbocsáthat majd neki is."
- "A férjem már meghalt..." - mondta keservesen.
És most, kedves Olvasó, utazzunk el egy kicsit a messzi hegyekben élő szerzetesek kolostoraiba. Egy zsidó öregember, akitől sokat tanultam, (s akit sokan ismernek, de most nem nevezem meg), elutazott hajdanán, hogy ezen remeték kolostoraiban éljen. Ott az egyik szerzetestől leste el a következő gyógymódot, melyre most részletesen nem térek ki, mert a továbbiakban úgyis megtetszik látni, de elmondom azt, mi az alapját képezi. Ő azt mondta, minden testi, illetve lelki betegség egy tudatos, vagy tudatalatti elszegődés életellenes hatalmak mellé. Ha ez a hatalom lelepleződik, és az elszegődés okaira is fény derül, akkor ezt a szolgálatot egyszerűen fel kell mondani. Mégpedig úgy, hogy tudván elszegődésünk tárgyát és okát, megszólítjuk hangosan azt, ami hatalmában tart, és kijelentjük, hogy bár ezen és ezen okokból hibát követtünk el, többé nem szolgálunk neki. Vagy ha a tárgy kevésbé megfogható - mint Ilona esetében - akkor magát az okot kezeljük. Egy olyan ugrást teszünk meg, amihez addig nem volt bátorságunk.
(A zsidó öreg, miután a szerzetes kigyógyította őt eképpen az életében jelenlévő kettősségek rabságából, megkérdezte: - "S most? Mi fog történni?" - "Látszólag semmi - felelte a szerzetes - a kettősségek továbbra is jelen lesznek életedben. Csupán annyi fog változni, hogy ezentúl tisztán fogod látni, hogy melyik a helyes út és melyik a helytelen, és lesz hozzá elég erőd, hogy a helyes utat válaszd." Így is történt.)
 Ilonához fordultam:
- "Hunyja be a szemét, és képzelje maga elé a férjét... lássa az ő tekintetét... s nézzen a szemébe. Milyen a tekintete?"
Csak a zokogását hallottam.
- "Szólítsa meg őt... és mondja neki, de hangosan, hogy nem haragszik rá, s hogy megbocsájt neki mindenért, amit önnel tett, s hogy ő is bocsásson meg önnek..."
Még jobban zokogott.
- "Nem tudom..." - mondta.
- "Akkor ismételje utánam... hogy hívják a férjét?"
- "Imre" (nevezzük most így)
- "Mondja utánam, de az ő szemeibe: Imre..."
- "Imre..."
- "Megbocsájtok neked mindenért, amit velem tettél. De, kérlek, te is bocsáss meg nekem azért, hogy nem voltam elég érett, sem bölcs, hogy segíthessek rajtad és kimentselek mindabból, amibe kerültél. Értsd meg, nekem is élnem kellett. Adjon az Isten neked gyógyulást, s légy boldog odafönt az Égben, én pedig itt a Földön..."
Szinte vért izzadva ismételte utánam ezeket a mondatokat, és nagy kínok és könnyek árán, de kimondta. Hallgattunk. Ő sírt. Én pedig óvón néztem őt. Miután kissé lecsendesült, megköszönte nekem, majd lassan összepakolt és elment. Én a fülkémben maradtam még egy picit és halkan imádkoztam érte az örökkévaló Istenhez, hogy adjon neki végre gyógyulást és csendességet ennek a sokat szenvedett léleknek.
 Egy héttel később újra találkoztunk. Nem hozzám osztották terápiára, ezért csak lopva - minthogy szünetem volt - néhány szót tudtunk váltani a paravánon keresztül, diszkréten, tekintettel a többi kollégára.
- "Hogy érzi magát, Ilona?"
- "Sokkal-sokkal könnyebben."
- "És mondja, érzi-e még a fulladást?"
- "Már nem. ...Köszönöm!"
- "Istennek köszönje, ne nekem!"
 És így igaz is. Tetszik tudni, fogalmam sincs, hogy mit tettem. Fogalmam sincs, mibe nyúltam bele, hogy miért gyógyult meg ez a nő. Pusztán eltanultam valamit ettől az öreg zsidó férfitól, és egyfajta ihletett állapotban felhasználtam őnála e gyógymódot, mely engem is sokszor segített a cölibátusban és remeteségben töltött éveim alatt...

Intermezzo 1. - Égbolt és kalitka

"Mint egy éhes kis galamb, úgy jöttél hozzám. Te néztél engem, én néztelek téged. Enni adtam mindabból, amim volt. S miután jól laktál, megfordultál és elrepültél. De közben még röptödben a fejemre kakáltál. S így maradtam én ottan egyedül. Bár tudtam, hogy így lesz, mégsem hittem. Mert hittem benned, mert hinni akartam - más okom nem is volt. Az álmot felváltotta a realitás. Így tettél mégis bölcsebbé..." 
De ez az írás nem erről fog szólni.

 Bár ellenkezik sokak gondolkodásmódjával, de helyes és helytelen szerelem igenis létezik.
Egy Szabó T. Annától lopott képpel élve úgy tudnám megfogalmazni, hogy "az igazi szerelem égbolt a kis madárkáknak, s nem kalitka". Valóban, sokszor vonzalmaink mélyén csupán a magányosságunktól való menekülés áll. Fájdalomcsillapítás, mellyel nem érezzük a bennünk zsibongó kérdések okozta fájdalmat. Menekülés az életünk ürességétől, mert nem találjuk utunkat. Nem arról van szó, hogy nem vonzódunk a másikhoz. Arról van szó, hogy nem jól vonzódunk, nem jó a benső indításunk. Pilinszky így kezdi a "Magamhoz" c. versét: "Bátran viseld magányod, én számon tartlak téged." Az olyan ember, aki keresi önmagát, vagy a már megtalált útján jár és küzd, nem magányos, hanem egyedül van, és bátran viseli ezt az egyedüllétet. Tudja, hogy mindig egyedül van: egyedül születik és egyedül is hal meg. A küzdelemben egyedül kell talpon maradnia, és a válaszokat is egyedül kell megtalálnia. Fontos, hogy az ember megjárja saját "benső Odüsszeiáját", bátran vállalva mindazt a szenvedést, amivel ez az út jár. Az ember, aki ezt teszi "bátran viseli magányát", mert többé nem az ürességtől menekül, hanem egyre és egyre tisztábban kristályosodik ki előtte önnön életének értelme, annak minden összefüggésével, tiszta és világos céljával. Az ilyen embernek társa van, aki kíséri őt, de mégis szabad, mert létének gyökere van, s mert tudja, hogy önmaga elég önmagának. Társával segítik, erősítik egymást. Küzdelmekben megfáradva, a tanácstalanságban, vagy tévutakon járva mindig ott lesz a másik, aki inti őt, édes szavaival bátorítja őt, világosságot gyújt benne, vagy csókjával új erőt ad néki, hogy tovább menjen.
 Sokat beszélgettem másokkal is és magammal is erről. S a tapasztalat azt mutatta, hogy a helyes és helytelen vonzalom ilyesfajta leírása helytálló.
Égbolt tehát, ha szabadságot ad. Erőt és alkotó kedvet. Segít önmagunk kiteljesítésében, fejlődésében. Az ilyen vonzalom élni segít, ellenben a helytelen vonzalom élni gátol. Ilyenkor az ember álmokba merül, kiszakad a valóságból, képtelen alkotni és gondolkodni. Érzelmei és egész elméje ennek a vonzalomnak a bilincsében fulladozik. Ez akkor történik meg, ha az ember az őt fenyegető ürességtől menekül el, ahelyett hogy a megértésre törekedne. S az ilyen kapcsolat csak megfojtja őt. Erős akarattal el kell hagyni. Mert - ahogyan egy kedves lány ismerősömmel megfogalmaztuk nem régen - egy férfi és egy nő sem ér meg annyit, hogy érte saját magunkat, s ezzel együtt elrendelt utunkat elvessük magunktól.

Muszáj hát megtalálnunk és elfogadnunk azt, akik vagyunk...

Ki hitte volna,

hogy az álmok
s a zörgő képzelet fátyla alatt ott rejtőzik
az Örökkévalóság?!

K. Gáspár: "Mindenki tudta, de mégis... ki hitte volna?"

A megváltásra vágyó ember

 Annának hívták. Azért vonultunk félre a munkahelyi zsivajtól, mert hallani akarta egy hat évvel ezelőtt írt zeneművemet. Hegedűre és zongorára írtam egy októberi estén. Akkor szerelmes voltam.
 Sosem felejtem el azt a párás őszi reggelt az erdélyi hegyekben... napkeltekor kimentem a kunyhónkból, és néztem az előttem álló tájat, miközben nagyokat lélegeztem a kellemesen hűvös reggeli levegőből. A fű harmatos volt, a hegyek és a kis fakunyhónk is a reggeli ködbe burkolózott. Milyen nyugalom és csendesség borult akkor a lelkemre! Úgy éreztem, hogy mindaz a zsivaj, a zakatoló kérdések, s a megalázó küzdelmek okozta keserűség, mely kínzott és börtönbe zárt, valahol messze elmaradt a városban. Nem éreztem a már-már reménytelennek tűnő menekülést se az ürességtől, mert nem volt üresség. Szívem ugyanis megdermedt a hidegben, keménnyé és zorddá vált. Minden, mit addig elszenvedtem arra ösztökélt, hogy magányra ítéljem önmagam, és minden addigi örömöt, kedvet és szeretetet felemésztett egyfajta cinikus keserűség. Nem volt társam, aki kedves szavakat mond nekem, aki csókot ad, karjaimba bújik, aki kedves, óvó tekintetével simogat, aki erőt adna ahhoz, hogy éljek és küzdjek, nem volt. Ám azon a reggelen ez a rég elfeledett nyugalma a léleknek, amiben már-már nem is hittem, újra megérintett. Mert te ott voltál velem... s életre keltettél engem! És ezt köszönöm neked!
(A szeretet ilyen. A láng mely gyúlik bennünk képes "felolvasztani" a dermedten haldokló szívet, ha elég bátrak vagyunk hozzá, hogy szeressünk és szeretni engedjük magunkat.)
Ezen az őszi reggelen fogant meg ez a mű. S én a kislámpa fényénél szorgosan dolgozva írtam mindennap, hogy énekelje ezt a kedves, nyugodt vágyat és hálát az életemért, mely úgy nyílott újra, mint az a kellemes őszi reggel. Halkan dolgoztam, mert nővérem mellettem aludt. S mikor pirkadni kezdett, én is nyugovóra tértem. Őszi szünet volt.
 Szóval ott ültünk Annával az asztalnál, s én csak az ő szemeit néztem. Mélyen meghatva hallgatta, elmerülve minden hangban. Olyannak tűnt akkor, mintha újra kisgyermek lenne. Szemeiben vágy látszott, egy őszinte vágyakozás egy szebb tavasz után, egy elvesztett tisztaság után, amikor még nem keserítették szívét gondok, sem szorongató kérdések, amikor még meg tudta csodálni őszinte csodálattal a fák között átszűrődő naplemente színeit, amikor egyszerűen úgy érezte, hogy szeretik és ő is szeret, örömökben, együttérzésben, s ez elég volt.
Így ültünk ott, mígnem egy férfi kolléga nyitott ránk, felverve minket csendünkből. Szokása szerint flörtölni kezdett Annával, arra akarta tréfásan ismét rávenni, hogy üljön az ölébe. Ő bármikor máskor benne volt az effajta "játékban", mint a meg nem kapott gyöngéd szeretet, meghitt érintések és közelség valamilyen formájú pótlásában, de akkor nem. Én már épp lemondtam erről a pillanatról, amelyet egy régi zeneművem teremtett, ám valami még szebb történt: Anna visszautasította a férfi közeledését, s addig sosem látott határozottsággal zavarta ki a helységből. Majd visszakönyökölt az asztalra, szemeivel mélyen a lejátszóra meredt. Akkor eltűnt tekintetéből minden fájdalom, fáradtság, minden csalódás okozta seb, s az a könyörgő benső magányosság, amely egyébként áthatotta. Akkor egy kisgyermek meghatottsága volt a szemeiben, 'kiről már úgy hitte, többé nem is él. Szívünk összeforrt ebben a hallgatásban.
 Sosem voltunk olyan közel egymáshoz...