A háború tág körben dúló párviadal. Célja, hogy az egyik fél a másikat a saját akaratának teljesítésére kényszerítse azáltal, hogy 1) védekezésképtelenné teszi azt, 2) megtöri a harcra való akaraterejét, vagy 3) olyan körülményeket teremt számára, amelynél a felé irányuló követelései is kisebb áldozatnak tűnnek.
A háború célja tehát az ellenség ellenállásának megtörése úgy anyagi, mind szellemi értelemben, mivel mind a kettő kell a harc sikeres megvívásához.
Szükséges, hogy ezen egyszerűnek tűnő meghatározásnak minden dimenzióját megértsük ahhoz, hogy józan, hideg fejjel szemléljük a jelenben zajló eseményeket.
Ajánlott olvasmányok: Szun-Ce: A háború művészete, valamint Karl von Clausewitz: A háborúról c. írások. Ez utóbbi különösen, mivel az orosz hadászat alapját is képezi.
Mi az oka ennek a háborúnak?
Erre a kérdésre válaszolni elég nehéz, azonban néhány ismert tény összefűzésével tán tisztábbá válik az információk és dezinformációk feneketlen zavarosa.
A jelenlegi orosz vezetés Ukrajna lerohanását azzal magyarázza, hogy a NATO egyre növekvő biztonsági kockázatot jelent a számára. S habár Oroszország ebbéli aggodalmaira válaszul a NATO többször is közölte, hogy kész tárgyalni Oroszországgal, ezen tárgyalásokra azóta sem merült fel igény az orosz vezetés részéről. Az "Oroszországot fenyegető biztonsági kockázat" okolással más problémák is vannak...
Többször is említésre került az 1987-es washington-i megállapodás Szovjetunió és az USA között, miszerint leszerelik a szárazföldi indítású közép és rövidebb hatótávolságú fegyvereiket. Ezen megállapodást ugyanis 2019-ben először Donald Trump majd másnap maga Vladimir Putyin is felmondta. Azonban a két fél továbbra is hajlandó tartani magát hozzá, azzal a feltétellel, hogy bármikor tarthatnak egymás rakétabázisain hivatalos ellenőrzéseket. Efféle inspekcióra azóta hivatalosan persze nem volt példa.
1997. július 8-án, amikor a NATO csatlakozásra hívta Magyarországot, Lengyelországot és Csehországot, Oroszország és a NATO aláírta az alapító chartáját, melyben Oroszország elfogadta a NATO jövőbeni keleti terjeszkedéseit. Cserébe viszont a NATO megígérte Oroszországnak, hogy egyfelől nem telepít nukleáris fegyvereket az új tagállamok területeire, valamint, hogy - amennyiben a nemzetbiztonsági helyzet másként nem indokolja - nem telepítenek a tagállamok területére újabb katonai erőket. Ezen egyezményt a NATO egészen 2014-ig be is tartotta, azonban a Krím-félszigeti konfliktusok kezdetekor is csupán jelképes létszámú NATO csapatot állomásoztatot a határain.
Továbbá tavaly decemberben Oroszország átnyújtott az USA-nak és a NATO-nak egy ultimátumszerű szerződéstervezetet, melyben követelték, hogy 1) a volt-szovjetuniós de még nem-NATO-tag tagállamok soha ne vétethessenek fel a NATO-ba; 2) a NATO ne telepítsen csapásmérő eszközöket sem a határhoz, sem Ukrajnába, 3) a NATO az infrastruktúráját vonja vissza az 1997-es párizsi megállapodás előtti helyzetre. A NATO ugyan elutasította az 1-gyes és a 3-as pontot, a 2-esről azonban kész volt tárgyalni, mely tárgyalások még mindig nem történtek meg.
Az Európában állomásozó amerikai csapatok létszáma jelenleg kevesebb, mint a negyede annak, mint amekkora a hidegháború végén volt. Az amerikai csapatok kivonulóban vannak Európából, semmint bármily módon terjeszkednének.
Itt fontos leszögezni, hogy a NATO nem egy birodalom, vagy bármiféle állam, amely terjeszkedik, vagy akármilyen területi követeléssel lenne bármilyen ország felé. A NATO egy a II. Világháború után létrejött katonai szövetség, amelybe bizonyos feltételekkel bárki beléphet, de bárki ki is léphet (ha nem áll katonai konfliktusban senkivel), s amely garantálja tagállamai biztonságát. Nem "terjeszkedik", hanem "bővül".
Nem úgy tűnik, hogy az orosz vezetés valóban a NATO miatt aggódna...
Mi lehetett hát a célja Oroszországnak azon ország lerohanásával, amellyel szemben a Szovjetunió felbomlása után öt nemzetközi szerződésben vállalt kötelezettséget területi épsége, határai sértetlensége és szuveneritásának tiszteletben tartása iránt?
Miféle biztonsági kockázatot jelenthet egy ekkora területű és globális szinten az egyik legerősebb katonai erővel rendelkező ország számára Ukrajna, vagy a kis balti-államok, vagy akár Finnország, Lengyelország?
Továbbá kérdezem én: s mi van az ő nemzetbiztonsági igényeikkel? Hol voltak ők, vagy akár a balti államok megkérdezve, amikor '92-ben Oroszország és a baltiakkal szomszédos Belarusszia megalapították a CSTO katonai szövetséget, avagy a "keleti-NATO"?
Vagy tán csak Oroszországnak lehetnek legitim biztonsági igényei? S ezen biztonsági igények feljogosítják őt saját népének elárulására valamint egy ún. "testvérnép" célzott mészárlására?
Oroszország sosem tudott igazán nagyhatalom lenni, csupán belekényszerült egy nagyhatalmi szerepbe területének nagysága és az ezzel járó egyéb tényezők miatt. Gazdaságilag Oroszország folyamatosan gyengült, e háborús döntéssel pedig évtizedekkel löki vissza magát saját fejlődésében. Konzervatív értékrendje az egyre alakuló világrenddel nem kompatibilis, így egyre jobban kiszorul a nagyok versenyéből. Ezt Kína még időben felismerte magáról, melynek köszönhetően szupernagyhatalommá, az USA vetélytársává vált.
Nagyhatalmi játszma
Putyin politikáját 2012. óta átjárja egyfajta birodalomépítő törekvés. Ha valóban igaz az, hogy végső célja a volt-Szovjetunió valamilyen formában való feltámasztása, akkor Ukrajnát szükséges Moszkva hatókörén belül tartani, mivel az egykori Szovjetunió geopolitikai tere nélküle újraszervezhetetlen.
Másfelől pedig szükséges számára az egyre erősödő USA pozíciójának csorbítása.
Putyin látja, hogy a Trump-kormány óta feszült érdekellentétek vannak Amerika és az Európai Unió között, ezért ez a mostani helyzet alkalmas arra, hogy az Európai Unióra mind gazdaságilag, mind politikailag, de mindenesetre egyszerűen pszichésen nyomást gyakoroljon egy egyre és egyre fenyegetőbb rettenetes háború képével. Putyin jól tudja, hogy a szigorú gazdasági szankciók az Európai Unió legtöbb tagállama számára hasonlóképpen igen nagy mértékben károsak, valamint, hogy Ukrajna lerohanása, a nukleáris arzenál felsorakoztatása mind-mind rémisztően hatnak az állampolgárokra, de a politikusokra is. Ezért arra számít, hogy ez az egyre erősödő nyomás azt eredményezi, hogy az Európai Unió tagjai - elszakadva Amerikától - egyenként akarjanak saját alkukat kötni Oroszországgal.
Putyin azt akarja, hogy féljünk. Ön is, kedves Olvasó, én is, és mindenki. S hogy az eme sokszor megjövendölt nukleáris apokalipszis rémképe nyomására a NATO egysége megbomoljon, s ekképpen az USA pozíciója jelentősen meginogjon, így válva sebezhetővé.
Sajnos a magyar politikai vezetés is inkább a megosztást, mint a józan tájékoztatást támogatja... s ami még rosszabb, hogy látszólag nem is tudja ezt, miközben ezen súlyos külpolitikai történéseket lázasan igyekszik a belpolitikai érdekeivel összehangolni...
Hol tart most a háború?
Oroszország a clausewitz-i dokrinák szerint járt el: lassan fokozatosan növelte a nyomást az ukrán kormányra. Jelenleg javában folyik a civil lakosság célzott pusztítása, a kórházak, IT eszközök, vasutak, áramellátás stb. felszámolása, továbbá a nukleáris, biológiai és vegyi fenyegetés.
Ukrajna helyzete azonban nem reménytelen, Putyin ugyanis több ízben elszámította magát (amely autokrata vezetőknél nem meglepő, mivel ők maguk várják el az információk eltorzítását a számukra kedvező irányba, így érvényesíti magát a régi bölcselet, miszerint a gonoszság mindig önmagát pusztítja el...), azonban már az elején elkövetett egy nagy hibát.
Már Napóleon is felismerte, hogy háborút nyerni csak harcolni igazán akaró katonákkal lehet. Ehhez pedig szükség van a háború ún. "morális legitimizálására", ami azt jelenti, hogy a hadvezér a nép és a katonák számára a háborút személyes üggyé teszi különböző valós vagy valótlan okokkal.
Az ukrán népben ez az ok maga a hazájuk és a szuveneritásuk védelme, amelyért készek önként az életüket áldozni, de nem csak ők, mint látjuk, hanem különböző nyugatibb országok polgárai is.
Az oroszok számára ez az ok a nacionalista ukrán kormány bűntettei lettek volna az orosz néppel szemben. S jól lehet, ez egy valódi probléma, a NATO hírszerzői már az invázió előtt nyilvánossá tették azokat az adatokat, melyek megmutatták, hogy az orosz titkosszolgálat szélsőséges ukránok nevében készült offenzívákat, ún. "etnikai tisztogatásokat" elkövetni az ukrajnai orosz kisebbséggel szemben, valamint Oroszország területén belül is. Ezeket a támadásokat a hírszerzés megakadályozta, így nem valósulhatott meg ez a provokatív casus belli, amelynek következtésben sem az orosz nép, sem az orosz katonák - akiknek többsége csupán bele lett kényszerítve ebbe a hadműveletbe - nem tekintik olyan szívügyüknek ezt a háborút, amelyért az életüket is adnák. (Ezt látjuk, mikor 18-20 éves orosz katonák puskalövések nélkül megadták magukat nem egyszer.)
Jelenleg a háború egy orosz provokációnál tart az ukránok felé, mellyel alapot igyekeznek szolgáltatni vegyi, biológiai illetve nukleáris fegyvereik bevetéséhez.
Ha ez megtörténik - mivel ezen fegyverek természetüknél fogva a szomszédos NATO-tagállamok biztonságát is kockáztatják - a NATO kénytelen lesz beavatkozni.
Jó, ha van érvényes útlevelünk és vésztervünk erre az esetre!
Eszkalálódhat-e a háború?
Erre a határozott válasz az az, hogy igen.
Meg kell érteni, hogy a háborúzás természetes ösztön, minden élőlény veleszületett tulajdonsága. Ennélfogva csak bizonyos mértékig áll a tudatosság kontrolja alatt. A világ vezetői is emberek, akikben ugyanezen ösztönök működnek.
A nyomásgyakorlás és a megfélemlítés könnyen irracionális döntésekhez, megelőző támadásokhoz vezethet (ahogyan az már történt a történelem során számtalanszor), amely végül kirobbanthatja a rettegett III. Világháborút.
Az igazi problémát azonban az idei év végén, jövő év elején kezdődő gazdasági recesszió okozhatja, mely a jelenlegi nagyhatalmi átrendeződések és a kiélezett konfliktusok igazi gyújtósa lehet.
S mi fog következni?
Ha igazak a garabandal-i Szűz Mária jelenések, akkor még a mi életünkben, de legalábbis 'míg Conchita Gonzales él, eljő egy erőteljes Isteni Közbeavatkozás, amikor is a dolgok a legrosszabbra fordulnak.
Hogy kitör-e egy újabb világháború, azt nem tudom. Azonban az esélye igen nagy. De ha ez nem is következik be, az élesen átalakuló hatalmi helyzetek, az infláció alatt megnövekedő adósságterhek s az ebből egyre kivirágzó eljövendő válság jelentősen megroppantják és átalakítják az életünket.
A háborúk sajnos az ilyen eljövendő időszakban elkerülhetetlenek. Hogy világháborúvá eszkalálódnak-e a fel-felbukkanó konfliktusok, azt nem tudom és senki sem tudja. Senki sem tudja, hogy mitől tör ki egy világháború. De azt tudom és látom, hogy nagyon de nagyon nehéz idők várnak ránk...
Most zárom soraimat, kedves Olvasó. Elnézést kérek, ha ezen írásom rendezetlennek tűnik.
Tetszik tudni, azért tűnik annak, mert az is.
A lényeg, hogy fogadjuk el a természet rendjét alázatos belenyugvással és józan éberséggel, hogy igazán helyt tudjunk állni az előttünk álló megpróbáltatásokban. Informálódjunk és tanuljunk, mert csak az képes túlélni az élet csapásait, aki érti azokat.
S reménykedjünk, hogy az a bizonyos sokszor említett Isteni Csoda, amitől az emberek egycsapásra jobb belátásra térnek, nem csak mese, hanem valóban eljő,
s hogy ha van Isten, nem feledkezett meg eme szertelen teremtényeitől elhagyatva az Édentől keletre...
