Intermezzo 2. - Olvasmány ajánló

  Készülő tanulmányaim kivonatainak itteni kiposztolása előtt szeretnék most egy röpke kis ajánlót írni olyan valaha élt emberek életművéről, akiket megbízhatónak ítélek arra, hogy gondolkodni tanuljunk tőlük.

Szókratész
   Az első helyen említem, mert sem előtte, sem utána nem találkoztam az emberiség történetét szemlélvén akkora lángelmével, mint amekkora ő volt. Beszélgetéseit Platón jegyezte le. Alázatos és hihetetlenül alapos gondolkodása alapvető igazságok megértését tette lehetővé számára. S éppen ez a csodálatos benne: nem csak megsejtette, illetve értelmezte ama mélyen nyugvó, a lét természetét meghatározó elveket, hanem képes volt azoknak ésszerű levezetésére is. Jól lehet, észrevételeit rengetek félreértés övezi gondolkodásbeli mélységének páratlansága miatt, mégis a korok felfedezési egyre csak őt igazolják újra és újra. Különösen ajánlott dialógusok "A Lakoma" és a "Phaidón". Bátran jelentem ki, hogy Szókratész a legnagyobb mester az értelem helyes kiművelésére, aki valaha a világra született.

Nicolaus Cusanus
   A brixeni püspök neve tán a matematikusok körében ismerős lehet természettudományos munkássága által, sajnos tán jobban, mint a teológusok körében. Ez ismeretlenség az őt övező korabeli, de mind a mai napig tartó általános értetlenségből fakad, mert gondolkodása, logikája olyannyira modern és finom, hogy a skolasztikus gondolkodás-rendszer által erősen meghatározott teológia tudománya nem tudott vele mit kezdeni. Nevezték őt panteistának, dualistának, de volt már eretnek is, mígnem V. Miklós pápa bíborossá nem rendelte. Éles elméje képes volt felismerni az emberi szubjektivitás természetét és az ebből fakadó megismerési-hibákat, s ezáltal olyan lényegi mélységeit és elveit tárhatta fel a létnek, melyek képesek lehetnek az összes teológiai, lélektani, illetve természettudományos feszültségek és ellentmondások feloldására. Ő volt az, aki Kopernikusz előtt 100 évvel kijelentette, hogy a Föld a Nap körül kering, s hogy a Világegyetem végtelen, amelyben a mi bolygónk egy ugyanolyan kicsiny csillag csupán, mint a többi, amelyet az égbolton látunk. Ő volt az, aki kijelentette, hogy a Világegyetem végtelensége abból fakad, hogy minden dolognak létezik a komplementere, azaz az ellentéte (s ezáltal fel is oldotta a dualizmust). S szintén ő mondta ki, hogy a végtelen univerzumnak nincs közepe, hiszen végtelen, mégis Isten a közepe, ami azt jelenti, hogy az anyagi létet alkotó minden kicsiny részecskétől ugyanakkora távolságra van. Ő fejtette ki továbbá azt is, hogy a világ népei ugyanannak az Igazságnak apró részleteit vizsgálják, s így a vallások különbözősége elsősorban kulturális jellegű, mely azt teszi lehetővé, hogy az egyes népek az Igazságot más-más dimenzióiban szemléljék, s ezen felfedezéseket a "közösbe téve" (megszabadítván a feleslegtől, kiragadván csak a lényeget) egyre mélyebben értsük meg a krisztusi kinyilatkoztatást... Különösen ajánlott olvasmány tőle a "Tudós tudatlanság", illetve a "Hit békéjéről" című munkája.

Aquinó-i Szent Tamás
   Szent Tamás, ez a végtelenül szerény, kövérke kis szerzetes (ki nem egyszer volt rendtársai szörnyű gúnyolódásainak céltáblája), a "legnagyobb filozófus" hihetetlen életművet hagyott maga után. A kor eretnekségeivel szemben írt számtalan vitairatai mellett legnagyszabásúbb műve a "Summa theologiae", amely a teológia összes felmerülő problémáját alaposan sorra veszi, megvizsgálja és megoldja. Bár gondolkodásmódja valójában az arisztotelészi logika Szentírásra való kiterjesztésére épül (ez utóbbi miatt Cusanus bíboros - joggal - kritizálta), mégis tán ő a skolasztika egyetlen alakja, aki e gondolkodásmódot képes volt helyesen és mértékkel alkalmazni, és olyan művet alkotni általa, amely méltónak találtatott arra, hogy egyedülállóan a XVI. századi Trentói Zsinat asztalán a Szent Biblia mellett feküdjön.

Oscar Wilde
   Egy zseniális író, s egy zseniális elme. Verseit, novelláit és esszéit egyfajta csak rá jellemző gyönyörűséges nyelvezet, sziporkázó szatíra és rendkívül alapos és mély értelem hatja át. Éleslátása, amellyel a világot látta, s nem csak látta, hanem saját bőrén meg is tapasztalta, elvezeti az olvasót fajunk legmélyebb dimenzióinak megismerésére, mely által olyan elemi bölcsességgel színezi ki bensőjét, mely a legnemesebb erények csöndes fényességét virágoztatja fel benne. S mindez nem túlzás. Oscar Wilde lángelméjű alázatos gondolkodó volt, aki igazán megtapasztalta és megértette az életet, s azt különösen hűséges művészi módon tárta az emberiség elé. Úttörő volt az értékek megítélése, az esztétika, a kritika és úgy általában a gondolkodás terén. Igazán egyike volt azoknak az embereknek, akik a világot jobbá tették és szellemének fejlődésére váltak. Azonban az általa közölt bölcsesség csak azon olvasók előtt nyilatkozik meg, akik képesek helyesen értelmezni szatíráját és cinizmusát. Ezt nevezem én Oscar Wilde "próbájának" az emberiség felé, mivel mély őszinteség és alázat szükséges ahhoz, hogy az egyén túllásson ezeken.
Erősen ajánlom két nagy esszéjét: "A kritikus, mint művész"-t és "Az emberi lélekről és a szocializmusról" címűt.

Albert Einstein
   Albert Einstein, kinek neve és arcképe immáron a "tudás" és az "értelem" szinonimájává vált, úgy gondolom, nem szorul az én ügyetlen bemutatásomra. Személy szerint én mindig hitelesebb és nagyobb gondolkodóknak tartottam a filozófusoknál a tudós gondolkodó embereket, akik a világ absztrakt oldala felé inkább a praktikus oldalról közelítenek, mégpedig az évszázadok alázatos kutatásai, kísérletezési és megfigyelései során megszerzett ismeretek által. Ismerik határaikat, megtanultak különbséget tenni "objektív" és "szubjektív", "hit" és "tudás" között, felismerik az illúziókat, valamint készségesek az alázatos kételkedésre a világra vonatkozó értelmezéseiket illetően, s ez fontos és mély igazságok felismerésére tette őket képessé. Gondolok itt pl. Max Planckra, Kurt Gödelre, Neumann Jánosra, Alan Turingre, Wigner Jenőre, vagy akár Szentágothai Jánosra, Czeizel Endrére, de ide sorolható még a korábban már említett Cusanus bíboros úr is. Einstein írásait is ez a finom alaposság, s már-már agnoszticizmusba hajló realitással szembeni tisztelet hatja át. Nyelvezete rendkívül természetes és egyszerű, de éppen ebben az egyszerűségében rejlik a legfőbb nehézsége. Olyan mélységekből jövő tartalmakat közöl a maga olykor "elvont" egyszerűségében, amelyek megértésére és feldolgozására, vagy egyáltalán fellelésére a legtöbb embernek egy egész élet sem elegendő; ez akkor világlik ki, ha mondatait, és azok egymásutániságát alaposabban szemügyre vesszük. Elméje oly' természetességgel mozgott a lét legmélyebb, legabsztraktabb dimenzióiban, hogy képes volt a Világegyetem természetének olyan részét leírni, amelynek egyébként valóság-észlelésünk alárendelt. Gondoljunk csak bele, miféle elme szükséges ahhoz, hogy ezen alapvető alárendeltségtől elvonatkoztathasson, s már-már valódi objektivitással szemléljen...
Einstein beszédeiből és esszéiből két összeállítás jelent meg: "Albert Einstein válogatott írásai", illetve a "Hogyan látom a világot?" című könyve (amely gyermekkorom szép és meghatározó emléke volt Szókratész párbeszédei mellett). Ajánlott olvasmányok mindenképp'.

 És akik kimaradtak...
   Természetesen a listát még folytathatnám, hiszen nem említettem Thomas Mann-t (akit családja is csak "varázslónak" hívott), József Attilát, Ady Endrét, Pilinszky Jánost, Babits Mihályt, Madách Imrét, J. W. Goethe-t, Edith Stein-t, Dosztojevszki-t, Simone Weil-t, Epiktétoszt, Senecát, Marcus Auréliust, Konfúciuszt, Lao Ce-t, vagy a szentek hosszú sorát (Szent Pál Apostol, Szent Bernáth, Szent Benedek, Szent Ágoston, Avilai Szent Teréz, Lisieux-i Szent Teréz, Remete Szent Antal, Keresztes Szent János, II. János Pál pápa...), akik a lelki élet nagyjai voltak, akiknek műalkotása saját életük volt, s mindenkoron érvényes lelkiséget hagytak hátra saját tapasztalataik alapján az utókornak, hogy a bölcsességet jobban megismerhessük... Az öt kiemelt személy amellett, hogy életemben jelentős fontossággal bír, azt hiszem, rövid bemutatásuk jó példa annak megítélésére, hogy ki méltó az egyén bizalmára lelkének fejlődését illetően.
   A leglényegesebb kritérium mindenkoron az alázat jelenléte a gondolkodásban, amely mentes akar lenni a szubjektivitástól, az önigazolástól és az önkényességtől és kerüli az önmagában való őszintétlenségeket, így törekedvén önmaga szubjektív érzéseinek felismerésére és elválasztására az észlelt valóságtól, hogy mind önmagát, mind a létet olyannak törekedjen látni, mint amilyen az valójában. Ennek alapján nem ajánlom például Hamvas Bélát, Müller Pétert, az ezoteria összes "jómadarát", a "pozitív gondolkodás" önjelölt "prófétáit", valamint Csernus Imrét, Paulo Coelho-t, Aleister Crowley-t, Osho-t, C. T. Russel-t, Rudolf Steiner-t, Friedrich Nietzche-t, Richard Rohr-t, Bóna Lászlót, Frojtjof Caprát (és még folytathatnám a sort, de nem akarom, mert sajnos hosszabb lenne, mint a másik), akik alapvető mérhetetlen, tán kijavíthatatlan károkat okoztak a közgondolkodás számára azzal, hogy önkényesen torzították el a világ jelenségeit ki-ki a maga tudatlan, vagy nagyon is tudatos célja érdekében. Az ugyanis, hogy valaki frontvonalba kerül, még nem igazolja életművének értékét.

   Szükséges tehát az önművelés olyan emberek nyomdokaiban járva, akik a világ misztériumainak gyermeteg hajszolása helyett meghajtották fejüket a való előtt, s életművükben fellelhető önmagukkal szembeni őszinte kritikájuk tett tanúságot alázatukról, tehát arról az őszinte akaratukról, hogy megismerjék a létnek azon törvényszerűségeit, amelyek megadják számukra a szellemileg egyre helyesebb élet lehetőségét. Mert ez a lelkület hatotta át a mindenkori legnagyobb lángelméket és a szenteket. S ha ezt a lelkületet sikerül bármilyen mértékben magunkba oltanunk, igazán boldogok lehetünk, mert részesévé válhatunk a minket rejtő lét ezen, számunkra újszerű és tiszta megcsodálásának...

Rövid értekezés a hitről

   Ismét egy rettenetesen félreértett fogalommal állunk szemben. Egy olyannyira félreértett fogalommal, hogy apró zabszemként ingerel arra, hogy írjak róla, mert e félreértelmezés sok-sok csapdát és korlátot állít fel a hitre építő egyének számára.

   A szentpáli definíció kiterjesztettebb megfogalmazásában a hit az érzékeink, valamint az intellektusunk által nem érzékelhető, vagy lekódolható dolgok létezésének, illetve megtörténésének remélése. Tehát olyan dolgok, amelyek logikailag nem kikövetkeztethetőek, és érzékeink által nem megtapasztalhatóak. Ennek a felfoghatatlanságnak három oka lehet: 1) az adott dolog nem létezik, 2) az adott dolog létezhet a jövőben, ám erre az elérhető ismereteinkből következtetni megcáfolhatatlanul nem lehetséges, vagy 3) az adott dolog irracionális, tehát természeténél fogva kívül áll a racionális vizsgálhatóságon, így sosem válik léte bizonyíthatóvá, sem természete teljes bizonyossággal meghatározhatóvá. Ebből kitűnik, hogy a hit nem egyenlő sem a tudással, sem a meggyőződéssel, nem lehetnek - a hit tárgyának vonatkozásában - racionális okai és bizonyítékai sem hitének tárgyát illetően. A hit egyetlen mozgatója így tehát pusztán egy döntés a hit tárgya iránti hűség mellett, semmi több.
   Ha ezt megértjük, szükségszerű, hogy alázatból fakadó kételkedéssel viseltessünk a hitünkre épített világképünkkel szemben, amely az általunk megtapasztalt világ eme hitrendszerünk perspektívájából való értelmezésén alapszik. Sőt, ráébredünk arra is, hogy világról alkotott képünk több, mint 90%-a tapasztalatainkból leszűrt következtetések halmaza inkább, mintsem tudás (a lét abszolút törvényeinek pontos ismerete). Tehát valójában helytelen az a kijelentés például, hogy "ha felnyomom a lámpakapcsolót, akkor a lámpa kigyullad", mert e következtetés igazságában, csak az eddigi tapasztalataink során hiszünk, de valójában nem vagyunk olyan tudás birtokában, hogy ezt tényként kijelenthessük, mivel nem biztos, hogy ezen alkalom során nem tapasztalunk valami egészen mást, ami cáfolja az állításunkat. A helyes kijelentés így tehát egy modális kijelentés lehetne, mint például: "ha felnyomom a lámpakapcsolót, akkor elvileg kigyullad a lámpa", vagy "azt hiszem, ki fog gyulladni a lámpa", mert ez megtartja a tévedés lehetőségét, és egyértelműen kifejezi, hogy az állítás csupán "néhány" ember szubjektív tapasztalatán alapul, nem pedig egy abszolút törvényszerűség ismeretén.
Nem agnoszticizmus ez. Az agnosztikus felfogásmód ugyanis jóformán elutasítja a hitet. Márpedig ha azt megtagadjuk magunktól, akkor egy igen konzervatív és korlátolt gondolkodásmód rabjaivá válunk. Arról van tehát szó, hogy fenn kell tartanunk magunkban egy olyan gondolkodási elvet, amely megóv bennünket a reálisnak az irreálissal való elegyítésétől.
   Sokan tán kukacoskodásnak tarthatják ezt a gondolatmenetet, de valójában nem az. El kell fogadnunk, hogy a hit csupán hit, és nem szabad megengednünk pszichénknek, hogy megmérgezze azt a 'szubjektív világképünket az objektív realitással önkényesen azonosító' tulajdonsága által. Sok felesleges tehertől szabadulhatunk meg ennek felismerésében, és megnyílik az út a valós alázat, őszinteség és ezáltal a szabadság felé.

*(Az Isten létezése irracionális probléma)

A kutatás vallásossága

 A cím Albert Einstein professzor "Hogyan látom a világot?" című könyvének egyik fejezetéből származik, amelyet innen is ajánlok olvasásra.

   Ebben a rövid kis írásomban egy, a nyilvános tudományos vitafórumokon fellelhető jelenségre szeretném felhívni a figyelmet, amely egyben hátráltatójává is válhat a kutató elmének.
   Az emberi tudás úgy jön létre, hogy az egyén intellektusa az érzékei által megtapasztalt jelenségeket elemzi, majd az így megismert/feltételezett természetüket hozzájuk kapcsolván az általa használt logikai program szerint rendszerezi. Ebből nyilvánvalóan következik, hogy nem beszélhetünk tudásról, ha az elménkben elraktározott információkhoz nem társul azok megértése. Azonban biztosak lehetünk-e abban, hogy a jelenségeket helyesen értjük-e? Felmerül a kérdés, hiszen azt írtam, hogy "a feltételezett természetüket" kapcsolja hozzá az értelem a megtapasztalt jelenségekhez.
Hogy mennyire helyes az intellektusunkban felépített rendszerezés, az határozza meg, hogy a modell, amelyet fejünkben a világról létrehozunk, mennyire alkalmas hűen leírni (számukra megjeleníteni) a valóságot. Ez könnyen ellenőrizhető, ha az egyén készséges a tapasztalat próbáinak alávetni eme benső modelljét. A tapasztalat, tudniillik sosem lehet valótlan. Ha összeütközésbe kerül a modellel, akkor a probléma az értelmezésükben, tehát a logikai programunkban keresendő. Ez a program az ugyanis, amely a rendszerezésünket irányítja, és ezen rendszerek törvényeit előírja. Így tehát érthető, hogy gondolkodásmódunk folyamatos képzést/csiszolást igényel.
   A racionális működésünket tehát meghatározzák az elménkben felépített rendszerek törvényszerűségei. E törvényszerűségek - amelyek logikánkból erednek - azok, amelyek meghatározzák a megismerési folyamatainkat, tehát azt, hogy hogyan értelmezzük először a világ jelenségeit. A probléma akkor adódik, amikor a logikai programunk fejlődését korlátozzuk a benső világunk törvényszerűségei által. Tehát, amikor a sorrend felcserélődik, és immáron a felállított modelljeink rendje írja elő a logikai határainkat, illetve törvényeinket. Ez a jelenség akkor fordul elő, amikor az adott egyén a saját gondolkodásmódjára befejezettként tekint, és azt eredményezi, hogy a világról kialakult képzete immáron erősen szubjektív, többé-kevésbé irreális, de mindenképpen önkényes és öncélú lesz. Ez pedig a kutató halálát jelenti. Azt írom: "öncélú", mivel ez a működés, az egyén akaratán kívül a valóság azon jelenségeinek meghamisítását, vagy figyelmen kívül hagyását eredményezi, amelyek az őbenne felállított rendszert cáfolnák. Nyilvánvaló pedig, hogy ez a működés nem vezet a valóság jobb megismerésére.
Van azonban egy másik elmebeli folyamat is, amely az egyénben a tudás illúzióját keltheti, amennyiben az éppen az e folyamatból fakadó megismerés helyessége folytán nem tartja fontosnak a további elemzéseket; ez pedig az intuícióinkból fakadó megérző képesség. Ennek a folyamatnak a pontos működése még teljesen nem ismert, viszont az látszik, hogy abból a tényből ered, hogy szervezetünk (beleértve az agyunkat is) ugyanazon fizikai törvények által működik, mint az egész világ. Így tudatunk alatt olyan összefüggéseket, törvényszerűségeket lelhetünk fel, amelyek valójában irracionálisak, vagy az intellektusunk számára még meg nem ismerhetőek. Ez a képesség rendkívül hasznos, hiszen kibővíti az intellektusunk számára hozzáférhető, s így rendszerezhető jelenségek körét. Viszont ha nem társul az így megismert összefüggések, vagy jelenségek természetének racionális elemzésével és megértésével, akkor egy ugyanolyan önkényes rendszer épülhet fel általa (valamiféle elnagyolt logika alapján), mint a puszta önkényes-logikánk túlhangsúlyozásának esetében. Nem is beszélve továbbá arról, hogy míg az első esetben az elme csupán korlátozottá válik a puszta racionalitás által, addig ebben az esetben kiszolgáltatottá válik az intuitív, vagy csupán annak vélt folyamatai számára, hiszen - a józan ész mérlege híján - hiányzik a megkülönböztetés, valamint a szelektálás képessége. Ez pedig a tudás illúzióját kelti az egyénben, amely szintén egy nem-teljes, a valóság megismerésére alkalmatlan logikai programot ír elő az elme számára.
   "Minél többet tudok, annál kevesebbet tudok" - szól a szentpáli paradoxon. Ugyanis azon elme előtt, amely alázattal fürkészi a világ tökéletes összerendezettségét, ismeretei gyarapodása során egyre élesebben világlik ki eme rend végtelensége. Ezen alázat titka pedig a hit. Az a hit, hogy a lét valóban egy tőlem független objektív valóság, amelyet mi csupán korlátozott szubjektumunk ablakán keresztül szemlélhetünk. Eképpen az elme sosem fogadja el a megismert válaszokat, rendszereket, de még önnön logikáját sem totálisnak és befejezettnek, hanem véges értelme meghajol a csöndes örökkévaló végtelen előtt. Ezért mondja Einstein: "az a fontos, hogy sose hagyjuk abba a kérdezést!" ... 

"Mert minden szó új korlátot teremt

a gondolat testének szabva formát,

s e korlátok közt kígyózik a rend

lépcseje, melyen addig másszuk ormát

új és új látásnak, mígnem messze lent

köddé mosódik minden régi korlát,

s képekből összeáll a képtelen,

korlátokból korlátlan végtelen."

(Babits Mihály: Hadjárat a semmibe)