"Ismét eljött hamvazószerda...", avagy értekezés a böjtről és az aszkézisről

   Ismét eljött hamvazó szerda, és én megint csak hallom, ahogy némely hívők egymást kérdezik sürgetve, "most akkor ezt lehet enni? Azt lehet enni?", "juj, megettem egy darab parizert, ez most baj?"... az ilyen ember még nem értette meg a böjt valódi értelmét. Természetesen vannak bizonyos vallási előírások, amelyeket illik betartani, ha valóban az adott intézményhez tartozónak valljuk magunkat, de az előírások jelei között nem szabad megfeledkeznünk a dolgok lényegéről (amelyet ezen jelek is hivatottak megértetni velünk). Tekintsünk most bele ebbe egy kicsit.
   Az embernek mindenkori életstílusa miatt kevés idő jutott benső folyamatainak, állapotának megértésére, valamint rendezésére. Ez a rendezés azért fontos, mert nélküle az ember könnyen elveszti a fonalat életével és önmaga változásaival kapcsolatban, ami kiszolgáltatottá teszi őt az események sodrásával szemben, illetve ebből fakadóan rengeteg hiba elkövetésre teremt lehetőséget.
A böjti időszak az a tudatosan meghatározott időszak, amelyet az ember arra szentel, hogy mindennapi problémái helyett önmaga szemlélését helyezze előtérbe, valamint, hogy erőfeszítéseket tegyen azon szokásai ellen, amelyek emberi kötelezettségein kívül állnak, viszont pontosan ezeknek az én-fejlődés szempontjából szükséges dolgoknak a megcselekvését gátolják. Elsősorban tehát a böjtre készülő embernek számadást kell vennie mindama külső-belső szokásairól, amelyek elhanyagolhatóak, szükségtelenek, vagy éppen károsak. Ha például valaki az idejét azzal tölti, hogy TV-t néz, vagy facebookozik noha lelkileg is kész lenne elmélkedni, akkor a böjt idején ezen felesleges (pót)cselekvéseket igyekeznie kell megtanulnia uralni és rendszerezni. A böjti időszakban tett lemondásoknak így elsősorban ezekre a dolgokra kell irányulniuk. Másrészt pedig gyakorolnunk kell bizonyos meghatározott aszketikus cselekedeteket is.
   - Mi az aszkézis? - Ahhoz, hogy ezt megértsük, le kell, szögezzük, hogy fejlődésünk két dologtól függ: 1) a jóról való ismereteinktől, beleértve az ahhoz vezető út ismeretét is, valamint 2) az ennek megcselekvéséhez szükséges akaraterőtől. Az akaraterő az mindig egy, az ösztönös működéseket felülvizsgáló és -író folyamat megnevezése. Az embernek ugyanis van egy ösztönös oldala, amely a világ irracionális oldalának érzékeléséből, illetve az érzelmekből, de mindenképp' lényünknek az érzékeink által a világgal való kölcsönhatásainkra adott elsődleges reakcióiból épül fel. Ugyanakkor van egy intellektuális oldala is, amely sok más funkciója mellett a lényünkben zajló folyamatok felülvizsgálását végzi. [Ezekről bővebben is fogok írni máskor.] Az egyén helyes működéséhez ennek a két folyamatnak egyensúlyban kell lennie. Azonban, mivel a szabad akaratunkhoz szükséges józan önvizsgálatra az intellektus képes, szükséges ezt a józanságát erősítenünk. (Józanság alatt azt értem, hogy az egyén egy dolog helyes megítéléséhez képes elvonatkoztatni szubjektív folyamatainak indíttatásaitól.) Minthogy a józanság feltétele az erős akarat, így az aszkézis célja ennek a józanságnak a kialakítása az akaraterő fejlesztésével. Ehhez olyan önmegtagadó gyakorlatokra van szükség, amelyek - önnön egészségünk károsítása nélkül - az ösztöneink és érzékeink sugallta és általunk oly kedvesnek tartott dolgainkra irányulnak. Ezáltal erősítvén a lemondásra való készségünket, a kedvünk ellen való megcselekvését és az érzelmi indíttatásainktól való elvonatkoztató képességünket, mivel ezek elengedhetetlenek az erények elsajátításához, önmagunk jobbá tételéhez.
Borzasztó volt hallani, mikor egy vegetáriánus ember azt mondta nekem, hogy számára a böjt nem nagy kihívás, mivel egyébként sem eszik húst. Hát, kedves Olvasó, az ilyen ember érdemelne csak meg egy hatalmas nyaklevest! Ő ugyanis nem érti, hogy a böjt nem a hús tilalmáról szól, hanem önmagunk felszabadításáról fejlődésünk számára célzott lemondásokkal, aszketikus gyakorlatokkal.
A másik szintén szomorú tapasztalat böjt idején az önsanyargatás. Az aszkézis nem autoagresszió, tehát nem egy önmagunk ellen irányuló folyamat, hanem éppen hogy egy önmagunkért tett fejlesztő gyakorlat, ami bár szenvedéssel jár, nem szabad, hogy pszichés önellenfordulást eredményezzen, vagy azon alapuljon. Sajnos ez a magatartás nagyon gyakori bármiféle vallás körében, hogy adott egyének, akiknek az önbecsülését gyerekkoruktól fogva letörték, az ebből fakadó életellenes/önellenes benső működéseiket a vallásgyakorlásuk során megéljék, s a vallási iratok nem-tudatos félremagyarázása által igazolják. Remélem, hogy a vallások papjai és pásztorai fel fogják lebbenteni végre ezen neurózis fátylát, hogy levegyék ezen életellenes terheket ezekről a szegény lelkekről...
[Az említett félremagyarázás főként a bűnnel, illetve a bűnhődéssel kapcsolatos. Ezt itt most nem részletezném, mert külön bejegyzést érdemel.]
   S végül nézzük meg, mit ír maga a Szentírás: Ószövetség, Izajás (vagy Ézsaiás) próféta könyvének 58. fejezete (az 5. verstől):
"Talán az ilyen böjt tetszik nekem, és ilyen az a nap, amelyen az ember megsanyargatja magát? Lehajtjátok fejeteket, mint a káka, és zsákot meg hamut teríttek magatok alá:"
- Íme, felsorolja a formális aszketikus cselekedeteket, amelyek bár megírattak, jelként írattak meg, nem pedig konkrétan megcselekedendő előírásként, hiszen ezek a cselekedetek nem őszinték, mert nem egyénre szabottak. S ha valaki eszerint is cselekszik, úgy hiszi majd, hogy megtette kötelességét (mivel szó szerint "tartotta be hűségesen az Úr szavát"), és olyanná lesz az ebből fakadó büszkeség miatt, mint ahogy azt a próféta az idézett szakaszok előtti versekben részletezi.
"ezt nevezitek ti böjtnek, olyan napnak, amely tetszik az Úrnak?"
- Íme a kérdés jogos felvetése olyan emberek felé, akik még sosem szálltak magukba, s akik erre a kérdésre is azt felelik: "na de most miért?"
"Tudjátok, milyen az a böjt, amelyet én kedvelek? Ezt mondja Isten, az Úr: Törd össze a jogtalan bilincseket, és oldd meg az iga köteleit! Bocsásd szabadon az elnyomottakat, törj össze minden igát! Törd meg az éhezőnek kenyeredet, és a hajléktalan szegényt fogadd be házadba. Ha mezítelent látsz, öltöztesd föl, és ne fordulj el embertársad elől!Akkor majd felragyog világosságod, mint a hajnal, és a rajtad ejtett seb gyorsan beheged."
- Ez pedig pontosan annak a jelenségnek egy több, mint kétezer éves, a zsidó nép mentalitására projektált leírása, aminek lényegét fentebb kifejtettem: az őszinte, önmagunk fejlődésére és az Isteni Törvény jobb megismerésére és birtoklására szolgáló böjt.

Az Igazság ismerete felszabadít

   A egyén szabadságát mindig az határozza meg, hogy a világ mekkora területére képes "kimerészkedni" úgy, hogy önmaga bensőjét sértetlenül megőrizze, illetve hogy az új tapasztalatokat fejlődésének javára legyen képes lényébe integrálni.
Sok ember sokféleképpen kerüli az élet ezen területeit, mivel intuitíve érzik egy benső szorongás által, hogy az adott területen szerezhető tapasztalatok összedöntenék benső rendszerüket. S eképpen szorulnak korlátok közé.
   Ezért mondja a Bölcsesség, hogy "az Igazság ismerete szabaddá tesz", mert a helyes gondolkodásmód által az egyén minden őt érő hatásra képes oly módon reagálni, hogy általuk közelebb juthasson a tökéletességben való elmerüléshez.
   Értsük meg tehát, hogy sosem a körülményeink a rosszak, hanem a rájuk adott válaszaink. A feladatunk tehát egyértelmű...

A modern művészetről és az irányokról...

   Korunk ideológiai zűrzavarában, ahol is a szellem kritikájának alapját képező, illetve az emberiség törekvésének irányát meghatározó vezérelvek felszámoltattak és ideiglenesen megszűntek, nem csoda, hogy az egyén nem tud mit kezdeni a jó modern műalkotásokkal.
(Szeretném előrebocsájtani, hogy a művészet "funkciók szerint" miként ágazott szerte a korok alatt. Én ezt a szerteágazást nem gondolom helytelennek, hiszen egy nem-tudatos folyamat része, amelyet az emberi intellektus fejlődése determinált. Létezik alkotás, amely pusztán hangulatfestés jelleggel bír. Létezik olyan is, amely a korszellem neurózisait és pszichózisait segít feldolgozni az egyén számára. S végül létezik a "főág", amely a intellektus megművelésére hivatott, s amelyről jelen írásomban röviden értekezem.)
   Mi a művészet lényege? - Személy szerint én úgy látom, hogy a művészet "feladata" az, hogy kutassa és megjelenítse az egyén számára a Jót oly módon, hogy egyfelől ízlését művelje annak egyre tökéletesebb felismerésére, másfelől pedig, hogy intellektusát egyre jobban felkészítse a lét absztraktabb mélységeinek befogadására. Tehát egyfajta "intellektust művelő" szerepe van. Épp ezért a jó művészet mindig a kor előtt jár, s a korban csak a "haladóbb" egyének ismerik fel jelentőségét, a világ pedig mindig csak utólag, amikor is visszatekintve egyben pillantja meg és elemezni válik képessé korszellemét. Olyan ez, mint mikor az ember valami egészen új dolgot tanul: nehéz és idegen számára, mivel még nem alakult ki elméjében az adott dolog "megtevéséhez" a szükséges struktúra, mert az csak a tanulási folyamat közben épül fel. E folyamat sok szenvedéssel jár, viszont ha az adott struktúra beépül lényébe, a szenvedés elmúlik. Ez a fejlődés mindenkori útja.
A művészet tehát olyan csatornákon keresztül kommunikál az egyén lényével, amelyek a létnek még racionálisan nem leképezhető részeit képesek feldolgozni, rendszerezni, s egyfajta intuíció által értelmezni.[Intuíció = az irracionális rendszereket összetartó törvények nem-tudatos észlelése.] A modern művészet nem-tudatos törekvése ennek a készségünknek a fejlesztése, csiszolása. Ez a tendencia egyébként korról-korra megfigyelhető. Hogy is lenne képes bárki is értelmével közelíteni egy olyan közlés forma, illetve tartalom felé, amely messze meghaladja intellektusunk racionális határait?! Bár a modellek, amelyekre épülnek, nagyon is leírhatóak, mégis - jó esetben - nélkülöznek mindenféle szimbolikát, vagy efféle érzelmekre, illetve értelemre ható jelentéseket.
   A jó modern művészet (merthogy létezik rossz művészet is) egy olyan mélység absztrakt tartalmait hozza felszínre, amely mélységben csak a modern matematika jár. Avagy képzeljük el azt a messzi távolban felsejlő tüneményt, mikor egy komplex számot a gyök 2-edik hatványra emelünk; vagy azt a halkan remegő gyönyörű pillanatot, amikor is egy Riemann-féle zéta-függvény áthalad a null ponton... S ha ezt még nem értitek, akkor nem álltok készen arra, hogy egész bensőtökkel merüljetek el Pilinszky János sorai között, vagy Zámbó Jonatán "Metamorfózisok" című darabjának mélységében. (Igen, kedves Barátom! Merlek téged ezen író óriás neve mellett említeni.)
S hogy miért is fontos ez az öntudatlan merülés a világ irracionális részébe? - Mert azonkívül, hogy meghív minket a létnek ezen még ismeretlen és feltérképezetlen területére, felkészít bennünket annak befogadására és megértésére gazdagítván és nemesítvén lényünket.
   Sajnos, amíg ez az értékválság tart, miszerint az emberek inkább az érzelmileg öngerjesztő misztikumoktól remélnek megváltást a világot vezérlő elvek megismerése helyett, addig ez a korszellem nem fog túllépni önmagán.

Barnett Newman: Ígéret

Kritika

Rövid, pusztán fogalomtisztázásra szolgáló írás következik, amely olyan rövid, hogy szinte csak 'írásocska'...
   Sokszor hallom azt a kifejezést, hogy "konstruktív kritika". A fogalmak jelentésének fényében egy ugyanolyan felesleges szófordulatról van szó, mint a "de viszont" esetében, mivelhogy a kritika - valódi értelmében - mindig konstruktív kell, hogy legyen.
   A kritikát a valóságmegismerés igénye szülte, mint annak egy fő feltételét. A világot alkotó jelenségeket mi ugyan szubjektíve tapasztaljuk, azonban van nekik egy objektív, egyetemes természetük is, amelyet elménk - kiműveltségétől függően - többé-kevésbé észlel. A tudományok feladata ezen jelenségek abszolút valójának elérhető leghűbb modellezése, s eképpen valódi természetük egyre pontosabb megismerése.
Amikor az ember felállít egy modellt, arra egész rendszereket épít, vagy ha művészetekről beszélünk, akkor az adott alkotás által képviselt esztétikai modell képezi az alapját.
   Szükséges, hogy tegyünk itt egy apró kitérőt...
Az esztétika a Szép egyetemes természetének megismerését és annak tiszta megjelenítéséhez szolgáló eszközök, rendszerek felkutatását célzó tudományág. Sok vita folyik arról, hogy vajon egzakt tudomány-e az esztétika. Személyes hitem és véleményem szerint igen, viszont azt gondolom, hogy ez még sokáig bizonyíthatatlan marad. Abból indulok ki, hogy ha hisszük, hogy a létezés egy abszolút lételvre épül, akkor az abszolút értelemben vett Jó az ennek a lételvnek való tökéletes megfelelést jelenti. Ennek pedig két megnyilvánulása lehetséges az emberben: 1) a Bölcsesség az értelem számára, valamint 2) a Szép a testi-lelki érzékek számára. A Bölcsesség az, amely az emberi intellektust képes ennek a lételvnek megfelelően strukturálni és működtetni. A Szép pedig e lételv kifejeződése a dolgok összerendeződésében, amelyet valamiféle irracionális, de mindenképp' intuitív módon vagyunk képesek szemlélni. A Bölcsesség szép, és a Szép bölcs. Ott tehát, ahol felsejlik a lét abszolút elve, létrejön a Jó. S hogy mennyire vagyunk képesek mindezt felismerni, attól függ, hogy milyen mértékben vagyunk birtokában ezen Elv ismeretének, hogy bensőnkben a róla felépített kép, mennyire felel meg a valóságnak. A szépség fogalma tehát ugyanannyira nem szubjektív, mint az igazságé, vagy a jóé. Élnünk kell tehát annak folyamatos felismerésével, hogy a valóságot csupán tapasztalataink és érzékeléseink által észleljük és modellezzük elménkben, amely így mindenkoron erősen szubjektív. E felismerés pedig, ha társul az igazság megismerésének vágyával, kisarjasztja az egyénben a helyes önkritikát.
   Mindennek fényében a kritika célja, hogy azt a modellt, amire egy tétel, vagy egy műalkotás épül, összedöntse. És hol dönthető össze valami? - Mindig a gyöngeségénél fogva. A kritika tehát kipróbálja az adott rendszert, valamint rámutat annak hiányosságaira, s arra, miként omolhat romokba, de ugyanakkor felkutatja a romok között a továbbra is szilárdan összekapcsolódó elemeket, s azokat megőrzi a következő modellek számára. Sohasem öncélú, hanem konstruktív; a "cáfolás tudománya".
Tehát megcáfol, ahol lehet, de rá is mutat az értékre, s arra is, hogy az a valami miért érték és hogy hogyan használható. Csak és kizárólag így lehet helyes következtetésekre jutni, tökéletesebb rendszereket létrehozni, az értékeket tovább és tovább fejleszteni, s közelebb jutni az istenihez, ha merjük vállalni a kritika próbáját.
   S ha ezt megértjük, akkor minden helyzetet és hatást (legyen az akár nem valós kritika) is, amiben gyengeségeink próbára tétetnek, szellemünk kritikájaként értelmezhetünk, s ily módon önnön épülésünkre fordíthatjuk azt. Ez a titka a szentek erényének.

Hibázásaink és bukásaink az Isten kritikája rólunk.

Az ember bukása, avagy "feltétlenül gyilkos-e az, aki gyilkol?"

   Sosem önmaga az ember cselekedete számít, hanem az, hogy az ember mivé lesz általuk.
A cselekedet mindig egy az isteni törvények szerint jól egymásra épülő ok-okozati sor eredményeként jön létre. A szabad akarat dolgában egészen más a helyzet, mint ahogy azt a felületesen gondolkodó emberek képzelik. Az akarat hatalma nem terjed ki a cselekedeteinket meghatározó "kauzális egyenletek" módosítására, viszont kiterjed az azokra való reflektálásunkra.
Lehet tehát a cselekedet rossz? - Nem. De az ember igen.
Az ember, aki a szívében kisarjadt erkölcs, az intellektusából fakadó "antiszubjektív elemző készség" és a morális konvenciók/normák tükrében cselekedetét értelmezni és megítélni képes, válhat rosszá, de válhat jóvá is, annak függvényében, hogy az ítélet az erkölcse számára konstruktívan, vagy destruktívan hat.
Kicsit mélyebbre eveznék ebben a témában, mint az, hogy kategorikusan kijelentsem adott "pszichés strukturálódásokról", hogy erkölcsösek-e, vagy sem.
   Mindenki számára nyilvánvaló az a tény, hogy egy következtetés annál tökéletesebb, minél több információ logikailag helyes összekapcsolása révén jön létre. S ebből következőleg egy konklúzió csak akkor lehet tökéletes, ha a lét összes információjának helyes összekapcsolásából sarjad. Az ilyen konklúzió tökéletes és jó, mert tökéletesen azonos a lét realitásával. S ebből kifolyólag annál tökéletesebb, minél jobban közelít efelé a tökéletes azonosság felé. Ez az alapja a helyes és helytelen, a jó és a rossz megállapítására tett kísérleteknek, illetve úgy egyáltalán ezen fogalmak létjogosultságának. Erről a problémáról azonban máskor szeretnék írni; most itt az egyén relációjából szeretném mindezt megközelíteni.
Mindezekből kiviláglik, hogy az abszolút értelemben vett tökéletesség egy ember (s így az egész emberiség) számára lehetetlen, mivel nincs elme, amely képes lenne az összes létező információt feldolgozni, helyesen rendszerezni és azokkal megfelelően (belátható időn belül) kalkulálni. Azonban létezik egy olyan állapot, amit én "szellemi tökéletességnek" nevezek, amikor is az ember mindezt önmagában felismeri, belátja és gondolkodásmódját is ehhez igazítja. Az ilyen egyén akarata a realitás tiszteletére irányul és meghajol a végtelen nagy egész megismerhetetlensége előtt. Tudja jól, hogy számára az Igazság megismerhetetlen, s azt is tudja, hogy a megismerésére tett minden törekvésének eredménye csupán közelítő jelleggel bír, minthogy a megismerés által csupán - úgymond - szubjektív tapasztalatainak metszetét vékonyítja. Az ilyen elme minden dolog és fogalom valóságát törekszik megismerni és megérteni, hogy szellemének egész működését alárendelhesse a megismert elveknek. Eképpen csiszolja jellemét, s illeszkedik bele egyre tökéletesebben a lét végtelen rendszerébe. Az ilyen egyén sosem, vagy csak igazán használ olyan fogalmakat, hogy "tudom", vagy "értem", mert tisztában van azzal, hogy véges elméje a végtelent soha át nem láthatja, és azt is tudja, hogy a lét végtelensége minden dolog mögött ott rejtőzik. Ezt a szellemi működést nevezzük alázatosságnak.
Létezik azonban egy másik attitűd is, amely a realitást elsősorban szubjektív (testi, szellemi) érzékelésének veti alá. Fontos megjegyeznem, hogy a probléma az "elsősorban" szócskával és a cselekvést kifejező "veti alá" igével van. Az egyén egy szubjektum, és megismerése is csak szubjektív lehet. Azonban különbség van aközött, hogy a szubjektumát alá veti az igazság tiszteletének, hogy csiszolódjék általa, illetve aközött, hogy a megismerési folyamatait, amelyek egész benső világát és erkölcsi rendjét építik majd fel, puszta szubjektivitásának rendeli alá. Ilyenkor ugyanis öntudatlanul az egyénben olyan ítélkezésrendszer épül ki, amelynek alapjait testének ösztönei képezik. Igaz, az ösztönökben is van bölcsesség, de annak a rendszernek a megítélésére, amelynek ő maga is alávetettje, nincs jogosultsága. Márpedig ebben az esetben ez történik, s eképpen ítéletei is messze maradnak az igazságtól; ekkor mondjuk azt, hogy "ítélkezik". Ennek a szellemi működésnek a neve kevélység. [Vigyázzunk! A "kevélység" és a "gőg" nem azonos fogalmak. Az utóbbi az elsőből keletkező viselkedésminta, csakúgy, mint pl. az alázatosság és a bölcsesség esetében.]
   Nem csoda hát, hogy a Bölcsesség önmegtagadásra, tehát az ösztönök által diktált programoktól való szabadságra int minket. Hiszen csak az alázat által válik képessé az ember helyesen, azaz önmaga számára konstruktívan reflektálni önmagára és az őt érő hatásokra.

  Az igazság felszabadítja az egyént és boldoggá teszi. A boldogság egy olyan dinamikus (!) állapotot jelent, amikor is az ember mindent a helyén tud kezelni mindenkoron. Ez az állapot megszabadítja az egyént a benső kötelékektől, szorongatásoktól, s attól a börtöntől, amelyet a lét (meg)ismeretlenségétől való félelmek állítanak, a börtöntől, amit azok a korlátok alkotnak, amelyek lényegét nem értjük, s így manipulálni is képtelenek vagyunk velük. Így önmagunk cselekedeteitől sem félünk többé, mert tudjuk, hogyha el is bukunk, képesek vagyunk azokat önmagunk és mások szellemi növekedésére fordítani. Elérhető ez az állapot? - Nem. De megközelíthető az alázatosság, az igazság megismerésére irányuló akarat által.
Akiből ez az akarat hiányzik, vagy valamiféle őszintétlenség miatt nem teljes (s így képtelen a kevély - tudatos, vagy tudattalan - működések feloldására), nemcsak hogy szorongató korlátok között él, de rettegéssel tölti el minden hibája, vagy hibázásra való lehetősége, s eképpen bukásra van ítélve. Azért van bukásra ítélve, mert aki fél, de nem érti félelme tárgyát, az képtelen helyén kezelni azt, s egy esztelen menekvésbe fog. A kevély ember, ha hibázik, racionalizál, tehát megokolja önmaga hibáját, hogy bűntudatát feloldja, lelkiismeretének büntetését elkerülje, azonban ezzel csak erkölcsi normájává teszi a helytelent, valamint - mint valami élősködő gombát - egyre csak kisarjasztja és megszilárdítja magában az önmaga és a környezete számára oly destruktív benső pszichés struktúráit. És mindezt miért? - Félelemből. Én nem hiszem, hogy létezik olyan ember, aki szándékosan cseréli fel a jól megismert helyest, a jól megismert helytelennel. Szellemi vakság kell hozzá és félelem. Ezt a meglátásomat eddig semmi sem írta felül.
   Azonban tudnunk kell, hogy a világ nem fekete és fehér. (Bár személy szerint én hiszek a "tökéletes fehér" létezésében, a "tökéletes feketét" képtelen vagyok elképzelni, mind matematikailag, mind intuitíve.) Ez azt jelenti, hogy az ember az alázatos szerveződés és a kevély szerveződés egyfajta kettős elegyével bír. Nem dualizmus ez, hanem egy azon rendszernek kétféle szerveződési lehetősége. Az alázatos szerveződés az, amely lehetővé teszi az önmagunkat felülíró folyamatokat, illetve azt is, amikor egy gőgösségben megrögzött ember megtér a bölcsességhez pusztán azért, mert a lelkiismeret oly áldott és megtisztító erejű tüzének kínját vállalni merte, amely úgy égeti ki az emberből a gyomot, mint a nedves fából a barna trutymót, s egészen elemészti az a tűz, mely a kínok után édesen ég, melegít és világosságával kíséri az embert a létben, ha bölcsen megőrzi azt.

   Visszatérve tehát a címben is feltett kérdésre: feltétlenül rabló az, aki rabol? Vagy gyilkos, aki gyilkol? - Nem. Mert nem a cselekedetünk határozza meg, kik vagyunk, hanem az akaratunk. Bár a világ és a társadalom másként gondolkodik erről, a lelkivilágban csak is ez számít.
S ha mindezt megértjük, akkor ideje felhagynunk az emberek felcímkézésével, megítélésével, mert belátjuk, hogy nem "ítélés" az, hanem "ítélkezés", mert senki sem láthatja a szíveket a maguk valójában, csak az Isten, hogyha van. A mi dolgunk csak annyi, hogy bölcsességgel szolgáljunk embertársaink felé mindazon tálentumainkkal, amelyek ránkbízatottak. A többivel kapcsolatban pedig "hallgass!" a nevünk...

   Egyébként mindez úgy jutott eszembe, hogy olvastam Oscar Wilde "de Profundis" című esszéjéből a következő sorokat: "de miközben látom, hogy magában abban, amit az ember cselekszik, nincs semmi igaztalanság, látom azt is, hogy bizony van igaztalanság abban, amivé lesz az ember." 
De most zárom soraimat, ugyanis pössentenem kell...