Kolostori anekdoták No. 2 - Az Örökkévalóság

 Az öreg Soltheus nagymestert, aki misztikus hírében állott, egy napon meglátogatta egy öreg jógi, hogy kérdezze őt:
- Mester! Elértem, hogy megszelidítvén testemet és elmémet képes legyek szemlélni az Örökkévalóságot. De az Örökkévalóság nem fogad be engem. Mondd hát, kérlek, mit tegyek, hogy elmerülhessek belé?
A nagymester felelt:
- Tán nem olvastad-e, hogy "ami testtől születik, test az, s ami lélektől születik, lélek az"? Te nem létezel. Így nincs, aki szemléljen. Csak az Örökkévalóság létezik. Csak a Létezés létezik.
A jógi összetette két kezét, meghajolva megköszönte a tanítást és szomorúan távozott.

Buddha: Énünk létezése csupán illúzió. A nem-létezés illúziója önmagáról. Az én pusztán elemek pillanatnyi összeállása.
Bingeni Szent Hildegard: A rossz a semmire irányuló akarat.
Jézus: Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt. Aki elveszíti életét, megmenti azt.
Egy hegyi remete: A vallások sokasága abból fakad, hogy az emberek valójában nem akarnak találkozni az Istennel. Kompromisszumokat keresnek az örökkévalóság és lényük megmentése között.

"(...)

De néha megállok az éjen,

Gyötrödve, halálba hanyatlón,

Úgy ásom a kincset a mélyen,

A kincset, a régit, a padlón,

Mint lázbeteg, aki feleszmél,

Álmát hüvelyezve, zavartan,

Kezem kotorászva keresgél,

Hogy jaj! valaha mit akartam,

Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,

A kincs, amiért porig égtem.

Itthon vagyok itt e világban

S már nem vagyok otthon az égben."

(Kosztolányi Dezső: Boldog szomorú dal)

Az élet értelme

 Hogy mi az élet értelme arra választ senki sem tudhatja. Hogy miért?
Ahhoz ugyanis, hogy ezt a kérdést megválaszoljuk, pontosan kéne tudnunk és értenünk, hogy mi maga az élet. Ha ugyanis egy dolgot ismerünk és értünk, akkor tudjuk meghatározni, hogy mi célt szolgál a létezésben. Például, ha egy összeállított anyaghalmazt úgy nevezek el, hogy "szék", akkor az pontosan definiálja az adott anyaghalmaz célját és szerepét, s ezáltal az is megítélhető, hogy ennek megfelelően az adott anyaghalmaz jó-e vagy rossz-e funkcióiban.
Az élet fogalmának ilyen pontos definiálására azonban nincs elegendő mintánk, amit vizsgálhatnánk. Ahhoz értenünk kéne az élet pontos kialakulásának folyamatát (abiogenezis), valamint más kontextusokban is tudnunk kellene vizsgálni az általunk ismert életformákat, illetve más életformákkal összevetni őket (asztrobiológia). 

Két megközelítés létezik:
Az egyik életfelfogás, amely az életet szigorúan a tapasztalható alapján definiálja - azaz, hogy az évmilliárdok alatt összeállt olyan molekula-kombináció, amelynek kémiai folyamatai egy körkörös, önmagát fenntartó láncreakciót hoztak létre - szerint az életnek nincs több célja annál, mint amit a valódi buddhista szerzetesek is felfogtak: végezni az anyagcseréinket, valamint minimálisra csökkenteni az ok-okozati sorozatra való hatásunkat. Nincs transzcendencia, nincs túlvilág, nincs abszolút értelemben vett szellemi cél. Olyanok vagyunk mi is, mint a planktonok, csupán szerkezetünk jóval összetettebb és ennél fogva az ingerület-feldolgozásaink is jóval összetettebbek ekképpen sokfélébbek.
(Az eredeti buddhizmus idáig jutott, s világképe nem ütközik sem a modern világképpel, sem a demarkációs kritériummal. Később a hinduk ezt nem tudták elfogadni, túl pesszimistának tartották, csakúgy mint a tudat megsemmisülését elképzelni és így azt felfogni nem képes emberek sem, ezért összemosták annak reinkarnációs, ezoterikus tanaival.)
A másik életfelfogás a vallásos válasz. Eszerint az élet az isteni entitás valamiféle teremténye, amely egyszerre létezhet az Isteni elv szerint (Világosság), valamint annak hiánya szerint (Sötétség). Eszerint az élet értelme az, hogy "Isten megdicsőüljön általunk és bennünk", ami lényegében azt jelenti, hogy lehetővé tegyük Istennek, hogy megsemmisítvén önmagunkat engedjük, hogy Ő egészen átjárja lényünket így meghódítva a létnek minden zugát. Ez természetesen sok ellentmondáshoz vezet és megannyi további kérdést vet fel, ahogy Ön is érezheti, kedves Olvasó. 
Azt gondolom, hogy ha igaz az, hogy Isten maga a létezés, és nem pedig egyfajta középkorias entitásként fogjuk fel, az közös nevezője lehet ezen két megközelítésnek. 

Mindenesetre én csupán annyit tudok erről a kérdésről, hogy értem, hogy nem tudom rá a választ, és azt is értem, hogy miért nem. Etikám az "élni és élni hagyni" elve, mely megadja de viszont is elvárja az egyén életének tiszteletben tartását. A választ azonban nem tudom, és jó okom van azt gondolni, hogy mint a "rendszer részei" soha meg sem tudhatjuk a pontos választ.

Viszont szívből ajánlom a Monty Python társulat "Élet értelme" című művét, amely éppen eme kérdésbe kalauzol el bennünket, bemutatván tudatunk otthonkeresésének groteszk és abszurd vonásait. 

Három sor Istenről

 Isten nem ekvivalens a léttel. A lét Istenben történik.

Isten maga a létezés.

Ha ezt megérzi, kedves Olvasó, akkor megérzi azt is, hogy abszolút értelemben véve csak az Isten létezik, s minden más létező Őtőle kölcsönzi a létezést, mint tulajdonságot.

Képzelt kérdés Pilinszky Jánoshoz

Pilinszky azt írja 1974-es "Önarckép" című versében:
"Ingem, akár egy tömeggyilkosé
fehér és jólvasalt,
de a fejem, akár egy kisfiúé
ezeréves és hallgatag."

A több helyütt is megjelenő "ezeréves kisfiú" képe kapcsán, kérdezem én:
"Művész úr, Ön több helyütt is azt mondja, hogy a kisfiú ezeréves. De ha jól értem, akkor eszerint a felnőtt... a felnőtt az mindig pontosan annyi idős, mint amennyi, ugye?"

S felel a csend. 

Kulcs

 A tudat is a tudattalan része. 

Szellemi válság (röviden)

 Mindenek előtt álljon itt Berettyán Nándor egy igen érdekes cikke a nyugati kultúra hanyatlásáról, de legalábbis valamiféle átalakulásáról. 

 Egy olyan világot élünk, ahol minden mindegy. Nincs többé etikai érték, csak a pillanatnyi élmény szubjektív minősége, valamint az egyéni egzisztenciális érdek számít. Az erkölcs, a morál, a jó és a rossz fogalmak csak ezeknek a viszonylataiban értelmezettek, és akár egyénen belül is percenként változnak. Amit sokan néznek, amit sokan lájkolnak, vagy ami sok pénzt hoz, az szent és megkérdőjelezhetetlen, teljesen mindegy, hogy mi a tartalom (lásd pl. tiktok trendek, való világ, influencerek, "beszarós live" és egyebek), hiszen az egyén számára működik. Nem számít, hogy emberek mivé alacsonyítják magukat a trend sikeres meglovaglásáért, hiszen ez a fogalom, hogy "lealacsonyodás" vagy "megnemesítés" már nem értelmezhető többé. Ezen fogalmakat ugyanis meghatározott etikai rendszerek viszonylatában tudjuk csak értelmezni. Azonban az Újkor lényege az volt, hogy azokat az ideológiai alapvetéseket, amelyekre az egész civilizáció felépült megkérdőjelezze és elvesse.
Ennek egy lehetséges okát Berettyán Nándor kifejti a fent linkelt cikkjében.
Én személy szerint nem értek egyet az okkal abban a formában, ahogyan azt ő interpretálja.

A szókratészi következtetés - való igaz - mindenesetben az volt, hogy "csak annyit tudhatok, hogy semmit sem tudhatok". Különös a színművésznek az ezen elvnek a krisztusival való szembe állítása, minthogy ezen elv kulcsfontosságú minden tudományokban és a teológiában is. 
Az elv azt fejezi ki, hogy a valóság nem megismerhető és az abszolút fogalma is valójában nem értelmezhető. Elmagyarázom...
Minden ítéletünk (vagy ha úgy tetszik "megítélésünk") a világ jelenségeiről egyfelől az érzékeink által felfogott információkon, majd ezen információknak a tudatos vagy tudatalatti feldolgozásán alapszik. Az érzékelésünkről pedig nyilvánvaló, hogy véges. Gondoljunk csak egyfelől arra, hogy nem láthatjuk a fény teljes spektrumát, vagy hogy nem találkozunk egyéb más halmazállapotokkal, jelenségekkel, amelyek tán most valószínűtleneknek tűnnek, de az univerzum távoli pontjain tán megtörténnek, s így világképeink erős szegénységre vannak ítélve. Másfelől pedig hasonlóképpen a heisenberg-i határozatlansági reláció elvéhez, megfigyeléseink mindig csak adott tulajdonságokra korlátozottak. 
Annak a "valaminek", amit valóságnak hívunk, ezen szubjektív megéléseit rendszerezzük egyfelől jól determinált tudatalatti folyamatok révén (alávetve velünk született agyi struktúráknak, feldolgozott mintáknak, élményeknek amik tovább struktúrálják az agyat), valamint tudatos folyamatok révén (alávetve az intelligencia szintünknek, az eltanult logikai rendszereinknek, érzelmeink általi fókuszáthelyeződéseinknek). Ezekből születnek a tények, amelyek a világgal való súrlódás során finomabbá csiszolódhatnak, ha engedjük. 
A következtetéseink mindig axióma-rendszerekre épülnek. Az axióma-rendszerek pedig sokfélék, attól függően, hogy a megtapasztalható világot milyen aspektusból szeretnénk vizsgálni. Egy adott állítás az egyik axióma-rendszerből levezethető, azaz igaz lehet, míg egy másikkal lehet inkonzisztens, azaz hamis. Például az állítás, miszerint egy háromszög belső szögeinek összege mindig 180 fok, igaz az euklidészi rendszerben, de a nem-euklidészi geometriákban már hamis. Ehhez el kell fogadnunk, hogy a világban vannak parakonzisztenciák, amit ma már a multidimenzionális logikai függvényekkel modellezni lehet. Ezt a fogalmat nagyon fontos megértenie annak, aki a világ megismerésére törekszik! 
A következtetéseink igazságértéke tehát attól függ, hogy milyen axióma-rendszerből következtetünk, s hogy milyen logika szerint. S a bizonyítások is csupán azt vizsgálják, hogy adott állítás adott logika mentén az adott axióma-rendszerből valóban következik-e vagy sem. Semmi többet! 

Ezen alapul Szókratész "tudom, hogy semmit nem tudok" alapelve, amely egybe cseng Einstein azon mondatával, amellyel a modernkori tudományfilozófia alapját foglalja össze: "ha egy állítás bizonyítható, akkor nem a valóságra vonatkozik". Ez pedig pontosan azért van, amit fentebb írtam.
Ebből következik a relativisztikusság azon elve, amit Epikthétosz is tanított, miszerint a világot csupán a reánk való hatásai alapján vagyunk képesek megítélni, s az alázatosabb gondolkodó is, aki mások tapasztalatait és megfigyeléseit igyekszik ütköztetni a sajátjával a szubjektív tapasztalatok metszethalmazait szűkíti csupán. Ezt fontos felismerni.
Azonban a világ parakonzisztens természete és a kauzalitás érvényességének véges mivoltából adódóan a világnak mindig csak egy nagyon kicsi szeletét fogjuk ismerni és azt is csupán ilyen végesen szubjektív módon. S ebből vagyunk képesek következtetéseket levonni, éppen mely "tényeket" axiómákként véve. 

Mint mondottam, azzal egyetértek, hogy ezen elv részleges ismerete az, amely az értékválságot előidézte. Hangsúlyozom: "részleges ismerete".
Ezen elv mentén ugyanis egyszerűen megkérdőjelezhető mindenféle ideológia, vagy etika érvényessége. Továbbá szakít a vallással, amely az Isten által quasi axiómákként szabott meg alapetikákat, amelyek valamilyen irányt mutattak civilizációknak, attól függően, hogy adott korokban miként értelmezték őket. Így annak egyetemes definiálása, hogy mi helyes és mi helytelen, lehetetlenné vált. 
Viszont éppen ezen elv "részleges ismerete" az, ami azt a tévedést okozza, miszerint nem létezhet egyetemes etika. Ugyanis ezen elv bár valóban kizárja adott etikai rendszerek érvényességének egzakt bizonyítási lehetőségét jelenleg, azonban a pszichológiai megfigyelések azt mutatják, hogy alapvetően az etikai felfogásunknak vannak egyetemes aspektusai, és az erről való gondolkodásunk "mintázata" is konvergens. (Ez a valláspszichológia alapja is.)

Hogy mi a válság oka énszerintem? 
Nos, ebből már kikövetkeztethető. Én azt gondolom, hogy az ok sokkal de sokkal egyszerűbb, mint amit a legtöbben gondolnak erről...
A XIX. és a XX. századi vallásos misztikusok azt állították, hogy a felvilágosodás egy sátáni erők által generált folyamat volt, amely a civilizációt az összeomláshoz vezette. Érdemes ezt a "megérzést" annak mentén megközelíteni, hogy a Sátán szerepének megítélése nagyon is kétes és ellentmondásos a gondolkodó vallásos közegekben. Hadd éljek most azzal a megközelítéssel, amelyet a Mátrix című film azon analógiával fejez ki, miszerint az Építész (férfi, Isten analógiája) szerepe az egyenletek kiegyensúlyozása a változók kiszámítása által, amik a döntéseket jelképezik. Tudjuk ugyanis, hogy a döntések stochasztikus természetűek. Az Orákulum (nőnemű, a Sátán analógiája) szerepe pedig, hogy felborítsa az egyenletet, amelyet aztán az Építész újra kiszámít és egyensúlyba hoz. S ez a dinamika az, amely a létnek a folyamatos mozgását adja.
Hogy így van-e ez az Istennel és a Sátánnal, azt nem tudom... erről őket kell megkérdezni. Viszont ennek mentén megérthető az, hogy miként fejlődik mind a kollektív mind az egyéni intellektus: az ember felépít egy rendszert, amely többé-kevésbé jól megkonstruált. Aztán jönnek új tapasztalatok, új ismeretek, amelyek nem konzisztensek a rendszerrel. Itt az ember vagy megmakacsolja magát és elbújik a rendszerét cáfoló ezen jelenségektől, vagy hagyja, hogy a rendszere összedőljön, és ezen "új változókkal újraszámolja azt". 
Azért írom, hogy "többé-kevésbé jól megkonstruált", mert a következtetés-rendszerünk csak többé-kevésbé lehet tökéletes, mivel meghatározza az intelligenciánk, élményrendszerünk, tudatalatti folyamataink, érzelmeink, pillanatnyi állaptunk, stb. 

Tehát a válaszom az, hogy egyszerűen az történt, ami mindig: az emberi intellektus olyan szintre jutott az újabb és újabb tapasztalások és a logika finomodása okán, hogy összedőlt egy régi nagy rendszer. Ez a nagy rendszer már évszázadok óta ostromoltatott és apránként töredezett. Egyszerűen azért, mert lehetséges és szükségszerű volt. Mostanra viszont összedőlt az egész. Így pedig, hogy azon régi rendszer leple lehullott, az emberiség megkérdezhetett addig tabunak számító dolgokat, szabadjára engedhette a logikát, s olyan ismeretek birtokába jutothatott önmagáról, a világról, amelyet egyelőre még nem dolgozott fel. Ez elkerülhetetlen. Így működik a világ.
A Sátán ismét adott egy gyümölcsöt a tudás fájáról, "de a rendszer még nem számolódott teljesen újra". Hiányos még a kalkulus.
Hogy ez maga az Apokalipszis-e, azt nem tudom. De azt tudom, hogy az emberiség még nem fogadta be a modern, XX. században leírt világképet és annak következményeit. Egyszerűen azért, mert hiányos az eszköze hozzá. Amíg a neurológiai ismereteink által a pszichológia és az etológia egzakt tudományokká nem válnak, addig nem fognak elhallgani a "miért" kezdetű kérdések ezen az etikai alapelvek terén, amely az összeomlást előidézte. A filozófia, az etika ugyanis - ha megfigyeli, kedves Olvasó - mindig abból következett, amit a világról tudni lehetett, s ahogy a világot az emberiség látta. 
Messze nem integrálódott még ez a tudás, és megjelent a neoprimitivizmus, amikor is az ember ősember módjára áll a világ előtt, s a hiányt önkényesen felépített világképekkel pótolja.

S hogy ebből miért következik egy erkölcsi, szellemi válság a társadalomban? Azaz, miért nem olyan morált szül ez az egyetemes nem-értés, amely magába foglal és megőriz a korábbi világkép alapján értéknek minősített dolgokat? 
A válasz egyszerű: mert nem kötelező. "Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! Mért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis!" - írja József Attila '36-ban. S minthogy az energia tulajdonsága, hogy a kisebb ellenállásfelé halad, s minthogy ugyanezen fizikai törvények mozgatják az agyunkat építő elemeket is, az ember hajlamos inkább az első kérdéssel egyetérteni, hisz a második önfegyelmezést kíván, ami nagyobb ellenállás.
Másfelől pedig, ahogy Anton Chigurh kérdezte a tehetetlen Carson Wells-től, mielőtt lelőtte volna azon az estén: "mondd, ha a szabályaid ide jutattak téged, mire jók a szabályok?". Az élőlények világában ugyanis az tapasztalható, hogy az erősebb, a nagyobb, a gyorsabb, a ravaszabb mindig győz.
Ezen felismerés, azaz, hogy állatfajként ugyanazon ösztönök irányítanak bennünket, csupán komplexebb módon, s ebbe beleértve a gondolkodást is (merthogy az is egy ösztön folyamat, egy nagyon komplex ösztönfolyamat), rengeteg kérdést vet fel a "hogyan tovább"-bal kapcsolatban.  
Ahogy a pszichológiának azon megfigyelése, a fentebb írt, az értékekről való gondolkodást kollektíve jellemző konvergencia, amit Ady Endre így ír meg pontosan ezzel kapcsolatban a "Hiszek hitetlenül Istenben" c.  versében: "Isten, Krisztus, Erény és sorban - Minden, mit áhitok - S mért áhitok? - ez magamnál is, - Óh, jaj, nagyobb titok."
Nos... van még mit megérteni...

A tökéletesség megközelíthető, de el nem érhető...

 ... de vajon tényleg megközelíthető-e?

 Amikor Jézust "jó mester"-nek szólítják, ő azt reagálja erre:
- miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak az Isten.
Máshol pedig az Újszövetség hangsúlyozza, hogy az Isten nem személyválogató. 
Hasonlóképpen vélekedett Szókratész és az egész ókori görög társadalom. 
Ahhoz, hogy ezt megértsük, szükséges, hogy segítségül hívjuk a matematikát. 

 A képen a törtfüggvényt láthatjuk, az 1/x függvényt. 
Ha x=1, akkor az y-tengelyen a görbe az 1-gyes értéket veszi fel, minthogy 1/1 az 1.
Ha x=2 akkor y=0,5, minthogy 1/2 = 0,5. Ha x=3, akkor y=0,3333..., minthogy 1/3 az 0,3333...
Tehát azt láthatjuk, hogy mennél nagyobb számot helyettesítünk be x helyére, a függvény görbe az y-tengely mentén annál kisebb értéket vesz fel. 
Az x lehet 2 milliárd, lehet akár ötszázmillió-ezertrillió, egyre közelebb kerül a nullához, de azt soha el nem éri. 

 Másként: milyen számot helyettesítsek be x helyére, hogy az osztás eredménye nulla legyen? Erre a válasz az, hogy nincs ilyen szám. Azonban ha x az a bizonyos fektetett nyolcas, azaz az egyet végtelennel osztjuk, akkor az eredmény nulla lesz. (Azonban a végtelen az nem egy szám!) 
Ez azt jelenti, hogy a függvény a nullánál eltűnik a végtelenben, szingularitás jön létre. 

 Azok a bölcsek és tanítók, akik túlélték az idők és a logika mérlegét (legyen szó Szókratészról, Gauthama Sziddhártáról, Konfúciuszról, Jézusról, vagy Szent Ágostonról, Cusanus bíborosról), mind-mind úgy tartották, hogy hasonlóképpen van ez a tökéletességgel. 
A tökéletesség, a nagybetűs "Jó", az erények teljességével való bírás megközelíthető, de el nem érhető. 

 Senki sem lehet őszinte, csak őszinteségre törekvő, illetve tegnapi önmagához képest őszintébb, vagy kevésbé őszintébb (attól függően, hogy mennyire konvergens az "ő függvénygörbéje"). Senki sem lehet bölcs, csak bölcsességre törekvő, illetve bölcsebb vagy kevésbé bölcsebb múltbéli önmagához képest. 
Ezért köszöntik úgy a szentangyalok is a pásztorokat Krisztus születésekor, hogy "...és a Földön békesség a jóakaratú embereknek". Mert mély és valós értelemben jóember nem létezhet, csak többé vagy kevésbé jobb, illetve csak jóra törekvő, azaz jóakaratú ember. 

A tökéletesség a szingularitáson túl van. Értse, aki érti...

 De vajon ez a közeledés valódi, vagy csupán illúzió?

Az ókori görögöket - miután rátaláltak arra, amit a törtfüggvény mutatott - igencsak felizgatta a végtelen és a nulla fogalma.
Megértették azt is, hogy geometriailag, ha felrajzolok egy szakaszt, azt elfelezhetem két szakaszra. Ám ezt a két szakaszt is elfelezhetem még kisebb szakaszokra. Majd ezen negyedrészeket is elfelezhetem még kisebb szakaszokra, és így tovább egészen a végtelenig. 
Ez azt jelenti, hogy egy láthatóan véges szakasz is végtelen számú pontból áll. Igaz ez minden szakaszra. Teljesen mindegy, hogy az egyik szakasz hossza háromszorosa a másikénak, a szakaszokat alkotó pontok száma "ugyanannyi", azaz végtelen. 
Ezen a felismerésen alapulnak például Zénón híres paradoxonjai is, miszerint így egy eldobott kőnek, ami A-pontból B-pontba tart, végtelen számú ponton kell áthaladnia, azaz elméletileg sosem érkezik meg B-pontba, csak konvergál felé. Ellenben a valóságban azt látjuk, hogy megérkezik. De ez a része már máshova vezet...

 Ha ezt megértettük, akkor térjünk vissza arra, amit a törtfüggvényről írtam.
Vahj ezen elv szerint az x=2 pontja a függvénynek (azaz a y=0,5) valóban közelebb van a nullához, mint az x=10.000 (azaz y=0,0001)? A közeledés nem pusztán relatív, úgy értem: önmagához képest értelmezhető? Hiszen a nulla és a függvény adott pontja közötti távolság ugyanúgy végtelen részre osztható, mint azt fentebb láttuk, legyen szó bármely pontról.

Szókratész ezt úgy fogalmazza meg, hogy a bölcsesség olyan, mint az égbolt: mássz fel egy magas hegyre, s nem lettél hozzá közelebb. 

Ez azt jelenti, hogy a tökéletességtől való távolságunk mindig végtelen marad, akármerre is haladunk. A tökéletességhez való közeledés, vagy az attól való távolodás csupán illúzió. Önmagunkhoz képest lehetünk többé vagy kevésbé birtokosai az abszolút értelemben vett "jó"-nak (ha egyáltalán létezik ilyen), de ahhoz valójában közelebb nem kerülhetünk.

 Azonban van ennek egy másik következménye is...
Ha ezt megértjük, rájövünk arra, hogy a jó és a rossz csupán két ellentétes irányba mutató vektort jelöl, ugyanúgy, mint a számegyenesen a pozitív és a negatív.
Tehát egy adott pontot kijelölve az a pont, ami ettől a ponttól a nulla irányába következik, az jobb, mert a jó, a tökéletesség felé való irányban található. Míg az a pont, ami a kijelölt pontuktól a nulla vonatkozásában távolabb esik, az rosszabb, mert a jó, a tökéletesség-felé való iránnyal ellentétes irányban található. 

Ez azt jelenti, hogy a jó és a rossz szigorúan relatív fogalmak és mindig attól függ, hogy a görbe melyik pontjához viszonyítunk. Adott pont a mögötte állóhoz képest lehet jobb, de az előtte állóhoz képest lehet rosszabb. Nem létezik olyan origó, ahonnan nézve az egyik irányba a görbe összes pontja rossznak, a másik irányba nézve pedig az összes pontja jónak minősíthető/definiálható.
Ez fogalompár ezt jelenti és semmi mást. Ezt a bölcsek is tudták. 

 Ha mindezen dolgokat felismertük, akkor rájövünk arra, hogy a jó és a rossz, a jobb és a rosszabb megítélése szubjektív és pusztán az emberi psziché kreatúrája. 
A görbe pontjait önmagukkal tudjuk összehasonlítani ilyen módon, azonban a nullától való távolsága mindegyiknek ugyanannyi: végtelen. 
Ezért mondják azt, hogy Isten nem személyválogató. Tökéletlen és tökéletlen között az Ő viszonylatában nézve különbség nincsen. A közelség vagy a távolság észlelete pusztán illúzió. 
Ezért nincs értelme az erkölcsi versengéseknek ember és ember között (amellet, hogy eleve önellentmondás), valamint ezért nem tudtak a bölcsek gőgösek lenni.
Aki mindezt felismerte, képtelen nem-megbocsátó, nem-elfogadó lenni. Mert senki sincs közelebb a tökéletességhez a másiknál. 
Ez a titka a bölcsek alázatának.

Kelet és nyugat útja a tökéletességhez...

abban különbözik, hogy a keleti gondolkodásmód e téren úgymond introverzív, míg a nyugati extroverzív. 

Ez azt jelenti, hogy a keleti szerzetes a dephoi-i értelemben vett önismeret útját tudatosan járja, ezzel felderítve, megértve és a tudatosság ernyője alá vonva pszichés struktúráit így folyamatait. Míg nyugat a külső "kegyelemben" bízik, Isten közvetlen beavatkozásában, aki - Avilai Szent Teréz megfogalmazásával élve - "képes megkötözni" a bennünk lévő struktúrákat, ha közlést kíván átadni nekünk. A nyugati vallásos gyakorlatok jellege éppen ezért erősen a mantrák hatásával operál, mellyel "átmossa" és felülírja belső asszociációs és gondolkodási folyamatainkat, hogy elménk képes legyen imádságban maradni. 
 Személy szerint azt gondolom, hogy a helyes út - mint általában - a két fél összeillesztésével rajzolódik ki, minthogy a két megközelítés parakonzisztens. Én azt gondolom, és aki a nyugati valamint keleti szentek lelkivilágát megismerte szintén láthatja, hogy a "szingularitást" fellelhetjük önerőnkből is, oda eljuthatunk a keleti úton. Ez az út odavezet, amit mind a keleti szerzetesek, mint Szent Pál "önmagunk kiüresítésének" nevez. Aztán pedig, hogy átkelünk-e a szingularitáson s elmerülünk-e a végtelenben, az már Isten kegyelme, ott mi már tehetetlenek vagyunk. Ez pedig a nyugati út. 

Ezért a bölcsesség útjának alapja mind keleten, mind nyugaton nem más, mint a híres delphoi-i mondat: "ismerd meg önmagad".    

Ajánlott olvasmányok:

Nicolaus Cusanus bíboros - A tudós tudatlanság

Avilai Nagy Szent Teréz - A tökéletesség útja

Platón - A lakoma

C. G. Jung - Pszichológiai kommentár a nagy felszabadulásról szóló tibeti könyvhöz

Nicolaus Cusanus bíboros - A vallások békéjéről

Lao Ce - Tao te king

dr. Popper Péter - Van ott valaki?