Merre tart az emberiség?

Dichotómia 
 Időszámításunk előtt 509-ben történt, Rómában, nem sokkal az utolsó királyi család elűzése után, hogy az egyik főtisztviselő vállára harkály szállott a nyílt utcán. Ez az ómen a királlyá való kiválasztottságot jelentette, de miután a rómaiak a köztársaság megszervezésén dolgoztak, az ügy a római papok, úgy nevezett augurok elég került, akik a madárjóslás értői voltak.
Az augurok a következő következtetést vonták le: vagy a madárnak kell meghalnia, elutasítván a hívást, vagy a tisztviselőnek. Az fel sem merült, hogy mind a kettő életben maradjon, mivel a rómaiak szent meggyőződéssel hitték, hogy az ómennek ember feletti jelentősége van, ugyanakkor nem akartak több királyt maguk felett. Végül a tisztviselő kitekervén a madár nyakát, megtörte a kiválasztottságot, és megmenekült a nép büntetése elől.
A logikában ezt hívjuk hamis dilemmának, amely a kétértékű logikán alapul.

A dolog logikai szempontból úgy néz ki, hogy definiálok egy halmazt. Ennek a halmaznak definíció szerint a különböző elemek vagy részei, vagy nem részei, vagy 0 vagy 1 értéket vesznek fel. Egy halmaz tagadása pedig minden ezen kívül eső halmaz. Ez úgy kell érteni, hogy annak az állításnak, hogy "minden alma a kosárban van", a tagadása/ellentéte a "nem mindegyik alma van a kosárban", azaz ha minden = 10, akkor az összes olyan kosár amiben 9; 8; 7; ...; 0 darab alma van, kívül esik az általam definiált halmazon és az állításom tagadásának minősül.
(Ezen dilemmatikus rendszer árnyalására született meg a fuzzy halmazok logikája, ahol az egyes elemek 0 és 1 között végtelen sok értéket vehetnek fel, így többé-kevésbé is lehetnek elemei a halmaznak.)
Az ember ösztönszerűleg kétértékű logikában gondolkodik, az érettem, lelkileg műveltebb már jobban hajlik a fuzzy felé. 

Nézzük meg a jól ismert mondatot:
"Aki nincs velem, az ellenem van"
Legyen u univerzum halmaz, amelynek minden ember az eleme. S ennek definiáljuk egy a részhalmazát, azon emberek halmazát, akik "velem vannak".

Jól érthető, hogy a kijelentés, a definíció, miszerint "aki nincs velem, az ellenem van", nem tesz különbséget az univerzum halmazba tartozó elemek között fuzzy módon, hanem egy ember vagy eleme az a halmaznak, vagy nem.
Ez a kétértékű megközelítés egy olyan rendszert hoz létre, amely nem tűr semmiféle többértékűséget, mint a fuzzy logika. Egy jól megkülönböztetett csoportot (részhalmazt) definiál, amiben ők és csakis ők lehetnek azok, akik "vele vannak". Értsd: "vagy totálisan egyetértesz velem, vagy nem". Ez a rendszer, ellentétben a fuzzy logikával, nem tűr kisebb-nagyobb egyet-nem-értést. A korábbi példa alapján: ha nem tíz alma van a kosárban, hanem csak kilenc, akkor az már nem eleme a halmaznak.

A kétértékű logika vezet az egyes ideológiákat, gondolatköröket már-már vallásosan felfogó gondolkodásmódhoz, amely az egyet-nem-értőket kártékonynak, akár sátáninak, irtanivalónak ítéli.
Az ideológia lehet szocializmus, kapitalizmus, judeaizmus, antiszemitizmus, katolicizmus, buddhizmus... bármilyen "-izmus", de akár lehet szimplán egy előadóművészről, vagy TV műsorról alkotott vélemény is. A lényeg itt az, hogy "csak akkor nem ítéllek rossz, kártékony embernek, ha az én általam helyesnek ítélt perspektívával egyetértesz". 

Jézus evangéliumában azonban ennek a dilemmatikus rendszernek a pontos megfordítását olvashatjuk:
"aki nincs ellenem az velem van".
Az állítás első ránézésre ugyanúgy kétértékűnek tűnik, annyi különbséggel, hogy itt a halmaz azok halmaza, akik "ellenem vannak", s így az u univerzum halmaz az, akik "velem vannak".

Azonban a különbség jelentős. 
Ugyanis míg az első explicit módon definiálja azokat, akik "vele vannak", és nem tesz különbséget azok között, akik e halmazon kívül esnek, a második ezzel szemben, ezt fordítva teszi: explicit módon definiálja azokat, akik ellene vannak és nem tesz különbséget azok között, akik vele vannak. 
Logikai szempontból, mivel a halmaz explicit módon definiált, így az konzisztens, tehát az első állításban a "te velem vagy" ítélet konzisztens és nem tűr ellentmondást vagy árnyalatokat.
A második ezt nem teszi. Itt a "te velem vagy" ítélet nem-konzisztens, megtűri az ellentmondásokat és az árnyalatokat, létrehozva egy parakonzisztens rendszert.

 Ezt úgy kell érteni, hogy az univerzum halmazban sokféle csoportot különíthetünk el, s ezek a csoportok lehetnek egymással ellentmondók is akár. 
Gyakorlati síkra helyezve a modellt, úgy kell érteni, hogy e második állítás egyszerre tűri meg azt is aki például szocialista és azt is, aki kapitalista. Vele van katolikus és muzulmán is, biszexuális és aszexuális, mindenki, aki nincs ellene. 

Ha végig gondoljuk a két kijelentést, akkor könnyű belátni, hogy ezek egymás negatívjai. 
Így mindjárt világossá válik, hogy az "azok, akik ellenem vannak" halmaz végsőleges definíciója éppen a másik állítás.
Tehát azon embernek, aki azt vallja, hogy "aki nincs velem az ellenem van" ellensége pontosan az az ember, aki azt vallja, hogy "aki nincs ellenem, az velem van", és fordítva.
Ez intuitíve is igaz, hiszen képzeljünk el egy embert A, aki valamilyen ideológia okán gyűlöli a transzneműeket, s képzeljünk el egy másik embert B, aki nem gyűlöli őket, de elfogadja és tiszteletben tartja. 
A ellenségének tartja B-t, hiszen az ő szemében a transzneműek gyűlöletesek és kártékonyak a világképére nézve. 
B-nek pedig ellensége A, hiszen ellene van a másikkal szembeni elfogadás és alázat értékének. 
Ez a következetesség a kijelentés forrásában, az Evangéliumokban is megtalálható, hiszen Jézus a kölcsönös elfogadást és az ítélkezésmentességet kéri tanítványaitól, nem állít semmiféle "igazságot" tanításainak centrumába, amelyre aztán egy "-izmus" felépíthető lenne. 
(...ezt végül a későbbi korok megtették...)

Két világ harca
Én azt gondolom, hogy az emberiség fejlődésében bár sok zaj van és a trend nem lineáris, mégis nagy átlagban látható egy egyetemes konvergencia egyetemes értékek felé. 
Orwell "1984" című regényében, mikor O'Brien a 101-es szobában kínozza Winstont, hogy kiölje belőle a szabadság és a sokszínű világ iránti vágyát, ez a párbeszéd hangzik el:

"... ezt a világot készítjük mi, Winston. A vég nélküli győzelmek, az egyre újabb diadalok világát: a hatalom húrjának vég nélküli feszítését. Feltételezem, hogy kezded már felfogni, milyen lesz ez a világ. Végül is azonban nemcsak hogy meg fogod érteni, el is fogod fogadni, szívesen fogod látni, részévé fogsz válni ennek a világnak.
Winston eléggé magához tért ahhoz, hogy meg tudjon szólalni.
- Nem fog sikerülni! - nyögte.
- Ezt meg hogy érted, Winston?
- Nem fogtok tudni olyan világot teremteni, amilyet az imént leírtál. Ábránd. Lehetetlen.
- Miért?
- Lehetetlen félelemre, gyűlöletre és kegyetlenségre alapozni egy társadalmat. Nem maradhat fenn.
- Miért nem?
- Nem lesz benne életerő. Szétesik. Öngyilkos lesz.
- Ostobaság. Te azt hiszed, hogy a gyűlölet fárasztóbb, mint a szeretet. Miért lenne az? S ha az volna is, mit számít? Tegyük fel, azt akarjuk, hogy hamarább elhasználódjunk. Tegyük fel, annyira meggyorsítjuk az emberélet tempóját, hogy az emberek harmincéves korukban aggok lesznek. Még ez is mit számítana? Nem vagy képes megérteni, hogy az egyén halála nem halál? A Párt halhatatlan.
A hang szokás szerint tehetetlenné zúzta Winstont. Azonfelül attól is rettegett, hogy ha tovább ellenkezik, O’Brien ismét teker egyet a számlapon. S mégsem tudott hallgatni. Gyengén, érvek nélkül, csak attól a kimondhatatlan iszonyattól támogatva, amelyet O’Brien szavai keltettek benne, visszavágott.
- Nem tudom... nem érdekel. Valahogy mégis fel fogtok sülni. Valami le fog győzni benneteket. Az élet fog legyőzni benneteket." 

Erre írta Ady Endre, hogy:

"Őrzők, vigyázzatok a strázsán,

Az Élet él és élni akar,

Nem azért adott annyi szépet,

Hogy átvádoljanak most rajta

Véres s ostoba feneségek.

Oly szomorú embernek lenni

S szörnyüek az állat-hős igék

S a csillag-szóró éjszakák

Ma sem engedik feledtetni

Az ember Szépbe-szőtt hitét

S akik még vagytok, őrzőn, árván,

Őrzők: vigyázzatok a strázsán."

Az látszik, hogy a fejlődés a dialektikus logika elvén halad, ahol egy rendszerrel szemben megjelenik annak tagadása (ellentéte) is, s ez az ellentét majd végül egy szintézisben szublimálódik. A dialektus logika az ellentmondásokat látszólagosnak értékeli, annak okán, hogy az ellentmondás megszületésekor érvényben lévő modell nem képes megmagyarázni az ellentmondást. A dolog alapvető célja azonban itt is az, hogy az ellentmondásokat fel kell és fel is lehet oldani.
Ezzel szemben a parakonziszteniciális logika nem állítja, hogy minden ellentmondást fel lehet oldani, és egy olyan rendszert épít, amelyben az egymásnak ellentmondó, ám önmagukban konzisztens szálak párhuzamosan tudnak létezi anélkül, hogy a rendszer összeomlana.
Ez természetesen nem zárja ki a szintézis lehetőségét, csupán előfeltételezi, hogy lehetséges, hogy a világban egy időben léteznek ellentmondások, amelyek sosem szintetizálnak, mégis teljes és stabil rendszert alkotnak.

Én azt gondolom, hogy a világ a konzisztens kétértékű ítéléstől halad a többértékű ítélet felé, s a többértékű konzisztenciától a parakonzisztencia felé.
Pontosan azért, mert az élet él és élni akar. Utat tör magának, ahogy mindig is tette a múltban is, pontosan, ahogy Winston mondja. A világ pedig, én jelenleg azt gondolom, hogy végső soron parakonzisztens. Ez okozta az évezredes fejtöréseket a gondolkodóknak, azonban a mindig pontosan fogalmazó Cusanus bíboros (aki nagy matematikus volt), úgy tartotta, hogy a világ végtelensége abban rejlik, hogy minden dolognak létezik az ellentéte is. Éppen ezért a világnak - akárcsak a számegyenesnek - nincsen közepe, hiszen végtelen. 
Ez a terület még kevéssé ismert a természettudományokban, mivel alkalmazására nem volt igény, így az általános világképből is kimaradt. Egyelőre. 

Én azt látom, hogy végső soron a világban ez a két logikai rendszer harcol egymással. Az egyik oldalon még kimondatlanul, mivel a parakonzisztencia a hétköznapi elme számára felfoghatatlan, mert idegen, s ez megnehezíti a korszellem s így az irány definiálást. 
A másik oldalon pedig ott áll a régi, a mindenáron konzisztenciára törekvő rendszer politikában, vallásban, ideológiákban. 

A szélsőségek természetes velejárói az emberiség fejlődéstrendjének, akárcsak egy árfolyamindex grafikonja, amely extremitásokba mutat kilengést, de végül mindig leátlagolja magát és hosszútávon kirajzolódik egy monoton növekvő trend. 

Totális rendszerek

Jelenleg az emberiség - meglátásom szerint - a többértékűség (fuzzy) és a kétértékűség között vergődik, egyelőre, úgy tűnik, nagyobb képviselettel a kétértékű gondolkodásmód felé. A totális politikai rendszerek sokasága éppen ezen alapvető gondolkodásformánknak a megnyilvánulása. 

Mivel egy többértékű, illetve parakonzisztens rendszer kevésbé megfogható a hétköznapi emberek számára, így ennek a tendenciának a megfogalmazására sem került sor. Tehát azok az emberek, akik nem fogadnak el totális rendszereket, akik egy ideológiát kínálnak, nem igazán tudják definiálni, miért nem akarják a totális rendszert még esetleg annak ellenére sem, ha ők maguk is egyetértenek a kínált ideológiával. 

Ez pedig bizonytalansághoz, víziótlansághoz és ekképpen instabilitáshoz vezet. 
A totális rendszerek szaporodása éppen ennek tudható be, hiszen stabilitást kínál, azáltal, hogy egyértelmű kultúrát, ideológiát képvisel. 

Azt gondolom, hogy a természettudományoknak nagy felelősségük van ebben, hiszen a világképeink a természettudományos ismereteinken alapulnak. 
Az ember manapság hajlamosabb mítikus magyarázatokba menekülni a valódi megértés hiánya elől, amely kiszolgáltatottá teszi őt, s ugyanakkor meggátolja abban, hogy definiálja és ezáltal tudatosan járhassa ezt a kirajzolódó, korokon átívelő szellemi fejlődésnek ezen irányát.

Amíg ez a trend nem tudatosul, és a korszellem nem definiálódik a totális rendszerekkel szemben, addig azt gondolom, hogy az emberi fejlődés trendgörbéjében a leátlagolás most a negatív trendet fogja eredményezni, amely a totális rendszerek utoljára való felemelkedését és ezáltal háborúkat fog eredményezni.

S folytatódni fog egészen addig, amíg el nem múlnak azok a generációk, akik ezen idejétmúlt gondolkodásmódot bármilyen szinten is megörökölték...

Kolostori anekdoták No. 3

 Az ifjú tanítvány kétségbeesetten sietett mesteréhez:
- Mester! Mondd, mi értelme ennek a rengeteg imának, rózsafüzérnek (mantrának), ha úgysem tudok rá odafigyelni, s csupán szócséplésnek élem meg?
A mester így szólt:
- Igaz ugyan, hogy ha egy szitával próbálnál vizet merni, a víz ugyan újra és újra kifolyna belőle, de közben meg is tisztítja a szitát. 

Tudni illik, ahhoz, hogy az egyén eljuthassék a vallásgyakorlás eredeti és igazi céljához, azaz az Istennel való igazi találkozáshoz, a test (beleértve az agyat is) fegyelmezésére van szükség.

Kolostori anekdoták No. 2 - Az Örökkévalóság

 Az öreg Soltheus nagymestert, aki misztikus hírében állott, egy napon meglátogatta egy öreg jógi, hogy kérdezze őt:
- Mester! Elértem, hogy megszelidítvén testemet és elmémet képes legyek szemlélni az Örökkévalóságot. De az Örökkévalóság nem fogad be engem. Mondd hát, kérlek, mit tegyek, hogy elmerülhessek belé?
A nagymester felelt:
- Tán nem olvastad-e, hogy "ami testtől születik, test az, s ami lélektől születik, lélek az"? Te nem létezel. Így nincs, aki szemléljen. Csak az Örökkévalóság létezik. Csak a Létezés létezik.
A jógi összetette két kezét, meghajolva megköszönte a tanítást és szomorúan távozott.

Buddha: Énünk létezése csupán illúzió. A nem-létezés illúziója önmagáról. Az én pusztán elemek pillanatnyi összeállása.
Bingeni Szent Hildegard: A rossz a semmire irányuló akarat.
Jézus: Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt. Aki elveszíti életét, megmenti azt.
Egy hegyi remete: A vallások sokasága abból fakad, hogy az emberek valójában nem akarnak találkozni az Istennel. Kompromisszumokat keresnek az örökkévalóság és lényük megmentése között.

"(...)

De néha megállok az éjen,

Gyötrödve, halálba hanyatlón,

Úgy ásom a kincset a mélyen,

A kincset, a régit, a padlón,

Mint lázbeteg, aki feleszmél,

Álmát hüvelyezve, zavartan,

Kezem kotorászva keresgél,

Hogy jaj! valaha mit akartam,

Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,

A kincs, amiért porig égtem.

Itthon vagyok itt e világban

S már nem vagyok otthon az égben."

(Kosztolányi Dezső: Boldog szomorú dal)

Az élet értelme

 Hogy mi az élet értelme arra választ senki sem tudhatja. Hogy miért?
Ahhoz ugyanis, hogy ezt a kérdést megválaszoljuk, pontosan kéne tudnunk és értenünk, hogy mi maga az élet. Ha ugyanis egy dolgot ismerünk és értünk, akkor tudjuk meghatározni, hogy mi célt szolgál a létezésben. Például, ha egy összeállított anyaghalmazt úgy nevezek el, hogy "szék", akkor az pontosan definiálja az adott anyaghalmaz célját és szerepét, s ezáltal az is megítélhető, hogy ennek megfelelően az adott anyaghalmaz jó-e vagy rossz-e funkcióiban.
Az élet fogalmának ilyen pontos definiálására azonban nincs elegendő mintánk, amit vizsgálhatnánk. Ahhoz értenünk kéne az élet pontos kialakulásának folyamatát (abiogenezis), valamint más kontextusokban is tudnunk kellene vizsgálni az általunk ismert életformákat, illetve más életformákkal összevetni őket (asztrobiológia). 

Két megközelítés létezik:
Az egyik életfelfogás, amely az életet szigorúan a tapasztalható alapján definiálja - azaz, hogy az évmilliárdok alatt összeállt olyan molekula-kombináció, amelynek kémiai folyamatai egy körkörös, önmagát fenntartó láncreakciót hoztak létre - szerint az életnek nincs több célja annál, mint amit a valódi buddhista szerzetesek is felfogtak: végezni az anyagcseréinket, valamint minimálisra csökkenteni az ok-okozati sorozatra való hatásunkat. Nincs transzcendencia, nincs túlvilág, nincs abszolút értelemben vett szellemi cél. Olyanok vagyunk mi is, mint a planktonok, csupán szerkezetünk jóval összetettebb és ennél fogva az ingerület-feldolgozásaink is jóval összetettebbek ekképpen sokfélébbek.
(Az eredeti buddhizmus idáig jutott, s világképe nem ütközik sem a modern világképpel, sem a demarkációs kritériummal. Később a hinduk ezt nem tudták elfogadni, túl pesszimistának tartották, csakúgy mint a tudat megsemmisülését elképzelni és így azt felfogni nem képes emberek sem, ezért összemosták annak reinkarnációs, ezoterikus tanaival.)
A másik életfelfogás a vallásos válasz. Eszerint az élet az isteni entitás valamiféle teremténye, amely egyszerre létezhet az Isteni elv szerint (Világosság), valamint annak hiánya szerint (Sötétség). Eszerint az élet értelme az, hogy "Isten megdicsőüljön általunk és bennünk", ami lényegében azt jelenti, hogy lehetővé tegyük Istennek, hogy megsemmisítvén önmagunkat engedjük, hogy Ő egészen átjárja lényünket így meghódítva a létnek minden zugát. Ez természetesen sok ellentmondáshoz vezet és megannyi további kérdést vet fel, ahogy Ön is érezheti, kedves Olvasó. 
Azt gondolom, hogy ha igaz az, hogy Isten maga a létezés, és nem pedig egyfajta középkorias entitásként fogjuk fel, az közös nevezője lehet ezen két megközelítésnek. 

Mindenesetre én csupán annyit tudok erről a kérdésről, hogy értem, hogy nem tudom rá a választ, és azt is értem, hogy miért nem. Etikám az "élni és élni hagyni" elve, mely megadja de viszont is elvárja az egyén életének tiszteletben tartását. A választ azonban nem tudom, és jó okom van azt gondolni, hogy mint a "rendszer részei" soha meg sem tudhatjuk a pontos választ.

Viszont szívből ajánlom a Monty Python társulat "Élet értelme" című művét, amely éppen eme kérdésbe kalauzol el bennünket, bemutatván tudatunk otthonkeresésének groteszk és abszurd vonásait. 

Három sor Istenről

 Isten nem ekvivalens a léttel. A lét Istenben történik.

Isten maga a létezés.

Ha ezt megérzi, kedves Olvasó, akkor megérzi azt is, hogy abszolút értelemben véve csak az Isten létezik, s minden más létező Őtőle kölcsönzi a létezést, mint tulajdonságot.

Képzelt kérdés Pilinszky Jánoshoz

Pilinszky azt írja 1974-es "Önarckép" című versében:
"Ingem, akár egy tömeggyilkosé
fehér és jólvasalt,
de a fejem, akár egy kisfiúé
ezeréves és hallgatag."

A több helyütt is megjelenő "ezeréves kisfiú" képe kapcsán, kérdezem én:
"Művész úr, Ön több helyütt is azt mondja, hogy a kisfiú ezeréves. De ha jól értem, akkor eszerint a felnőtt... a felnőtt az mindig pontosan annyi idős, mint amennyi, ugye?"

S felel a csend. 

Kulcs

 A tudat is a tudattalan része.