Bevezetés a szabad akarat problémájába

  Elsőként álljon hát itt egy paradoxon interpretációja, amit William Newcomb, a california-i egyetem fizikus professzora publikált 1960-ban. Tehátakkorlássukcsak...

  Tegyük fel, hogy ismerünk egy végtelenül bölcs embert, aki oly bölcs, hogy teljes bensőnk működését és a világ ránk vonatkozó (a bensőnk működését) befolyásoló/meghatározó tényezőit (determinánsait) tökéletes pontossággal képes feltérképezni, s ezáltal a ránk vonatkozó eljövendő eseményeket, s a mi benső folyamatainkat mindig tévedhetetlenül megjósolni. Mindeddig egyetlenegyszer sem tévedett senki esetében sem.
Egy nap elmegyünk hozzá, hogy próbára tegyük őt. Ő pedig megjósolja hát, hogy egy eljövendő helyzetben mit fogunk tenni, de sem ezt a helyzetet, sem pedig a jóslatát nem árulja el nekünk, hanem a következőt teszi: odavezet minket egy kúthoz, s megkér bennünket, hogy vegyünk elő 100 dollárt. Megtesszük. Eztán azt mondja, választhatunk: beledobhatjuk a pénzt a kútba, de meg is tarthatjuk, ő megjósolta, mit fogunk tenni, de döntésünk tudatos befolyásolása okán azt meg nem oszthatja velünk. De hozzáteszi, hogy amennyiben a jóslat úgy szólt, hogy a pénzt a kútba dobjuk, ő elutalt már 1000 dollárt a bankszámlánkra. Azonban, ha azt jósolta, hogy nem dobjuk be a pénzt, akkor természetesen nem utalt semmit. Döntenünk kell hát.
  A paradoxon két, egymásnak ellentmondó állításban rejlik. Egyrészről ugyanis, a bölcs bölcs, tehát mindig igaza kell, hogy legyen. Ha bedobjuk tehát a pénzt, nyilván azt jósolta, így az 1000 dollár a bankszámlánkon van. Másrészről pedig nincs értelme bedobnunk a pénzt, mivel jelenlegi cselekedeteink nem hatnak ki a múltbéli eseményekre, jelen helyzetben tehát arra, hogy a bölcs utalt-e el pénz a számlákra, vagy sem. De ugyanakkor van egy probléma: a bölcs azzal, hogy a pénz elutalásáról említést tett nekünk, egy új determinánst rendelt hozzá a döntési folyamatunkhoz, amivel nem tudhatjuk, hogy kalkulált-e, vagy sem, mikor a jóslatát megtette.
  Hasonló ezen elv ahhoz a "bölcs" felismeréshez miszerint: "ha az van megírva a csillagokban, hogy sikeresek, boldogok és gazdagok leszünk, akkor mindenképp azok leszünk, bármit tegyünk is. Üljünk hát le és várjunk..."
Hogy áll tehát a dolog a szabad akarat dolgában? (Igen fontos kérdés, ugyanis a válasz megismerése alapjaiban határozza meg az emberi erkölcsi rendet, a morált, s úgy kb. mindent, amire az ember külső és belső világ épül.)

   Kelet vallásosai: Ugyan tehetjük azt, amit akarunk, de nem akarhatjuk azt, amit akarunk.

   Szókratész: Minden rossz a jó nem ismeretéből származik. Mert az élet élni akar, s a jó életet ad. Miért is törekedne hát a rosszra az, aki ismeri a jót?!

   Arisztotelész: Szép dolog, Szókratész, ha az ember tud; ám az erény esetében mégsem az a legbecsesebb, ha tudjuk, mi az erény, hanem az, ha megismerjük, milyen forrásból enyhíti szomját – egyszóval tudni szeretnénk, miből táplálkozik. Hiszen nem elég tudnunk, miben áll a bátorság, hanem bátrak akarunk lenni; és nem elég tudnunk, mi az igazságosság, hanem igazságosak akarunk lenni. S meg kell találnunk, mi révén lehetünk azok.

   Szókratész: (Lényegében ezt mondtam...)

   Buddha: … [csend]

   Spinóza: Mind az akarat, mind a cselekvés szabadsága illúzió. Illúzió, mivel nem ismerjük azokat az okokat, amelyek akaratunkat és cselekvéseinket meghatározzák.

   Freud: Persze, hogy nem ismerjük, hiszen jórészt tudat alatt vannak!

   Schopenhauer: …bizony determináltak vagyunk a természet törvényeinek. Így felesleges bármilyen etikai rendszer felállítása, vagy erkölcsi felelősség meghatározása. A jó pusztán abból ered, hogy a másik szenvedésében önmagamat látom. Valójában tehát önmagam iránt érzek részvétet.

   Einstein: Jórészt egyetértek hármójukkal. Mert az akarat és ezért a cselekedet is az okság által meghatározott. Akárcsak egy hatalmas és bonyolult egyenlet, melynek a végén csak egy megoldása lehet.

   Aquinói Szent Tamás: Viszont a Teremtő, Aki természeténél fogva felette áll az okságnak, képes hozzárendelni új tényezőket ahhoz a bizonyos egyenlethez, hogy az eredmény más legyen. Csak kérnünk kell!

   Szent Pál: Hiszen ki tiltja meg, hogy akarjunk repülni? Hiszen tudjuk, hogy van repülés; csak meg tudjuk-e tenni? Ha tehát ismerjük a jót, képesek vagyunk akarni is azt. Na de, megvan-e rá a szellemi alapunk, hogy meg is cselekedjük? Felelősségünk egyedül afelett van, hogy akaratunk mire irányul.

   Káin: Hogy mi? Hogy is lehetne felelőssége bármi felett egy kreatúrának?! Nemde Isten teremtett minket indulatokra, szenvedélyekre, rosszra hajlamosnak, melyek rabságban tartanak minket?! S még felelősségre is von tehát bennünket, ha teremtésének megfelelően működünk?!

   Isten: Ember! Körül vesz téged a bűnök tengere, de te akarj uralkodni rajta! Mert a lehetőséged adott. A többi az Én kegyelmem.

„Szabadon bűn és erény közt

Választhatni mily nagy eszme

S tudni mégis, hogy fölöttünk

Pajzsul áll Isten kegyelme.”

(Madách Imre: Az ember tragédiája)

Folyt. köv.

Intermezzo 2. - Olvasmány ajánló

  Készülő tanulmányaim kivonatainak itteni kiposztolása előtt szeretnék most egy röpke kis ajánlót írni olyan valaha élt emberek életművéről, akiket megbízhatónak ítélek arra, hogy gondolkodni tanuljunk tőlük.

Szókratész
   Az első helyen említem, mert sem előtte, sem utána nem találkoztam az emberiség történetét szemlélvén akkora lángelmével, mint amekkora ő volt. Beszélgetéseit Platón jegyezte le. Alázatos és hihetetlenül alapos gondolkodása alapvető igazságok megértését tette lehetővé számára. S éppen ez a csodálatos benne: nem csak megsejtette, illetve értelmezte ama mélyen nyugvó, a lét természetét meghatározó elveket, hanem képes volt azoknak ésszerű levezetésére is. Jól lehet, észrevételeit rengetek félreértés övezi gondolkodásbeli mélységének páratlansága miatt, mégis a korok felfedezési egyre csak őt igazolják újra és újra. Különösen ajánlott dialógusok "A Lakoma" és a "Phaidón". Bátran jelentem ki, hogy Szókratész a legnagyobb mester az értelem helyes kiművelésére, aki valaha a világra született.

Nicolaus Cusanus
   A brixeni püspök neve tán a matematikusok körében ismerős lehet természettudományos munkássága által, sajnos tán jobban, mint a teológusok körében. Ez ismeretlenség az őt övező korabeli, de mind a mai napig tartó általános értetlenségből fakad, mert gondolkodása, logikája olyannyira modern és finom, hogy a skolasztikus gondolkodás-rendszer által erősen meghatározott teológia tudománya nem tudott vele mit kezdeni. Nevezték őt panteistának, dualistának, de volt már eretnek is, mígnem V. Miklós pápa bíborossá nem rendelte. Éles elméje képes volt felismerni az emberi szubjektivitás természetét és az ebből fakadó megismerési-hibákat, s ezáltal olyan lényegi mélységeit és elveit tárhatta fel a létnek, melyek képesek lehetnek az összes teológiai, lélektani, illetve természettudományos feszültségek és ellentmondások feloldására. Ő volt az, aki Kopernikusz előtt 100 évvel kijelentette, hogy a Föld a Nap körül kering, s hogy a Világegyetem végtelen, amelyben a mi bolygónk egy ugyanolyan kicsiny csillag csupán, mint a többi, amelyet az égbolton látunk. Ő volt az, aki kijelentette, hogy a Világegyetem végtelensége abból fakad, hogy minden dolognak létezik a komplementere, azaz az ellentéte (s ezáltal fel is oldotta a dualizmust). S szintén ő mondta ki, hogy a végtelen univerzumnak nincs közepe, hiszen végtelen, mégis Isten a közepe, ami azt jelenti, hogy az anyagi létet alkotó minden kicsiny részecskétől ugyanakkora távolságra van. Ő fejtette ki továbbá azt is, hogy a világ népei ugyanannak az Igazságnak apró részleteit vizsgálják, s így a vallások különbözősége elsősorban kulturális jellegű, mely azt teszi lehetővé, hogy az egyes népek az Igazságot más-más dimenzióiban szemléljék, s ezen felfedezéseket a "közösbe téve" (megszabadítván a feleslegtől, kiragadván csak a lényeget) egyre mélyebben értsük meg a krisztusi kinyilatkoztatást... Különösen ajánlott olvasmány tőle a "Tudós tudatlanság", illetve a "Hit békéjéről" című munkája.

Aquinó-i Szent Tamás
   Szent Tamás, ez a végtelenül szerény, kövérke kis szerzetes (ki nem egyszer volt rendtársai szörnyű gúnyolódásainak céltáblája), a "legnagyobb filozófus" hihetetlen életművet hagyott maga után. A kor eretnekségeivel szemben írt számtalan vitairatai mellett legnagyszabásúbb műve a "Summa theologiae", amely a teológia összes felmerülő problémáját alaposan sorra veszi, megvizsgálja és megoldja. Bár gondolkodásmódja valójában az arisztotelészi logika Szentírásra való kiterjesztésére épül (ez utóbbi miatt Cusanus bíboros - joggal - kritizálta), mégis tán ő a skolasztika egyetlen alakja, aki e gondolkodásmódot képes volt helyesen és mértékkel alkalmazni, és olyan művet alkotni általa, amely méltónak találtatott arra, hogy egyedülállóan a XVI. századi Trentói Zsinat asztalán a Szent Biblia mellett feküdjön.

Oscar Wilde
   Egy zseniális író, s egy zseniális elme. Verseit, novelláit és esszéit egyfajta csak rá jellemző gyönyörűséges nyelvezet, sziporkázó szatíra és rendkívül alapos és mély értelem hatja át. Éleslátása, amellyel a világot látta, s nem csak látta, hanem saját bőrén meg is tapasztalta, elvezeti az olvasót fajunk legmélyebb dimenzióinak megismerésére, mely által olyan elemi bölcsességgel színezi ki bensőjét, mely a legnemesebb erények csöndes fényességét virágoztatja fel benne. S mindez nem túlzás. Oscar Wilde lángelméjű alázatos gondolkodó volt, aki igazán megtapasztalta és megértette az életet, s azt különösen hűséges művészi módon tárta az emberiség elé. Úttörő volt az értékek megítélése, az esztétika, a kritika és úgy általában a gondolkodás terén. Igazán egyike volt azoknak az embereknek, akik a világot jobbá tették és szellemének fejlődésére váltak. Azonban az általa közölt bölcsesség csak azon olvasók előtt nyilatkozik meg, akik képesek helyesen értelmezni szatíráját és cinizmusát. Ezt nevezem én Oscar Wilde "próbájának" az emberiség felé, mivel mély őszinteség és alázat szükséges ahhoz, hogy az egyén túllásson ezeken.
Erősen ajánlom két nagy esszéjét: "A kritikus, mint művész"-t és "Az emberi lélekről és a szocializmusról" címűt.

Albert Einstein
   Albert Einstein, kinek neve és arcképe immáron a "tudás" és az "értelem" szinonimájává vált, úgy gondolom, nem szorul az én ügyetlen bemutatásomra. Személy szerint én mindig hitelesebb és nagyobb gondolkodóknak tartottam a filozófusoknál a tudós gondolkodó embereket, akik a világ absztrakt oldala felé inkább a praktikus oldalról közelítenek, mégpedig az évszázadok alázatos kutatásai, kísérletezési és megfigyelései során megszerzett ismeretek által. Ismerik határaikat, megtanultak különbséget tenni "objektív" és "szubjektív", "hit" és "tudás" között, felismerik az illúziókat, valamint készségesek az alázatos kételkedésre a világra vonatkozó értelmezéseiket illetően, s ez fontos és mély igazságok felismerésére tette őket képessé. Gondolok itt pl. Max Planckra, Kurt Gödelre, Neumann Jánosra, Alan Turingre, Wigner Jenőre, vagy akár Szentágothai Jánosra, Czeizel Endrére, de ide sorolható még a korábban már említett Cusanus bíboros úr is. Einstein írásait is ez a finom alaposság, s már-már agnoszticizmusba hajló realitással szembeni tisztelet hatja át. Nyelvezete rendkívül természetes és egyszerű, de éppen ebben az egyszerűségében rejlik a legfőbb nehézsége. Olyan mélységekből jövő tartalmakat közöl a maga olykor "elvont" egyszerűségében, amelyek megértésére és feldolgozására, vagy egyáltalán fellelésére a legtöbb embernek egy egész élet sem elegendő; ez akkor világlik ki, ha mondatait, és azok egymásutániságát alaposabban szemügyre vesszük. Elméje oly' természetességgel mozgott a lét legmélyebb, legabsztraktabb dimenzióiban, hogy képes volt a Világegyetem természetének olyan részét leírni, amelynek egyébként valóság-észlelésünk alárendelt. Gondoljunk csak bele, miféle elme szükséges ahhoz, hogy ezen alapvető alárendeltségtől elvonatkoztathasson, s már-már valódi objektivitással szemléljen...
Einstein beszédeiből és esszéiből két összeállítás jelent meg: "Albert Einstein válogatott írásai", illetve a "Hogyan látom a világot?" című könyve (amely gyermekkorom szép és meghatározó emléke volt Szókratész párbeszédei mellett). Ajánlott olvasmányok mindenképp'.

 És akik kimaradtak...
   Természetesen a listát még folytathatnám, hiszen nem említettem Thomas Mann-t (akit családja is csak "varázslónak" hívott), József Attilát, Ady Endrét, Pilinszky Jánost, Babits Mihályt, Madách Imrét, J. W. Goethe-t, Edith Stein-t, Dosztojevszki-t, Simone Weil-t, Epiktétoszt, Senecát, Marcus Auréliust, Konfúciuszt, Lao Ce-t, vagy a szentek hosszú sorát (Szent Pál Apostol, Szent Bernáth, Szent Benedek, Szent Ágoston, Avilai Szent Teréz, Lisieux-i Szent Teréz, Remete Szent Antal, Keresztes Szent János, II. János Pál pápa...), akik a lelki élet nagyjai voltak, akiknek műalkotása saját életük volt, s mindenkoron érvényes lelkiséget hagytak hátra saját tapasztalataik alapján az utókornak, hogy a bölcsességet jobban megismerhessük... Az öt kiemelt személy amellett, hogy életemben jelentős fontossággal bír, azt hiszem, rövid bemutatásuk jó példa annak megítélésére, hogy ki méltó az egyén bizalmára lelkének fejlődését illetően.
   A leglényegesebb kritérium mindenkoron az alázat jelenléte a gondolkodásban, amely mentes akar lenni a szubjektivitástól, az önigazolástól és az önkényességtől és kerüli az önmagában való őszintétlenségeket, így törekedvén önmaga szubjektív érzéseinek felismerésére és elválasztására az észlelt valóságtól, hogy mind önmagát, mind a létet olyannak törekedjen látni, mint amilyen az valójában. Ennek alapján nem ajánlom például Hamvas Bélát, Müller Pétert, az ezoteria összes "jómadarát", a "pozitív gondolkodás" önjelölt "prófétáit", valamint Csernus Imrét, Paulo Coelho-t, Aleister Crowley-t, Osho-t, C. T. Russel-t, Rudolf Steiner-t, Friedrich Nietzche-t, Richard Rohr-t, Bóna Lászlót, Frojtjof Caprát (és még folytathatnám a sort, de nem akarom, mert sajnos hosszabb lenne, mint a másik), akik alapvető mérhetetlen, tán kijavíthatatlan károkat okoztak a közgondolkodás számára azzal, hogy önkényesen torzították el a világ jelenségeit ki-ki a maga tudatlan, vagy nagyon is tudatos célja érdekében. Az ugyanis, hogy valaki frontvonalba kerül, még nem igazolja életművének értékét.

   Szükséges tehát az önművelés olyan emberek nyomdokaiban járva, akik a világ misztériumainak gyermeteg hajszolása helyett meghajtották fejüket a való előtt, s életművükben fellelhető önmagukkal szembeni őszinte kritikájuk tett tanúságot alázatukról, tehát arról az őszinte akaratukról, hogy megismerjék a létnek azon törvényszerűségeit, amelyek megadják számukra a szellemileg egyre helyesebb élet lehetőségét. Mert ez a lelkület hatotta át a mindenkori legnagyobb lángelméket és a szenteket. S ha ezt a lelkületet sikerül bármilyen mértékben magunkba oltanunk, igazán boldogok lehetünk, mert részesévé válhatunk a minket rejtő lét ezen, számunkra újszerű és tiszta megcsodálásának...

Rövid értekezés a hitről

   Ismét egy rettenetesen félreértett fogalommal állunk szemben. Egy olyannyira félreértett fogalommal, hogy apró zabszemként ingerel arra, hogy írjak róla, mert e félreértelmezés sok-sok csapdát és korlátot állít fel a hitre építő egyének számára.

   A szentpáli definíció kiterjesztettebb megfogalmazásában a hit az érzékeink, valamint az intellektusunk által nem érzékelhető, vagy lekódolható dolgok létezésének, illetve megtörténésének remélése. Tehát olyan dolgok, amelyek logikailag nem kikövetkeztethetőek, és érzékeink által nem megtapasztalhatóak. Ennek a felfoghatatlanságnak három oka lehet: 1) az adott dolog nem létezik, 2) az adott dolog létezhet a jövőben, ám erre az elérhető ismereteinkből következtetni megcáfolhatatlanul nem lehetséges, vagy 3) az adott dolog irracionális, tehát természeténél fogva kívül áll a racionális vizsgálhatóságon, így sosem válik léte bizonyíthatóvá, sem természete teljes bizonyossággal meghatározhatóvá. Ebből kitűnik, hogy a hit nem egyenlő sem a tudással, sem a meggyőződéssel, nem lehetnek - a hit tárgyának vonatkozásában - racionális okai és bizonyítékai sem hitének tárgyát illetően. A hit egyetlen mozgatója így tehát pusztán egy döntés a hit tárgya iránti hűség mellett, semmi több.
   Ha ezt megértjük, szükségszerű, hogy alázatból fakadó kételkedéssel viseltessünk a hitünkre épített világképünkkel szemben, amely az általunk megtapasztalt világ eme hitrendszerünk perspektívájából való értelmezésén alapszik. Sőt, ráébredünk arra is, hogy világról alkotott képünk több, mint 90%-a tapasztalatainkból leszűrt következtetések halmaza inkább, mintsem tudás (a lét abszolút törvényeinek pontos ismerete). Tehát valójában helytelen az a kijelentés például, hogy "ha felnyomom a lámpakapcsolót, akkor a lámpa kigyullad", mert e következtetés igazságában, csak az eddigi tapasztalataink során hiszünk, de valójában nem vagyunk olyan tudás birtokában, hogy ezt tényként kijelenthessük, mivel nem biztos, hogy ezen alkalom során nem tapasztalunk valami egészen mást, ami cáfolja az állításunkat. A helyes kijelentés így tehát egy modális kijelentés lehetne, mint például: "ha felnyomom a lámpakapcsolót, akkor elvileg kigyullad a lámpa", vagy "azt hiszem, ki fog gyulladni a lámpa", mert ez megtartja a tévedés lehetőségét, és egyértelműen kifejezi, hogy az állítás csupán "néhány" ember szubjektív tapasztalatán alapul, nem pedig egy abszolút törvényszerűség ismeretén.
Nem agnoszticizmus ez. Az agnosztikus felfogásmód ugyanis jóformán elutasítja a hitet. Márpedig ha azt megtagadjuk magunktól, akkor egy igen konzervatív és korlátolt gondolkodásmód rabjaivá válunk. Arról van tehát szó, hogy fenn kell tartanunk magunkban egy olyan gondolkodási elvet, amely megóv bennünket a reálisnak az irreálissal való elegyítésétől.
   Sokan tán kukacoskodásnak tarthatják ezt a gondolatmenetet, de valójában nem az. El kell fogadnunk, hogy a hit csupán hit, és nem szabad megengednünk pszichénknek, hogy megmérgezze azt a 'szubjektív világképünket az objektív realitással önkényesen azonosító' tulajdonsága által. Sok felesleges tehertől szabadulhatunk meg ennek felismerésében, és megnyílik az út a valós alázat, őszinteség és ezáltal a szabadság felé.

*(Az Isten létezése irracionális probléma)

A kutatás vallásossága

 A cím Albert Einstein professzor "Hogyan látom a világot?" című könyvének egyik fejezetéből származik, amelyet innen is ajánlok olvasásra.

   Ebben a rövid kis írásomban egy, a nyilvános tudományos vitafórumokon fellelhető jelenségre szeretném felhívni a figyelmet, amely egyben hátráltatójává is válhat a kutató elmének.
   Az emberi tudás úgy jön létre, hogy az egyén intellektusa az érzékei által megtapasztalt jelenségeket elemzi, majd az így megismert/feltételezett természetüket hozzájuk kapcsolván az általa használt logikai program szerint rendszerezi. Ebből nyilvánvalóan következik, hogy nem beszélhetünk tudásról, ha az elménkben elraktározott információkhoz nem társul azok megértése. Azonban biztosak lehetünk-e abban, hogy a jelenségeket helyesen értjük-e? Felmerül a kérdés, hiszen azt írtam, hogy "a feltételezett természetüket" kapcsolja hozzá az értelem a megtapasztalt jelenségekhez.
Hogy mennyire helyes az intellektusunkban felépített rendszerezés, az határozza meg, hogy a modell, amelyet fejünkben a világról létrehozunk, mennyire alkalmas hűen leírni (számukra megjeleníteni) a valóságot. Ez könnyen ellenőrizhető, ha az egyén készséges a tapasztalat próbáinak alávetni eme benső modelljét. A tapasztalat, tudniillik sosem lehet valótlan. Ha összeütközésbe kerül a modellel, akkor a probléma az értelmezésükben, tehát a logikai programunkban keresendő. Ez a program az ugyanis, amely a rendszerezésünket irányítja, és ezen rendszerek törvényeit előírja. Így tehát érthető, hogy gondolkodásmódunk folyamatos képzést/csiszolást igényel.
   A racionális működésünket tehát meghatározzák az elménkben felépített rendszerek törvényszerűségei. E törvényszerűségek - amelyek logikánkból erednek - azok, amelyek meghatározzák a megismerési folyamatainkat, tehát azt, hogy hogyan értelmezzük először a világ jelenségeit. A probléma akkor adódik, amikor a logikai programunk fejlődését korlátozzuk a benső világunk törvényszerűségei által. Tehát, amikor a sorrend felcserélődik, és immáron a felállított modelljeink rendje írja elő a logikai határainkat, illetve törvényeinket. Ez a jelenség akkor fordul elő, amikor az adott egyén a saját gondolkodásmódjára befejezettként tekint, és azt eredményezi, hogy a világról kialakult képzete immáron erősen szubjektív, többé-kevésbé irreális, de mindenképpen önkényes és öncélú lesz. Ez pedig a kutató halálát jelenti. Azt írom: "öncélú", mivel ez a működés, az egyén akaratán kívül a valóság azon jelenségeinek meghamisítását, vagy figyelmen kívül hagyását eredményezi, amelyek az őbenne felállított rendszert cáfolnák. Nyilvánvaló pedig, hogy ez a működés nem vezet a valóság jobb megismerésére.
Van azonban egy másik elmebeli folyamat is, amely az egyénben a tudás illúzióját keltheti, amennyiben az éppen az e folyamatból fakadó megismerés helyessége folytán nem tartja fontosnak a további elemzéseket; ez pedig az intuícióinkból fakadó megérző képesség. Ennek a folyamatnak a pontos működése még teljesen nem ismert, viszont az látszik, hogy abból a tényből ered, hogy szervezetünk (beleértve az agyunkat is) ugyanazon fizikai törvények által működik, mint az egész világ. Így tudatunk alatt olyan összefüggéseket, törvényszerűségeket lelhetünk fel, amelyek valójában irracionálisak, vagy az intellektusunk számára még meg nem ismerhetőek. Ez a képesség rendkívül hasznos, hiszen kibővíti az intellektusunk számára hozzáférhető, s így rendszerezhető jelenségek körét. Viszont ha nem társul az így megismert összefüggések, vagy jelenségek természetének racionális elemzésével és megértésével, akkor egy ugyanolyan önkényes rendszer épülhet fel általa (valamiféle elnagyolt logika alapján), mint a puszta önkényes-logikánk túlhangsúlyozásának esetében. Nem is beszélve továbbá arról, hogy míg az első esetben az elme csupán korlátozottá válik a puszta racionalitás által, addig ebben az esetben kiszolgáltatottá válik az intuitív, vagy csupán annak vélt folyamatai számára, hiszen - a józan ész mérlege híján - hiányzik a megkülönböztetés, valamint a szelektálás képessége. Ez pedig a tudás illúzióját kelti az egyénben, amely szintén egy nem-teljes, a valóság megismerésére alkalmatlan logikai programot ír elő az elme számára.
   "Minél többet tudok, annál kevesebbet tudok" - szól a szentpáli paradoxon. Ugyanis azon elme előtt, amely alázattal fürkészi a világ tökéletes összerendezettségét, ismeretei gyarapodása során egyre élesebben világlik ki eme rend végtelensége. Ezen alázat titka pedig a hit. Az a hit, hogy a lét valóban egy tőlem független objektív valóság, amelyet mi csupán korlátozott szubjektumunk ablakán keresztül szemlélhetünk. Eképpen az elme sosem fogadja el a megismert válaszokat, rendszereket, de még önnön logikáját sem totálisnak és befejezettnek, hanem véges értelme meghajol a csöndes örökkévaló végtelen előtt. Ezért mondja Einstein: "az a fontos, hogy sose hagyjuk abba a kérdezést!" ... 

"Mert minden szó új korlátot teremt

a gondolat testének szabva formát,

s e korlátok közt kígyózik a rend

lépcseje, melyen addig másszuk ormát

új és új látásnak, mígnem messze lent

köddé mosódik minden régi korlát,

s képekből összeáll a képtelen,

korlátokból korlátlan végtelen."

(Babits Mihály: Hadjárat a semmibe)

"Ismét eljött hamvazószerda...", avagy értekezés a böjtről és az aszkézisről

   Ismét eljött hamvazó szerda, és én megint csak hallom, ahogy némely hívők egymást kérdezik sürgetve, "most akkor ezt lehet enni? Azt lehet enni?", "juj, megettem egy darab parizert, ez most baj?"... az ilyen ember még nem értette meg a böjt valódi értelmét. Természetesen vannak bizonyos vallási előírások, amelyeket illik betartani, ha valóban az adott intézményhez tartozónak valljuk magunkat, de az előírások jelei között nem szabad megfeledkeznünk a dolgok lényegéről (amelyet ezen jelek is hivatottak megértetni velünk). Tekintsünk most bele ebbe egy kicsit.
   Az embernek mindenkori életstílusa miatt kevés idő jutott benső folyamatainak, állapotának megértésére, valamint rendezésére. Ez a rendezés azért fontos, mert nélküle az ember könnyen elveszti a fonalat életével és önmaga változásaival kapcsolatban, ami kiszolgáltatottá teszi őt az események sodrásával szemben, illetve ebből fakadóan rengeteg hiba elkövetésre teremt lehetőséget.
A böjti időszak az a tudatosan meghatározott időszak, amelyet az ember arra szentel, hogy mindennapi problémái helyett önmaga szemlélését helyezze előtérbe, valamint, hogy erőfeszítéseket tegyen azon szokásai ellen, amelyek emberi kötelezettségein kívül állnak, viszont pontosan ezeknek az én-fejlődés szempontjából szükséges dolgoknak a megcselekvését gátolják. Elsősorban tehát a böjtre készülő embernek számadást kell vennie mindama külső-belső szokásairól, amelyek elhanyagolhatóak, szükségtelenek, vagy éppen károsak. Ha például valaki az idejét azzal tölti, hogy TV-t néz, vagy facebookozik noha lelkileg is kész lenne elmélkedni, akkor a böjt idején ezen felesleges (pót)cselekvéseket igyekeznie kell megtanulnia uralni és rendszerezni. A böjti időszakban tett lemondásoknak így elsősorban ezekre a dolgokra kell irányulniuk. Másrészt pedig gyakorolnunk kell bizonyos meghatározott aszketikus cselekedeteket is.
   - Mi az aszkézis? - Ahhoz, hogy ezt megértsük, le kell, szögezzük, hogy fejlődésünk két dologtól függ: 1) a jóról való ismereteinktől, beleértve az ahhoz vezető út ismeretét is, valamint 2) az ennek megcselekvéséhez szükséges akaraterőtől. Az akaraterő az mindig egy, az ösztönös működéseket felülvizsgáló és -író folyamat megnevezése. Az embernek ugyanis van egy ösztönös oldala, amely a világ irracionális oldalának érzékeléséből, illetve az érzelmekből, de mindenképp' lényünknek az érzékeink által a világgal való kölcsönhatásainkra adott elsődleges reakcióiból épül fel. Ugyanakkor van egy intellektuális oldala is, amely sok más funkciója mellett a lényünkben zajló folyamatok felülvizsgálását végzi. [Ezekről bővebben is fogok írni máskor.] Az egyén helyes működéséhez ennek a két folyamatnak egyensúlyban kell lennie. Azonban, mivel a szabad akaratunkhoz szükséges józan önvizsgálatra az intellektus képes, szükséges ezt a józanságát erősítenünk. (Józanság alatt azt értem, hogy az egyén egy dolog helyes megítéléséhez képes elvonatkoztatni szubjektív folyamatainak indíttatásaitól.) Minthogy a józanság feltétele az erős akarat, így az aszkézis célja ennek a józanságnak a kialakítása az akaraterő fejlesztésével. Ehhez olyan önmegtagadó gyakorlatokra van szükség, amelyek - önnön egészségünk károsítása nélkül - az ösztöneink és érzékeink sugallta és általunk oly kedvesnek tartott dolgainkra irányulnak. Ezáltal erősítvén a lemondásra való készségünket, a kedvünk ellen való megcselekvését és az érzelmi indíttatásainktól való elvonatkoztató képességünket, mivel ezek elengedhetetlenek az erények elsajátításához, önmagunk jobbá tételéhez.
Borzasztó volt hallani, mikor egy vegetáriánus ember azt mondta nekem, hogy számára a böjt nem nagy kihívás, mivel egyébként sem eszik húst. Hát, kedves Olvasó, az ilyen ember érdemelne csak meg egy hatalmas nyaklevest! Ő ugyanis nem érti, hogy a böjt nem a hús tilalmáról szól, hanem önmagunk felszabadításáról fejlődésünk számára célzott lemondásokkal, aszketikus gyakorlatokkal.
A másik szintén szomorú tapasztalat böjt idején az önsanyargatás. Az aszkézis nem autoagresszió, tehát nem egy önmagunk ellen irányuló folyamat, hanem éppen hogy egy önmagunkért tett fejlesztő gyakorlat, ami bár szenvedéssel jár, nem szabad, hogy pszichés önellenfordulást eredményezzen, vagy azon alapuljon. Sajnos ez a magatartás nagyon gyakori bármiféle vallás körében, hogy adott egyének, akiknek az önbecsülését gyerekkoruktól fogva letörték, az ebből fakadó életellenes/önellenes benső működéseiket a vallásgyakorlásuk során megéljék, s a vallási iratok nem-tudatos félremagyarázása által igazolják. Remélem, hogy a vallások papjai és pásztorai fel fogják lebbenteni végre ezen neurózis fátylát, hogy levegyék ezen életellenes terheket ezekről a szegény lelkekről...
[Az említett félremagyarázás főként a bűnnel, illetve a bűnhődéssel kapcsolatos. Ezt itt most nem részletezném, mert külön bejegyzést érdemel.]
   S végül nézzük meg, mit ír maga a Szentírás: Ószövetség, Izajás (vagy Ézsaiás) próféta könyvének 58. fejezete (az 5. verstől):
"Talán az ilyen böjt tetszik nekem, és ilyen az a nap, amelyen az ember megsanyargatja magát? Lehajtjátok fejeteket, mint a káka, és zsákot meg hamut teríttek magatok alá:"
- Íme, felsorolja a formális aszketikus cselekedeteket, amelyek bár megírattak, jelként írattak meg, nem pedig konkrétan megcselekedendő előírásként, hiszen ezek a cselekedetek nem őszinték, mert nem egyénre szabottak. S ha valaki eszerint is cselekszik, úgy hiszi majd, hogy megtette kötelességét (mivel szó szerint "tartotta be hűségesen az Úr szavát"), és olyanná lesz az ebből fakadó büszkeség miatt, mint ahogy azt a próféta az idézett szakaszok előtti versekben részletezi.
"ezt nevezitek ti böjtnek, olyan napnak, amely tetszik az Úrnak?"
- Íme a kérdés jogos felvetése olyan emberek felé, akik még sosem szálltak magukba, s akik erre a kérdésre is azt felelik: "na de most miért?"
"Tudjátok, milyen az a böjt, amelyet én kedvelek? Ezt mondja Isten, az Úr: Törd össze a jogtalan bilincseket, és oldd meg az iga köteleit! Bocsásd szabadon az elnyomottakat, törj össze minden igát! Törd meg az éhezőnek kenyeredet, és a hajléktalan szegényt fogadd be házadba. Ha mezítelent látsz, öltöztesd föl, és ne fordulj el embertársad elől!Akkor majd felragyog világosságod, mint a hajnal, és a rajtad ejtett seb gyorsan beheged."
- Ez pedig pontosan annak a jelenségnek egy több, mint kétezer éves, a zsidó nép mentalitására projektált leírása, aminek lényegét fentebb kifejtettem: az őszinte, önmagunk fejlődésére és az Isteni Törvény jobb megismerésére és birtoklására szolgáló böjt.

Az Igazság ismerete felszabadít

   A egyén szabadságát mindig az határozza meg, hogy a világ mekkora területére képes "kimerészkedni" úgy, hogy önmaga bensőjét sértetlenül megőrizze, illetve hogy az új tapasztalatokat fejlődésének javára legyen képes lényébe integrálni.
Sok ember sokféleképpen kerüli az élet ezen területeit, mivel intuitíve érzik egy benső szorongás által, hogy az adott területen szerezhető tapasztalatok összedöntenék benső rendszerüket. S eképpen szorulnak korlátok közé.
   Ezért mondja a Bölcsesség, hogy "az Igazság ismerete szabaddá tesz", mert a helyes gondolkodásmód által az egyén minden őt érő hatásra képes oly módon reagálni, hogy általuk közelebb juthasson a tökéletességben való elmerüléshez.
   Értsük meg tehát, hogy sosem a körülményeink a rosszak, hanem a rájuk adott válaszaink. A feladatunk tehát egyértelmű...

A modern művészetről és az irányokról...

   Korunk ideológiai zűrzavarában, ahol is a szellem kritikájának alapját képező, illetve az emberiség törekvésének irányát meghatározó vezérelvek felszámoltattak és ideiglenesen megszűntek, nem csoda, hogy az egyén nem tud mit kezdeni a jó modern műalkotásokkal.
(Szeretném előrebocsájtani, hogy a művészet "funkciók szerint" miként ágazott szerte a korok alatt. Én ezt a szerteágazást nem gondolom helytelennek, hiszen egy nem-tudatos folyamat része, amelyet az emberi intellektus fejlődése determinált. Létezik alkotás, amely pusztán hangulatfestés jelleggel bír. Létezik olyan is, amely a korszellem neurózisait és pszichózisait segít feldolgozni az egyén számára. S végül létezik a "főág", amely a intellektus megművelésére hivatott, s amelyről jelen írásomban röviden értekezem.)
   Mi a művészet lényege? - Személy szerint én úgy látom, hogy a művészet "feladata" az, hogy kutassa és megjelenítse az egyén számára a Jót oly módon, hogy egyfelől ízlését művelje annak egyre tökéletesebb felismerésére, másfelől pedig, hogy intellektusát egyre jobban felkészítse a lét absztraktabb mélységeinek befogadására. Tehát egyfajta "intellektust művelő" szerepe van. Épp ezért a jó művészet mindig a kor előtt jár, s a korban csak a "haladóbb" egyének ismerik fel jelentőségét, a világ pedig mindig csak utólag, amikor is visszatekintve egyben pillantja meg és elemezni válik képessé korszellemét. Olyan ez, mint mikor az ember valami egészen új dolgot tanul: nehéz és idegen számára, mivel még nem alakult ki elméjében az adott dolog "megtevéséhez" a szükséges struktúra, mert az csak a tanulási folyamat közben épül fel. E folyamat sok szenvedéssel jár, viszont ha az adott struktúra beépül lényébe, a szenvedés elmúlik. Ez a fejlődés mindenkori útja.
A művészet tehát olyan csatornákon keresztül kommunikál az egyén lényével, amelyek a létnek még racionálisan nem leképezhető részeit képesek feldolgozni, rendszerezni, s egyfajta intuíció által értelmezni.[Intuíció = az irracionális rendszereket összetartó törvények nem-tudatos észlelése.] A modern művészet nem-tudatos törekvése ennek a készségünknek a fejlesztése, csiszolása. Ez a tendencia egyébként korról-korra megfigyelhető. Hogy is lenne képes bárki is értelmével közelíteni egy olyan közlés forma, illetve tartalom felé, amely messze meghaladja intellektusunk racionális határait?! Bár a modellek, amelyekre épülnek, nagyon is leírhatóak, mégis - jó esetben - nélkülöznek mindenféle szimbolikát, vagy efféle érzelmekre, illetve értelemre ható jelentéseket.
   A jó modern művészet (merthogy létezik rossz művészet is) egy olyan mélység absztrakt tartalmait hozza felszínre, amely mélységben csak a modern matematika jár. Avagy képzeljük el azt a messzi távolban felsejlő tüneményt, mikor egy komplex számot a gyök 2-edik hatványra emelünk; vagy azt a halkan remegő gyönyörű pillanatot, amikor is egy Riemann-féle zéta-függvény áthalad a null ponton... S ha ezt még nem értitek, akkor nem álltok készen arra, hogy egész bensőtökkel merüljetek el Pilinszky János sorai között, vagy Zámbó Jonatán "Metamorfózisok" című darabjának mélységében. (Igen, kedves Barátom! Merlek téged ezen író óriás neve mellett említeni.)
S hogy miért is fontos ez az öntudatlan merülés a világ irracionális részébe? - Mert azonkívül, hogy meghív minket a létnek ezen még ismeretlen és feltérképezetlen területére, felkészít bennünket annak befogadására és megértésére gazdagítván és nemesítvén lényünket.
   Sajnos, amíg ez az értékválság tart, miszerint az emberek inkább az érzelmileg öngerjesztő misztikumoktól remélnek megváltást a világot vezérlő elvek megismerése helyett, addig ez a korszellem nem fog túllépni önmagán.

Barnett Newman: Ígéret

Kritika

Rövid, pusztán fogalomtisztázásra szolgáló írás következik, amely olyan rövid, hogy szinte csak 'írásocska'...
   Sokszor hallom azt a kifejezést, hogy "konstruktív kritika". A fogalmak jelentésének fényében egy ugyanolyan felesleges szófordulatról van szó, mint a "de viszont" esetében, mivelhogy a kritika - valódi értelmében - mindig konstruktív kell, hogy legyen.
   A kritikát a valóságmegismerés igénye szülte, mint annak egy fő feltételét. A világot alkotó jelenségeket mi ugyan szubjektíve tapasztaljuk, azonban van nekik egy objektív, egyetemes természetük is, amelyet elménk - kiműveltségétől függően - többé-kevésbé észlel. A tudományok feladata ezen jelenségek abszolút valójának elérhető leghűbb modellezése, s eképpen valódi természetük egyre pontosabb megismerése.
Amikor az ember felállít egy modellt, arra egész rendszereket épít, vagy ha művészetekről beszélünk, akkor az adott alkotás által képviselt esztétikai modell képezi az alapját.
   Szükséges, hogy tegyünk itt egy apró kitérőt...
Az esztétika a Szép egyetemes természetének megismerését és annak tiszta megjelenítéséhez szolgáló eszközök, rendszerek felkutatását célzó tudományág. Sok vita folyik arról, hogy vajon egzakt tudomány-e az esztétika. Személyes hitem és véleményem szerint igen, viszont azt gondolom, hogy ez még sokáig bizonyíthatatlan marad. Abból indulok ki, hogy ha hisszük, hogy a létezés egy abszolút lételvre épül, akkor az abszolút értelemben vett Jó az ennek a lételvnek való tökéletes megfelelést jelenti. Ennek pedig két megnyilvánulása lehetséges az emberben: 1) a Bölcsesség az értelem számára, valamint 2) a Szép a testi-lelki érzékek számára. A Bölcsesség az, amely az emberi intellektust képes ennek a lételvnek megfelelően strukturálni és működtetni. A Szép pedig e lételv kifejeződése a dolgok összerendeződésében, amelyet valamiféle irracionális, de mindenképp' intuitív módon vagyunk képesek szemlélni. A Bölcsesség szép, és a Szép bölcs. Ott tehát, ahol felsejlik a lét abszolút elve, létrejön a Jó. S hogy mennyire vagyunk képesek mindezt felismerni, attól függ, hogy milyen mértékben vagyunk birtokában ezen Elv ismeretének, hogy bensőnkben a róla felépített kép, mennyire felel meg a valóságnak. A szépség fogalma tehát ugyanannyira nem szubjektív, mint az igazságé, vagy a jóé. Élnünk kell tehát annak folyamatos felismerésével, hogy a valóságot csupán tapasztalataink és érzékeléseink által észleljük és modellezzük elménkben, amely így mindenkoron erősen szubjektív. E felismerés pedig, ha társul az igazság megismerésének vágyával, kisarjasztja az egyénben a helyes önkritikát.
   Mindennek fényében a kritika célja, hogy azt a modellt, amire egy tétel, vagy egy műalkotás épül, összedöntse. És hol dönthető össze valami? - Mindig a gyöngeségénél fogva. A kritika tehát kipróbálja az adott rendszert, valamint rámutat annak hiányosságaira, s arra, miként omolhat romokba, de ugyanakkor felkutatja a romok között a továbbra is szilárdan összekapcsolódó elemeket, s azokat megőrzi a következő modellek számára. Sohasem öncélú, hanem konstruktív; a "cáfolás tudománya".
Tehát megcáfol, ahol lehet, de rá is mutat az értékre, s arra is, hogy az a valami miért érték és hogy hogyan használható. Csak és kizárólag így lehet helyes következtetésekre jutni, tökéletesebb rendszereket létrehozni, az értékeket tovább és tovább fejleszteni, s közelebb jutni az istenihez, ha merjük vállalni a kritika próbáját.
   S ha ezt megértjük, akkor minden helyzetet és hatást (legyen az akár nem valós kritika) is, amiben gyengeségeink próbára tétetnek, szellemünk kritikájaként értelmezhetünk, s ily módon önnön épülésünkre fordíthatjuk azt. Ez a titka a szentek erényének.

Hibázásaink és bukásaink az Isten kritikája rólunk.

Az ember bukása, avagy "feltétlenül gyilkos-e az, aki gyilkol?"

   Sosem önmaga az ember cselekedete számít, hanem az, hogy az ember mivé lesz általuk.
A cselekedet mindig egy az isteni törvények szerint jól egymásra épülő ok-okozati sor eredményeként jön létre. A szabad akarat dolgában egészen más a helyzet, mint ahogy azt a felületesen gondolkodó emberek képzelik. Az akarat hatalma nem terjed ki a cselekedeteinket meghatározó "kauzális egyenletek" módosítására, viszont kiterjed az azokra való reflektálásunkra.
Lehet tehát a cselekedet rossz? - Nem. De az ember igen.
Az ember, aki a szívében kisarjadt erkölcs, az intellektusából fakadó "antiszubjektív elemző készség" és a morális konvenciók/normák tükrében cselekedetét értelmezni és megítélni képes, válhat rosszá, de válhat jóvá is, annak függvényében, hogy az ítélet az erkölcse számára konstruktívan, vagy destruktívan hat.
Kicsit mélyebbre eveznék ebben a témában, mint az, hogy kategorikusan kijelentsem adott "pszichés strukturálódásokról", hogy erkölcsösek-e, vagy sem.
   Mindenki számára nyilvánvaló az a tény, hogy egy következtetés annál tökéletesebb, minél több információ logikailag helyes összekapcsolása révén jön létre. S ebből következőleg egy konklúzió csak akkor lehet tökéletes, ha a lét összes információjának helyes összekapcsolásából sarjad. Az ilyen konklúzió tökéletes és jó, mert tökéletesen azonos a lét realitásával. S ebből kifolyólag annál tökéletesebb, minél jobban közelít efelé a tökéletes azonosság felé. Ez az alapja a helyes és helytelen, a jó és a rossz megállapítására tett kísérleteknek, illetve úgy egyáltalán ezen fogalmak létjogosultságának. Erről a problémáról azonban máskor szeretnék írni; most itt az egyén relációjából szeretném mindezt megközelíteni.
Mindezekből kiviláglik, hogy az abszolút értelemben vett tökéletesség egy ember (s így az egész emberiség) számára lehetetlen, mivel nincs elme, amely képes lenne az összes létező információt feldolgozni, helyesen rendszerezni és azokkal megfelelően (belátható időn belül) kalkulálni. Azonban létezik egy olyan állapot, amit én "szellemi tökéletességnek" nevezek, amikor is az ember mindezt önmagában felismeri, belátja és gondolkodásmódját is ehhez igazítja. Az ilyen egyén akarata a realitás tiszteletére irányul és meghajol a végtelen nagy egész megismerhetetlensége előtt. Tudja jól, hogy számára az Igazság megismerhetetlen, s azt is tudja, hogy a megismerésére tett minden törekvésének eredménye csupán közelítő jelleggel bír, minthogy a megismerés által csupán - úgymond - szubjektív tapasztalatainak metszetét vékonyítja. Az ilyen elme minden dolog és fogalom valóságát törekszik megismerni és megérteni, hogy szellemének egész működését alárendelhesse a megismert elveknek. Eképpen csiszolja jellemét, s illeszkedik bele egyre tökéletesebben a lét végtelen rendszerébe. Az ilyen egyén sosem, vagy csak igazán használ olyan fogalmakat, hogy "tudom", vagy "értem", mert tisztában van azzal, hogy véges elméje a végtelent soha át nem láthatja, és azt is tudja, hogy a lét végtelensége minden dolog mögött ott rejtőzik. Ezt a szellemi működést nevezzük alázatosságnak.
Létezik azonban egy másik attitűd is, amely a realitást elsősorban szubjektív (testi, szellemi) érzékelésének veti alá. Fontos megjegyeznem, hogy a probléma az "elsősorban" szócskával és a cselekvést kifejező "veti alá" igével van. Az egyén egy szubjektum, és megismerése is csak szubjektív lehet. Azonban különbség van aközött, hogy a szubjektumát alá veti az igazság tiszteletének, hogy csiszolódjék általa, illetve aközött, hogy a megismerési folyamatait, amelyek egész benső világát és erkölcsi rendjét építik majd fel, puszta szubjektivitásának rendeli alá. Ilyenkor ugyanis öntudatlanul az egyénben olyan ítélkezésrendszer épül ki, amelynek alapjait testének ösztönei képezik. Igaz, az ösztönökben is van bölcsesség, de annak a rendszernek a megítélésére, amelynek ő maga is alávetettje, nincs jogosultsága. Márpedig ebben az esetben ez történik, s eképpen ítéletei is messze maradnak az igazságtól; ekkor mondjuk azt, hogy "ítélkezik". Ennek a szellemi működésnek a neve kevélység. [Vigyázzunk! A "kevélység" és a "gőg" nem azonos fogalmak. Az utóbbi az elsőből keletkező viselkedésminta, csakúgy, mint pl. az alázatosság és a bölcsesség esetében.]
   Nem csoda hát, hogy a Bölcsesség önmegtagadásra, tehát az ösztönök által diktált programoktól való szabadságra int minket. Hiszen csak az alázat által válik képessé az ember helyesen, azaz önmaga számára konstruktívan reflektálni önmagára és az őt érő hatásokra.

  Az igazság felszabadítja az egyént és boldoggá teszi. A boldogság egy olyan dinamikus (!) állapotot jelent, amikor is az ember mindent a helyén tud kezelni mindenkoron. Ez az állapot megszabadítja az egyént a benső kötelékektől, szorongatásoktól, s attól a börtöntől, amelyet a lét (meg)ismeretlenségétől való félelmek állítanak, a börtöntől, amit azok a korlátok alkotnak, amelyek lényegét nem értjük, s így manipulálni is képtelenek vagyunk velük. Így önmagunk cselekedeteitől sem félünk többé, mert tudjuk, hogyha el is bukunk, képesek vagyunk azokat önmagunk és mások szellemi növekedésére fordítani. Elérhető ez az állapot? - Nem. De megközelíthető az alázatosság, az igazság megismerésére irányuló akarat által.
Akiből ez az akarat hiányzik, vagy valamiféle őszintétlenség miatt nem teljes (s így képtelen a kevély - tudatos, vagy tudattalan - működések feloldására), nemcsak hogy szorongató korlátok között él, de rettegéssel tölti el minden hibája, vagy hibázásra való lehetősége, s eképpen bukásra van ítélve. Azért van bukásra ítélve, mert aki fél, de nem érti félelme tárgyát, az képtelen helyén kezelni azt, s egy esztelen menekvésbe fog. A kevély ember, ha hibázik, racionalizál, tehát megokolja önmaga hibáját, hogy bűntudatát feloldja, lelkiismeretének büntetését elkerülje, azonban ezzel csak erkölcsi normájává teszi a helytelent, valamint - mint valami élősködő gombát - egyre csak kisarjasztja és megszilárdítja magában az önmaga és a környezete számára oly destruktív benső pszichés struktúráit. És mindezt miért? - Félelemből. Én nem hiszem, hogy létezik olyan ember, aki szándékosan cseréli fel a jól megismert helyest, a jól megismert helytelennel. Szellemi vakság kell hozzá és félelem. Ezt a meglátásomat eddig semmi sem írta felül.
   Azonban tudnunk kell, hogy a világ nem fekete és fehér. (Bár személy szerint én hiszek a "tökéletes fehér" létezésében, a "tökéletes feketét" képtelen vagyok elképzelni, mind matematikailag, mind intuitíve.) Ez azt jelenti, hogy az ember az alázatos szerveződés és a kevély szerveződés egyfajta kettős elegyével bír. Nem dualizmus ez, hanem egy azon rendszernek kétféle szerveződési lehetősége. Az alázatos szerveződés az, amely lehetővé teszi az önmagunkat felülíró folyamatokat, illetve azt is, amikor egy gőgösségben megrögzött ember megtér a bölcsességhez pusztán azért, mert a lelkiismeret oly áldott és megtisztító erejű tüzének kínját vállalni merte, amely úgy égeti ki az emberből a gyomot, mint a nedves fából a barna trutymót, s egészen elemészti az a tűz, mely a kínok után édesen ég, melegít és világosságával kíséri az embert a létben, ha bölcsen megőrzi azt.

   Visszatérve tehát a címben is feltett kérdésre: feltétlenül rabló az, aki rabol? Vagy gyilkos, aki gyilkol? - Nem. Mert nem a cselekedetünk határozza meg, kik vagyunk, hanem az akaratunk. Bár a világ és a társadalom másként gondolkodik erről, a lelkivilágban csak is ez számít.
S ha mindezt megértjük, akkor ideje felhagynunk az emberek felcímkézésével, megítélésével, mert belátjuk, hogy nem "ítélés" az, hanem "ítélkezés", mert senki sem láthatja a szíveket a maguk valójában, csak az Isten, hogyha van. A mi dolgunk csak annyi, hogy bölcsességgel szolgáljunk embertársaink felé mindazon tálentumainkkal, amelyek ránkbízatottak. A többivel kapcsolatban pedig "hallgass!" a nevünk...

   Egyébként mindez úgy jutott eszembe, hogy olvastam Oscar Wilde "de Profundis" című esszéjéből a következő sorokat: "de miközben látom, hogy magában abban, amit az ember cselekszik, nincs semmi igaztalanság, látom azt is, hogy bizony van igaztalanság abban, amivé lesz az ember." 
De most zárom soraimat, ugyanis pössentenem kell...