Depresszió

Mit nevezünk depressziónak?

    A depresszió - ismét a helytelen köznyelvi szóhasználattal ellentétben - nem egyszerűen működésünk számára kedvezőtlen (azaz: "rossz") hangulatállapotot jelent, hanem azt a mentális állapotot, amikor is az egyén elméje elmerül egyfajta öndestruktív gondolatvilágban. 
Ez az állapot úgy sarjad fel és marad életben, mint egyfajta élősködő, mely azáltal terjeszti ki a számára éltető gyökereit az egyén pszichéjében, hogy az elkezdi a valóságot egyre torzabban észlelni, s e köré olyan ideológiát gyárt, amely elhiteti az egyénnel, hogy jelenlegi lelkiállapota egy olyan szellemi börtön, amelyből a szabadulás reménytelen. Ez a gondolatvilág az egyént arra kényszeríti, hogy az kínkeservesen lemondjon vágyott jövőjéről, s ekképpen egész életéről, amely akár az öngyilkosságig vezethet. 
    Ez egy folyamatos és hosszú periódusú mentális állapot, amelynek pontos miértjei még nem teljesen ismertek, de annyi biztos, hogy az agy valahol egy ördögi körbe reked, melynek folyamán egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed az öndestrukció örvényében.

Milyen okai lehetnek?

    A depresszió lehet szomatikus, vagy lehet pszichés alapú. 
A szomatikus alapú depresszió egyfajta agyi anyagcserezavar következménye, amely lehet önálló, vagy valamilyen más egyéb szomatikus betegség szövődménye. 
    Pszichés alapú depressziónál az egyén elkeseredve tapasztalja, hogy a különböző célokért tett erőfeszítései mind kudarcot vallottak, s úgy véli, nem rendelkezik a helyes (eredményes) erőfeszítések megtételéhez szükséges eszközökkel. Ezek lehetnek külső eszközök (pénz, család, stb.), de lehetnek szellemi eszközök (tudás, ismeret, belátó készség, stb.) is. Mindez az önbecsüléséről való lemondást eredményezi. 

Miért van egyre több depressziós ember?

    Senki nem tudja, hogy a mai népességszámban a depressziós emberek aránya nagyobb lenne, mint a múltban. De tény, hogy nagyon sok depressziós ember él a világban, és sokuk elég korán belezuhan. 
    Ennek egyik okát a stabil korszellem hiányában látom, azaz annak az elmét alapvetően meghatározó dolognak a hiányában, amelyre az egyén értékrendje, világlátása, s ezáltal önmegítélése is épül. Ennek hiányában az egyének nehezebben, vagy egyáltalán nem találják meg biztonságosan helyüket a világban.
    A másik oka pedig a modern világ által nyújtott kényelem. Seneca egyik levelében az értelmet egy római légióhoz hasonlítja, amelynek szükséges, hogy mindig valamilyen konstruktív feladata legyen, ha összeszedettségben akarjuk tartani. Ellenkező esetben a katonák fegyelmezetlenekké válnak, és rombolni, fosztogatni kezdenek, azaz destruálják környezetüket. Így van ez az elmével is. 
A modern kor által nyújtott kényelem lassan már attól is megszabadítja az embert, hogy egy kiló kenyérért is le kelljen mennie a boltba. Ezáltal azonban elméjében túl sok energia marad szabadon, munka nélkül, lekötetlen, s amelyek - mivel az élet a fizikai értelemben vett munkából áll - ezért különböző élmények, hangulatok és gondolatok szükségtelen összefűzésében nyernek feloldást. Ez a fegyelmezetlen elmebeli működés pedig sok paradoxont állít fel az elmében, mely végül - paradox természeténél fogva - egy ördögi kör börtönébe zárja önmagát. 
Nem véletlen, hogy az állatok között legnagyobb százalékban a háziállatok között találkozhatunk depresszív magatartást mutató egyedekkel. A legtöbb háziállatnak ugyanis nincs munkája. A vadvilágban, mind az ember, mind az állat a folyamatos túlélésért kell, hogy küzdjön, egy állandó éber és összeszedett állapotban kell őriznie magát. A civilizáció azonban ettől megszabadított bennünket, de mellette sok más "szükséges kényelmetlenségtől" is, amely által így az intelligens elmének a sok "üresjáratban" "túl sok ideje marad gondolkodni". 
(Ebben sajnos nagy szerepet kapott a pszichológia is, amely a hétköznapi emberek számára túl sok szükségtelen, sokszor önellentmondó információkat közöl, amelyek így újabb és újabb táptalajt biztosítanak a különböző lelki problémák számára. )
    Fontoljuk csak meg Woody Allen tréfásan komoly mondását: "Az öngyilkosság nem egy tipikusan kispolgári dolog. Édesanyámnak a csirkebelezés közben sosem volt ideje azon gondolkodni, hogy hogyan kösse fel magát". 

Mit tehetünk ellene?

    A legfontosabb dolog a szilárd önismeret. Azaz, hogy az életünk ne csupán történjen velünk, hanem értsük is, hogy hol vagyunk és hogy hogyan kerültünk oda, valamint, hogy mihez mi a viszonyunk és miért az.
    Szomatikus eredetű depresszió esetén ez életmentő lehet. Ugyanis a szomatikus eredetű depressziónak nincs pszichés oka, de depresszió révén "igyekszik pszichés okokat generálni" a rossz hangulatok és a kimerültség által. Ezek azonban illúziók, melyek könnyen megtéveszthetnek minket, ha helyes önismeret hiányában valósággá tesszük őket. 
    A másik fontos dolog az alázatos gondolkodás. Ez azt jelenti, hogy elfogadom, hogy a számunkra szubjektív valóság nem azonos a valósággal, s ráadásul mindenféle külső befolyás és hangulatingadozás alapján változik. Az érzések jönnek s mennek, az akarat az, amely szilárd. Aki ezt tudomásul veszi, az megérti, hogy érzések által ihletett ideológiák szerint végleges ítéleteket hozni a világ dolgairól felelőtlenség. Valamint az ilyen gondolkodás lehetővé teszi az egyén számára felismerni azt a tényt, hogy egy helyzet sosem lehet reménytelen, legfeljebb a helyzetből való kiúthoz nem találta még meg a szükséges eszközöket, viszont ha erős akarattal túllát sötét érzelmei felhőin, akkor az ezáltal nyert józan látásmód által megértheti helyzetét, s ekképpen megviláglik előtte az arra adandó helyes válasz is. 

    Ebben a legtöbbet a pszichoterápia segíthet, mivel a depressziós ember mindig játszmázik, ami tulajdonképpen a saját depressziójának hangja, amint az egyén fájdalmat csillapítja. (Hiszen, ha élősködőként gondolunk rá, akkor ha a "gazdatestje" meghalna, ő sem élhetne tovább.) Ezért a barátok és a család segítsége sosem segítheti át az egyént tökéletesen ezen az állapoton, csupán időszakosan nyomhatja el, mely aztán később más köntösben fog manifesztálódni. 
    Különösen fontos még a rendszeres testmozgás. Mind a tudósok, mind a sakkozók, mind a szerzetesek tudják régóta, hogy az agyunk is egy szerv, melynek szüksége van a mozgás által nyújtott biológiai folyamatokra ahhoz, hogy túllépjen önmagán, és konstruktívan legyen képes regenerálódni. A testmozgás eleinte igen nagy kitartást, tudatosságot és következetességet igényel egészen addig, míg rutinná nem válik, de jelentősen enyhíti a depressziót azáltal, hogy az elménkben egyébként "fegyelmezetlenül pangó" energiákat használjuk is valamire. A mozgás pedig primér ösztönös folyamat, így egyfajta produktív-érzéssel is eltölti az egyént. 

Az élet értelme

    A depressziós ember sosem a lét üressége miatt depressziós, és a kérdés megválaszolása sem ad megoldást a problémára, mivel az egyén a saját öntudatának megsemmisülését sem elképzelni, sem felfogni nem képes, hanem - mint mindegy egyén - egyfajta örök életet érez önmaga számára. Ez csupán az egyik gyakori játszma, a depressziójának kivetítése. A valódi problémát - mint azt már többször írtam - az adott helyzetből való szabadulás reménytelenségének az illúziója okozza, s ez az illúzió hangolja az egyént az életösztönei ellen. S nem más, mivel ha egy depressziós embert valaki erőszakkal akar megölni, ugyanúgy védekezik, mint bárki más - mint azt több példa is mutatja a bűnügyi esetek sokaságában. 

A szentpáli paradoxon

    A legfontosabb, hogy a depressziós ember alázatosan gondolkodjon, tehát elfogadja az igazságot önmagáról és a világról: az ő élete nem ér sem kevesebbet, sem többet másénál, és semmivel sincs kevesebb vagy több joga a jólétéért való küzdelemhez, mint bárki másnak a világon. Mindaz, aki ettől a felismeréstől elszakítani akarja őt, rosszakaró, aki csak akkor nyerhet, ha az egyén elhiszi neki, hogy az ő léte a világ számára valóban értéktelenebb. 
    Ne legyenek magunkkal szemben irreális elvárásaink! (Ez ugyanis a depressziós emberek sajátossága: a halandóság elismerésétől való félelem, amely miatt viselkedésük és játszmáik a nárcisztikus emberekéhez hasonlóak) Az erős és sikeres ember sosem az, aki mindig minden viharban képes talpon maradni, hiszen ez lehetetlen. Ilyen egyén sosem létezett és sosem fog létezni. Az erős és sikeres ember az, aki sok sebet élt túl, aki megtanult elesni, és megtanult felállni, s ekképpen már nem fél, mert tudja már, hogy jöjjön bármily' vihar, valahogy feláll majd újra, ahogy felállt már ezerszer. Ha azt várjuk el magunktól, hogy mindig talpon kell maradnunk, akkor keservesen beleőrülünk abba, ha mégis elbukunk. 
    Csak az, aki elesni mer és így felállni megtanult, az válik győztessé és legyőzhetetlenné. Minden más csak túlgondolás...

Hit, vallás, vallásosság és fanatizmus

(Ezen írásomban e négy fogalom jelentését szeretném tisztázni)

     Korábbi írásaimból kitűnik, hogy a hit lényege, egy olyan dolog létezésében való remélés, amelynek léte bizonyíthatóan nem bizonyítható és nem cáfolható az egyén, vagy az egész világ számára.
Ez utóbbi tagmondatomból szükségszerűen következik, hogy minden embernek van hite többféle dologról, és ezen hiteink határozzák meg a gondolkodásmódunkat, valamint a hitünk tárgyának megválasztásának tudatos vagy tudattalan mechanizmusa az alapvető erkölcsi rendszerünket.
Ezt úgy kell érteni, hogy minden döntésünket a tapasztalatainkra alapozott előrekalkulálás alapján hozzuk meg. Azonban, mivel nem ismerünk a világban minden - a döntésünk tárgyát befolyásoló - determinánst, így valószínűségekre kell hagyatkoznunk, s majd a számunkra legkedvezőbb kimenetelűnek ítélt döntéslehetőséget választanunk. (Azaz: remélünk annak kimenetelében.) 
Ha ezt megértjük, akkor világosság válik, hogy az egyén értékrendjét (amely szerint a világot ítéli és rendszerezi) a hit alapozza meg, ezért szükséges, hogy a hitrendszer önmagával valamint az ismert valósággal ellentmondásmentes legyen.

    A vallás nem más, mint az emberiségnek a világ őt irányító erőire adott válasza és az e köré épített kultúra.
Az ember fölfogja ugyanis kiszolgáltatott helyzetét a világ erőivel szemben, s ezért annak működésének minél pontosabb megismerésére törekszik, hogy így manipulálni tudjon velük enyhítvén kiszolgáltatottságát.
Archaikus korokban az ember ezen meg-nem-értett működéseit a természetnek az istenek akaratával magyarázta. Rituálékat, különböző szertartásokat kreáltak, hogy elnyervén az istenek kegyeit, megadja nekik azt, amire szükségük van, s ne kelljen félniük a holnaptól.
Később, a tudományos kutatások fejlődésével a természet törvényei egyre ismertebbé váltak az emberiség számára, így ezen vallásokra sem volt többé szükség.
    Miért létezik hát mégis vallás? - A halál kérdése okán.
Nem tudjuk, hogy halálunkkal az öntudatunk megsemmisül-e, vagy pedig tovább él egyfajta transzcendens dimenzióban. S erre a kérdésre bár buzgón keresik a választ, s néhányak bizonyítékokat állítanak fel saját válaszaik igazolására, azonban ezek mindegyike jól cáfolható álbizonyíték.
Ugyanis ha van egy transzcendens lényegünk, amit "lélek"-nek neveznek, s az tovább él, akkor az transzcendens jellegénél fogva a materiális világon (azaz téren és időn) kívül áll, tehát nem vizsgálható, valamint a rációnk logikai törvényei és fogalmai is érvényüket vesztik előtte, ekképpen pedig semmilyen módon nem fogható meg egyetlen létező elme számára sem.
Ha pedig az öntudatunk megsemmisül, akkor nincs értelme transzcendens tapasztalatokról sem beszélni. Így pedig mindkét esetben látszik, hogy a halál utáni tapasztalatok pusztán az agyban lejátszódó kémiai reakciók által keltett illúziók voltak, amelyeket a tudat megtöltött számára értelmezhető tartalommal.
A transzcendenciába vetett hitünk abból fakad, hogy az öntudat megsemmisülését elképzelni lehetetlen az elme számára, s épp ezért minden ember azt érzi, hogy szelleme örökre létezni fog, s ezzel áll szemben az elképzelhetetlen, ám racionálisan nagyon is nyilvánvaló tény: egy nap meg fogunk halni. Épp' ezért minden ember hisz a halál utáni létben, mert lehetetlen, hogy elképzelhesse a megsemmisülést.
A vallások közötti különbség csupán az ezen kérdésre adott válaszban van. Némelyek a végítéletben hisznek, mások a lélekvándorlásban, s vannak, akik pedig a halál után egyfajta homogén öntudatlan létet képzelnek el.
    Lényegében vallásnak tekinthetünk minden a halál kérdésére adott választ, s az e köré épített kultúrát.
A kultúra nem más, mint az adott "válasz" -ból születő gondolkodási rendszert megtámogató és a hívők számára a benne való elmélyedést segítő szokások, rituálék, érték- és erkölcsi rend összessége.
Az ezen gondolkodásrendszer ellentmondásmentessé való tétele pedig az adott vallás tudósainak feladata.
    Összefoglalva: a vallás nem más, mint az emberiség által egy adott hit köré épített kultúra.

    Amikor egy egyén elveszíti a kapcsolatot a vallása alapjául szolgáló kérdések realitásával, akkor az egyén a vallásának valódi hitének tárgyát felcseréli magával a vallással. Ezt nevezzük vallásosságnak. Nem véletlen, hogy egyszer egy szerzetes azt mondta nekem, hogy "a vallásosság rossz", mivel a vallásos ember számára az az eszköz, amely a hitének tárgyában való elmélyülést és lelkének művelését volt hivatott szolgálni, kiszolgálandó üdvös céllá vált, ezzel is egy paradoxonba zárva önmagát. Rendkívül gyakori probléma ez, amely a gondolkodás, s így a valóság megértésének és tiszteletének a hiányából származik. 

    Fanatizmusról akkor beszélünk, amikor az egyén különböző pszichés okoktól vezérelve fél a nem-tudás állapotától, és az, amely egykor hite volt csupán, most meggyőződésévé válik. Alapvető (és igen sok rosszat okozó) tulajdonsága az agyunknak, hogy a birtokolt ismereteinek megértése és összekapcsolása során jelentkező sötét lyukakat mindenáron igyekszik valami látszólag odaillővel kitölteni.
(Egyszerű kísérlet: vegyük jól szemügyre kedvenc könyvünk borítóját, vagy a szobánkat, egy arcot, bármit, ami sokféle információt hordoz. Vizsgáljuk meg alaposan 1-2 percig, majd hunyjuk be a szemünket és törekedjünk annak a képnek minél részletesebb visszaidézésére. Figyeljük meg eközben, hogy elménk, azokat a részeket, amelyekre nem emlékszünk biztonsággal, valószínűségek szerint próbálja kitölteni, amely vagy igaz, vagy nem.)
Az ilyen ember egy saját igazság-illúziót állít fel, és kényszeresen meg van győződve annak igaz voltáról. S épp' ezért minden, ami az ő meggyőződésének ellentmond az gonosz, sőt sátáni, sokszor irtanivaló. Az ilyen ember lelke jóformán halott, mert elveszítette a világ iránti tiszteletét, a nem-tudás édes állapotát, amely lehetővé teszi, hogy a világra rácsodálkozzunk és beleszédüljünk annak titokzatos és gyönyörűen összeálló rendszerébe.

    Az, aki helyesen gondolkodik tehát, tisztában van azzal, hogy az igazság nem megismerhető, gyakran használja a "szerintem", "én azt gondolom", "úgy vélem", "azt hiszem" kifejezéseket, és ha bárki meg is kérdezi tőle, hogy létezik-e Isten, alázatosan azt feleli:
- Nem tudom. De személy szerint remélem, hogy igen.

 

Az Igazság nem megismerhető

Valakinek igaza van
 A köznyelvben, amikor azt mondjuk, hogy valakinek igaza van, valójában arra kell gondolnunk, hogy a logika ismert szabályai szerint az adott állításról bizonyítható, hogy ellentmondásmentes. (Azt írom: "arra kell gondolnunk", mivel sokszor e kijelentés csupán a másik véleményének az önnön véleményünkkel való azonosságát fejezi ki, ami a helytelen és önkényes nyelvhasználatból következik, mint oly sok tévedés és megvezetés.)
Azonban felmerül a kérdés, hogy vajon az a kijelentés, hogy "ez az állítás igaz" azonos-e azzal, hogy "ez az állítás azonos az igazsággal"? A válasz: - nem.
 Gondolkodásunk fogalmakra épül. Fogalmakra, amelyeket mi alkottunk, valamint egy logikai programra, amely szerint az agyunk ezeket a fogalmakat rendszerezi. Ha egy állítás bizonyítható, az csupán azt jelenti, hogy az adott állítás az adott témát (tehát a halmazt, amelyben az adott állítás létrejön) alkotó előfeltevésekből a logika ismert szabályai szerint következik, viszont éppen, mivel a logikai rendszerünk ismerete sem teljes, se nem ismerünk minden - a világot alkotó - jelenséget, s mivel a tény fogalma is csupán az adott jelenséget megfigyelő egyének szubjektív megfigyeléseinek metszetét jelenti, a bizonyított állításról csak bizonyos mélységekig jelenthető ki az ellentmondásmentesség, valamint nem állhat összhangban a létet alkotó összes jelenséggel. Hiszen már önmagában ahhoz, hogy egy tény azonos lehessen az adott jelenség valóságával, végtelen számú megfigyelőre volna szükség. Ugyanakkor pedig maga a logikai rendszerünk sem tökéletes, hanem a kutatói évszázadról évszázadra újabb és újabb mélységeit tárják fel ennek a felfoghatatlanul hatalmas (talán végtelen)  rendszernek.

Mi az "igazság"?
 Kedves Olvasó! Ha most azt várod, hogy egy halandó embertársad rövid írásában fogod meglelni erre a több ezer éves kérdésre a választ, akkor sajnos el kell, hogy keserítselek: csupán a szó definíciójáról fogok írni azzal a céllal, hogy megvilágítsam: bárki, aki az igazság felfedésével kecsegtet Téged, az biztos, hogy hazudik, mert az igazság nem olyasvalami, ami összefoglalható egy mindenkor érvényesnek vélt kijelentésben.
 A világban lévő jelenségek mindegyike összefüggésben áll néhány másikkal. Ezek az összefüggések legtöbbször annyira absztraktak, hogy azok szavakkal ki nem fejezhetőek, hanem a matematika eszközeivel, különböző képletek formájában vagyunk képesek leírni őket. A különböző összefüggések is összefüggenek néhány másikkal, azaz összekapcsolhatóak egy-egy képlettel, azonban a dolog úgy néz ki, hogy (ahogy elemi részecskékből is többféle van) nem létezik egy végső "formula", amelyből az összes többi képlet és egyenlet levezethető. A világ azonban mégis egységként képes működni (de mindenesetre egyre csak egy egységbe rendszereződik), legalábbis amennyire ezalatt a néhány száz kutatással töltött év alatt megismertük.
Habár a világ jelenségeinek összefüggései nem rendezhetőek egy faszerű rendszerbe, ahol minden ág végül egy közös tőről ered, mégis sejtjük, hogy mindezen rendszerek egy - minden absztrakciót meghaladó - abszolút elv szerint jöttek (vagy jönnek) létre. Ezt az elvet nevezik Isten Igéjének, avagy görögül logosznak. S ennek az elvnek a minél pontosabb modellezésére törekszik a logika, amely görögül a logosz tudományát jelenti. Az "igazság" fogalma ebből következően az Isteni Igével való azonosságot jelenti, amely ekvivalens a dolgok abszolút valójával való azonossággal. Az igazság tehát sokféleképpen manifesztálódhat, valamint tökéletesen sosem válik modellezhetővé a számunkra, azaz: az igazság megismerhetetlen.
 Számít ez? - Nem. Azért nem, mert a megfigyelő- és felfogóképességünk véges. Csupán a jelenségek mireánk kifejtett hatásai számítanak. A gondolkodás feladata ezen hatások minél mélyebb megismerése és e hatásoknak az ezen megismerések alapján való ellentmondásmentes rendszerezése. Az igazság teljességének ismerete számunkra lehetetlen és felesleges is. Elég, ha azon részeit ismerjük és tanuljuk meg alkalmazni (úgy külső, mint belső életünkben), amelyek hatnak ránk. Így leszünk képesek ugyanis a dolgokat helyesebben értelmezni, s így azokra helyesebben reagálni.

Kinek van tehát igaza?
 A válasz egyszerű: - senkinek. Egy egyénnek csak többé-kevésbé lehet igaza, attól függően, hogy az állítása mily' mélységekig ellentmondásmentes, illetve, hogy állításának tartalma a tapasztalható valóság mekkora részére érvényes. Ha ezt igazán felismerjük, hatalmas tehertől szabadíthatjuk meg magunkat, s eljutunk arra az alázatra, amely nem engedi, hogy a világ szubjektív megtapasztalásán alapuló ítéleteinket igyekezzünk az abszolút igazsággal azonosítani (ezzel is egyfajta lelki értelemben vett gödröt ásni saját magunk számára), hanem megnyílik elménkben a lehetőség, hogy megtiszteljük a valóságot azzal, hogy nem képzeljük el sehogy, s ezáltal a dolgokat egyre inkább annak lássuk, amik valójában.
 S ez a valódi szabadság kulcsa. Máskülönben az önkényességünk rabságába esünk.

*Mielőtt valakiben felmerülne, hogy a bejegyzés tartalmának értelmében maga a bejegyzés sem lehet igaz, azoknak mondanám, hogy e paradoxon (úgy, mint az összes többi) puszta félreértésen alapul. E  bejegyzés ugyanis pusztán fogalmakat értelmez és rendszerez azok értelmei szerint. Fogalmakat, amelyeket mi alkottunk. Nem az igazság leírására szolgál. 

Az emberek azért kedvelik jobban a sötétséget, mint a világosságot...

...mert a világosságban a lét csupán egyféleképpen tetszik: minden pontosan olyan, amilyen.
A sötétségben azonban az ember bármit kitalálhat, "teremthet" önmaga vágyai szerint.
Így hát kedvelni és keresni a világosságot (meg)birkózva önnön kényünk csábításával, érett, nemes lélekre vall, olyanra, aki az Igazságot keresi, 'melyen az egész lét alapul, s nem éri be illúziókkal, amelyek valójában csupán elménkben léteznek, s így az ürességbe vezetnek.

 Épp' ezért a világosságban való élet teljes önmagunkról való lemondást és az Igazságnak való tökéletes alárendelést követel. Vagy úgy is mondhatnánk: önmagunk halálát, majd feltámadását.
Így születnek a szentek.
Sok erő és bizonyos fajta érettség szükséges hozzá... de ha ehhez a benső újjászületéshez el nem is jutunk, legalább törekedjünk kiművelni magunkban a valóság, az Igazság iránti tiszteletet, s egyre inkább (f)elismerni illúzióinkról, hogy azok csupán illúziók.
 Paradox módon csak is az elménk effajta, a lét valódi alapelvének való alárendelésével nyerhetünk igazi szabadságot.

...ám idővel megértjük majd, hogy nem is annyira paradox ez

Hol van az Isten?

   Nemrégiben egy gyermek megkérdezte tőlem, hogy hol van az Isten, hova képzelje el Őt, miközben imádkozik.
Tán az égben van? Vagy a levegőben? Vagy ott áll láthatatlanul előtte?
Nehéz kérdés ez. Ám akkor, abban a pillanatban elfogott az ihlet (tán elmém rejtett mélységeiből, vagy tán a Szentlélek által, ki tudja...), és ekképpen magyaráztam neki:
- Kérlek, hunyd le a szemeidet!
Lehunyta.
- Most kérlek, képzelj egy szobát, egy ágyat s mellette egy imádkozó kisfiút. Szemléld ezt a jelenetet, szemléld, ahogy imádkozik, szemléld apró termetét, mozdulatait!
Némi csend után folytattam.
- Most megkérdezlek téged: hol vagy te?
- Hát... ööö... kicsit a szoba sarkából figyelem őt... - felelte tétován.
- Nem, nem így értem - szóltam közbe - hanem, hol vagy te, aki mindezt elképzeled? A te egész valód?
- Ja, én?! Sehol. Ez a kép énbennem van.
- Nagyon szépen feleltél. - mosolyogtam - Te elképzelted azt a kisfiút és a szobát... "megteremtetted", ha úgy tetszik. S így, amiképp' a szoba és a kisfiú benned létezik, ugyanígy létezünk mi is az egész világegyetemmel együtt az Istenben. S amiképp' te nem egyszerűen csak szemlélted őt, vagy hallgattad az imáját, hanem teremtetted őt a képzeleteddel, minden mozdulatát pillanatról-pillanatra, és tudtad az imáját, hasonlóképpen teremt és ismer téged is az Isten, s nem vagy Tőle elválasztható. Te benne élsz, s Ő tebenned. S ez így lesz, amíg csak te is így akarod.
- Hát persze, hogy így akarom! - mosolygott a gyermek.
Eztán csöndes békében hallgattunk, ahogy a vonat tovább robogott velünk az alkonyi fényben.


A kényszeres, önhitten kételkedő, tekintélyelvű vallásosoknak: Hippói Szent Ágoston ugyanezzel a hasonlattal festi le az Isten és az Isteni Ige egységét, hogy miképp az elménkben is pl. az egy választott objektumra való gondolás nem válik el sem az objektum elménkben való megjelenésétől, sem magától az elképzelőtől, ugyanígy az Isteni akarat és a megtörténés is egy és ugyanaz, és a Teremtőben történik.

Kolostori anekdoták No.1

- Mester, mondd kérlek, annyi teendő közül honnét tudhatom, hogy melyik az, amelyet igazán meg kell tennem?
- Azt kell megtenned, amelyikhez a legkevésbé fűlik a fogad.

Részlet egy elítélthez írt levélből

"(...) ha valaki sokat szomorkodik, vagy szorong, az annak a jele, hogy túlzottan is csak önmagára gondol.
Fontos, hogy megértsük és elfogadjuk helyzetünket, még ha félelemmel is tölt el, vagy teljesen más, mint amit életünk kezdetétől vágytunk. Mert csak ekképpen érthetjük meg helyünket benne, és hozhatunk helyesebb döntéseket.
Az utad most erre visz. Mást nem tehetsz.
Sosem a körülményeink a rosszak, hanem rájuk adott feleleteink.

Az embernek be kell látnia, hogy jelene a saját döntéseinek gyümölcse.
Tán kegyetlenül hangzik, de igaz, hogy sokkal nagyobb a felelősségünk életünk felett, mint ahogy az elsőre tűnik.
Ha őszintén hátratekintünk, beláthatjuk, hogy jelenünk okai ott szunnyadtak végig pszichénkben, csupán elnyomtuk azokat magunkban illúzióink és hazugságaink által.
Azokat a döntéseket, amelyek jelenünket építették, mi hoztuk meg, csak túl gyávák és büszkék voltunk ahhoz, hogy ezt tudatosulni hagyjuk, mielőtt gyümölcsük kisarjadt volna.
S ekképp van ez ma is: a folyamatok, amelyek jövőnket építik, most zajlanak lelkünkben.
Nem szabad ostobamódon szemfedőt vennünk, hogy ne szembesülhessünk valónkkal. Nem szabad hagyni, hogy hiú büszkeségünkből fakadó én-illúzióink arra indítsanak, hogy elnyomjuk magunkban azt a mélyről fel-feltörő finom hangot, csak mert pontosan tudjuk, hogy mit mondana, s inkább befogjuk fülünket és homokba dugjuk fejünket, remélve, hogy így a valóság majd nem ér utol...
...de bizony, utol ér. Viszont akkor már késő.
Mert az illúzió sosem volt valóság, és sosem lesz az, akárhogyan is erőlködünk ...csak előkészítjük meleg helyünket a Pokolban.
(De ha nem is vagyunk érettek járni az ismert helyes utat, legalább merjünk felelősséget vállalni döntéseinkért ugyanolyan bátran, amilyen bátran figyelmen kívül hagytuk lelkiismeretünk, vagy józan eszünk figyelmeztetését.)

Az igaz, józan őszinteség az egyetlen kiút, az egyetlen üdvös út.
Mert 'ki mint vet, úgy arat.

Áldjon meg téged az Isten és adjon neked gyümölcsöző évet!

Tisztítsa meg elmédet az Isten, hogy világosságát egyre tisztábban befogadd és igazán megtisztíthasson téged fénye, amely leleplez minden bennünk kisarjadt, illúzióink és hazugságaink alá rejtett sötétséget!

Adjon neked erőt az Isten, hogy valódi alázattal és igaz őszinteséggel bátran járhasd ama utat, amely számodra az üdvös!

Öntse el lelkedet az Isten bölcsességgel, helyes bűnbánattal és alázatos bátorsággal, s adja meg neked a lehetőséget az üdvösségre!"