Sosem önmaga az ember cselekedete számít, hanem az, hogy az ember mivé lesz általuk.
A cselekedet mindig egy az isteni törvények szerint jól egymásra épülő ok-okozati sor eredményeként jön létre. A szabad akarat dolgában egészen más a helyzet, mint ahogy azt a felületesen gondolkodó emberek képzelik. Az akarat hatalma nem terjed ki a cselekedeteinket meghatározó "kauzális egyenletek" módosítására, viszont kiterjed az azokra való reflektálásunkra.
Lehet tehát a cselekedet rossz? - Nem. De az ember igen.
Az ember, aki a szívében kisarjadt erkölcs, az intellektusából fakadó "antiszubjektív elemző készség" és a morális konvenciók/normák tükrében cselekedetét értelmezni és megítélni képes, válhat rosszá, de válhat jóvá is, annak függvényében, hogy az ítélet az erkölcse számára konstruktívan, vagy destruktívan hat.
Kicsit mélyebbre eveznék ebben a témában, mint az, hogy kategorikusan kijelentsem adott "pszichés strukturálódásokról", hogy erkölcsösek-e, vagy sem.
Mindenki számára nyilvánvaló az a tény, hogy egy következtetés annál tökéletesebb, minél több információ logikailag helyes összekapcsolása révén jön létre. S ebből következőleg egy konklúzió csak akkor lehet tökéletes, ha a lét összes információjának helyes összekapcsolásából sarjad. Az ilyen konklúzió tökéletes és jó, mert tökéletesen azonos a lét realitásával. S ebből kifolyólag annál tökéletesebb, minél jobban közelít efelé a tökéletes azonosság felé. Ez az alapja a helyes és helytelen, a jó és a rossz megállapítására tett kísérleteknek, illetve úgy egyáltalán ezen fogalmak létjogosultságának. Erről a problémáról azonban máskor szeretnék írni; most itt az egyén relációjából szeretném mindezt megközelíteni.
Mindezekből kiviláglik, hogy az abszolút értelemben vett tökéletesség egy ember (s így az egész emberiség) számára lehetetlen, mivel nincs elme, amely képes lenne az összes létező információt feldolgozni, helyesen rendszerezni és azokkal megfelelően (belátható időn belül) kalkulálni. Azonban létezik egy olyan állapot, amit én "szellemi tökéletességnek" nevezek, amikor is az ember mindezt önmagában felismeri, belátja és gondolkodásmódját is ehhez igazítja. Az ilyen egyén akarata a realitás tiszteletére irányul és meghajol a végtelen nagy egész megismerhetetlensége előtt. Tudja jól, hogy számára az Igazság megismerhetetlen, s azt is tudja, hogy a megismerésére tett minden törekvésének eredménye csupán közelítő jelleggel bír, minthogy a megismerés által csupán - úgymond - szubjektív tapasztalatainak metszetét vékonyítja. Az ilyen elme minden dolog és fogalom valóságát törekszik megismerni és megérteni, hogy szellemének egész működését alárendelhesse a megismert elveknek. Eképpen csiszolja jellemét, s illeszkedik bele egyre tökéletesebben a lét végtelen rendszerébe. Az ilyen egyén sosem, vagy csak igazán használ olyan fogalmakat, hogy "tudom", vagy "értem", mert tisztában van azzal, hogy véges elméje a végtelent soha át nem láthatja, és azt is tudja, hogy a lét végtelensége minden dolog mögött ott rejtőzik. Ezt a szellemi működést nevezzük alázatosságnak.
Létezik azonban egy másik attitűd is, amely a realitást elsősorban szubjektív (testi, szellemi) érzékelésének veti alá. Fontos megjegyeznem, hogy a probléma az "elsősorban" szócskával és a cselekvést kifejező "veti alá" igével van. Az egyén egy szubjektum, és megismerése is csak szubjektív lehet. Azonban különbség van aközött, hogy a szubjektumát alá veti az igazság tiszteletének, hogy csiszolódjék általa, illetve aközött, hogy a megismerési folyamatait, amelyek egész benső világát és erkölcsi rendjét építik majd fel, puszta szubjektivitásának rendeli alá. Ilyenkor ugyanis öntudatlanul az egyénben olyan ítélkezésrendszer épül ki, amelynek alapjait testének ösztönei képezik. Igaz, az ösztönökben is van bölcsesség, de annak a rendszernek a megítélésére, amelynek ő maga is alávetettje, nincs jogosultsága. Márpedig ebben az esetben ez történik, s eképpen ítéletei is messze maradnak az igazságtól; ekkor mondjuk azt, hogy "ítélkezik". Ennek a szellemi működésnek a neve kevélység. [Vigyázzunk! A "kevélység" és a "gőg" nem azonos fogalmak. Az utóbbi az elsőből keletkező viselkedésminta, csakúgy, mint pl. az alázatosság és a bölcsesség esetében.]
Nem csoda hát, hogy a Bölcsesség önmegtagadásra, tehát az ösztönök által diktált programoktól való szabadságra int minket. Hiszen csak az alázat által válik képessé az ember helyesen, azaz önmaga számára konstruktívan reflektálni önmagára és az őt érő hatásokra.
Az igazság felszabadítja az egyént és boldoggá teszi. A boldogság egy olyan dinamikus (!) állapotot jelent, amikor is az ember mindent a helyén tud kezelni mindenkoron. Ez az állapot megszabadítja az egyént a benső kötelékektől, szorongatásoktól, s attól a börtöntől, amelyet a lét (meg)ismeretlenségétől való félelmek állítanak, a börtöntől, amit azok a korlátok alkotnak, amelyek lényegét nem értjük, s így manipulálni is képtelenek vagyunk velük. Így önmagunk cselekedeteitől sem félünk többé, mert tudjuk, hogyha el is bukunk, képesek vagyunk azokat önmagunk és mások szellemi növekedésére fordítani. Elérhető ez az állapot? - Nem. De megközelíthető az alázatosság, az igazság megismerésére irányuló akarat által.
Akiből ez az akarat hiányzik, vagy valamiféle őszintétlenség miatt nem teljes (s így képtelen a kevély - tudatos, vagy tudattalan - működések feloldására), nemcsak hogy szorongató korlátok között él, de rettegéssel tölti el minden hibája, vagy hibázásra való lehetősége, s eképpen bukásra van ítélve. Azért van bukásra ítélve, mert aki fél, de nem érti félelme tárgyát, az képtelen helyén kezelni azt, s egy esztelen menekvésbe fog. A kevély ember, ha hibázik, racionalizál, tehát megokolja önmaga hibáját, hogy bűntudatát feloldja, lelkiismeretének büntetését elkerülje, azonban ezzel csak erkölcsi normájává teszi a helytelent, valamint - mint valami élősködő gombát - egyre csak kisarjasztja és megszilárdítja magában az önmaga és a környezete számára oly destruktív benső pszichés struktúráit. És mindezt miért? - Félelemből. Én nem hiszem, hogy létezik olyan ember, aki szándékosan cseréli fel a jól megismert helyest, a jól megismert helytelennel. Szellemi vakság kell hozzá és félelem. Ezt a meglátásomat eddig semmi sem írta felül.
Azonban tudnunk kell, hogy a világ nem fekete és fehér. (Bár személy szerint én hiszek a "tökéletes fehér" létezésében, a "tökéletes feketét" képtelen vagyok elképzelni, mind matematikailag, mind intuitíve.) Ez azt jelenti, hogy az ember az alázatos szerveződés és a kevély szerveződés egyfajta kettős elegyével bír. Nem dualizmus ez, hanem egy azon rendszernek kétféle szerveződési lehetősége. Az alázatos szerveződés az, amely lehetővé teszi az önmagunkat felülíró folyamatokat, illetve azt is, amikor egy gőgösségben megrögzött ember megtér a bölcsességhez pusztán azért, mert a lelkiismeret oly áldott és megtisztító erejű tüzének kínját vállalni merte, amely úgy égeti ki az emberből a gyomot, mint a nedves fából a barna trutymót, s egészen elemészti az a tűz, mely a kínok után édesen ég, melegít és világosságával kíséri az embert a létben, ha bölcsen megőrzi azt.
Visszatérve tehát a címben is feltett kérdésre: feltétlenül rabló az, aki rabol? Vagy gyilkos, aki gyilkol? - Nem. Mert nem a cselekedetünk határozza meg, kik vagyunk, hanem az akaratunk. Bár a világ és a társadalom másként gondolkodik erről, a lelkivilágban csak is ez számít.
S ha mindezt megértjük, akkor ideje felhagynunk az emberek felcímkézésével, megítélésével, mert belátjuk, hogy nem "ítélés" az, hanem "ítélkezés", mert senki sem láthatja a szíveket a maguk valójában, csak az Isten, hogyha van. A mi dolgunk csak annyi, hogy bölcsességgel szolgáljunk embertársaink felé mindazon tálentumainkkal, amelyek ránkbízatottak. A többivel kapcsolatban pedig "hallgass!" a nevünk...
Egyébként mindez úgy jutott eszembe, hogy olvastam Oscar Wilde "de Profundis" című esszéjéből a következő sorokat: "de miközben látom, hogy magában abban, amit az ember cselekszik, nincs semmi igaztalanság, látom azt is, hogy bizony van igaztalanság abban, amivé lesz az ember."
De most zárom soraimat, ugyanis pössentenem kell...
Ez egy igazán remek írás! Köszönöm!
VálaszTörlés