Ebben a rövid kis írásomban egy, a nyilvános tudományos vitafórumokon fellelhető jelenségre szeretném felhívni a figyelmet, amely egyben hátráltatójává is válhat a kutató elmének.
Az emberi tudás úgy jön létre, hogy az egyén intellektusa az érzékei által megtapasztalt jelenségeket elemzi, majd az így megismert/feltételezett természetüket hozzájuk kapcsolván az általa használt logikai program szerint rendszerezi. Ebből nyilvánvalóan következik, hogy nem beszélhetünk tudásról, ha az elménkben elraktározott információkhoz nem társul azok megértése. Azonban biztosak lehetünk-e abban, hogy a jelenségeket helyesen értjük-e? Felmerül a kérdés, hiszen azt írtam, hogy "a feltételezett természetüket" kapcsolja hozzá az értelem a megtapasztalt jelenségekhez.
Hogy mennyire helyes az intellektusunkban felépített rendszerezés, az határozza meg, hogy a modell, amelyet fejünkben a világról létrehozunk, mennyire alkalmas hűen leírni (számukra megjeleníteni) a valóságot. Ez könnyen ellenőrizhető, ha az egyén készséges a tapasztalat próbáinak alávetni eme benső modelljét. A tapasztalat, tudniillik sosem lehet valótlan. Ha összeütközésbe kerül a modellel, akkor a probléma az értelmezésükben, tehát a logikai programunkban keresendő. Ez a program az ugyanis, amely a rendszerezésünket irányítja, és ezen rendszerek törvényeit előírja. Így tehát érthető, hogy gondolkodásmódunk folyamatos képzést/csiszolást igényel.
A racionális működésünket tehát meghatározzák az elménkben felépített rendszerek törvényszerűségei. E törvényszerűségek - amelyek logikánkból erednek - azok, amelyek meghatározzák a megismerési folyamatainkat, tehát azt, hogy hogyan értelmezzük először a világ jelenségeit. A probléma akkor adódik, amikor a logikai programunk fejlődését korlátozzuk a benső világunk törvényszerűségei által. Tehát, amikor a sorrend felcserélődik, és immáron a felállított modelljeink rendje írja elő a logikai határainkat, illetve törvényeinket. Ez a jelenség akkor fordul elő, amikor az adott egyén a saját gondolkodásmódjára befejezettként tekint, és azt eredményezi, hogy a világról kialakult képzete immáron erősen szubjektív, többé-kevésbé irreális, de mindenképpen önkényes és öncélú lesz. Ez pedig a kutató halálát jelenti. Azt írom: "öncélú", mivel ez a működés, az egyén akaratán kívül a valóság azon jelenségeinek meghamisítását, vagy figyelmen kívül hagyását eredményezi, amelyek az őbenne felállított rendszert cáfolnák. Nyilvánvaló pedig, hogy ez a működés nem vezet a valóság jobb megismerésére.
Van azonban egy másik elmebeli folyamat is, amely az egyénben a tudás illúzióját keltheti, amennyiben az éppen az e folyamatból fakadó megismerés helyessége folytán nem tartja fontosnak a további elemzéseket; ez pedig az intuícióinkból fakadó megérző képesség. Ennek a folyamatnak a pontos működése még teljesen nem ismert, viszont az látszik, hogy abból a tényből ered, hogy szervezetünk (beleértve az agyunkat is) ugyanazon fizikai törvények által működik, mint az egész világ. Így tudatunk alatt olyan összefüggéseket, törvényszerűségeket lelhetünk fel, amelyek valójában irracionálisak, vagy az intellektusunk számára még meg nem ismerhetőek. Ez a képesség rendkívül hasznos, hiszen kibővíti az intellektusunk számára hozzáférhető, s így rendszerezhető jelenségek körét. Viszont ha nem társul az így megismert összefüggések, vagy jelenségek természetének racionális elemzésével és megértésével, akkor egy ugyanolyan önkényes rendszer épülhet fel általa (valamiféle elnagyolt logika alapján), mint a puszta önkényes-logikánk túlhangsúlyozásának esetében. Nem is beszélve továbbá arról, hogy míg az első esetben az elme csupán korlátozottá válik a puszta racionalitás által, addig ebben az esetben kiszolgáltatottá válik az intuitív, vagy csupán annak vélt folyamatai számára, hiszen - a józan ész mérlege híján - hiányzik a megkülönböztetés, valamint a szelektálás képessége. Ez pedig a tudás illúzióját kelti az egyénben, amely szintén egy nem-teljes, a valóság megismerésére alkalmatlan logikai programot ír elő az elme számára.
"Minél többet tudok, annál kevesebbet tudok" - szól a szentpáli paradoxon. Ugyanis azon elme előtt, amely alázattal fürkészi a világ tökéletes összerendezettségét, ismeretei gyarapodása során egyre élesebben világlik ki eme rend végtelensége. Ezen alázat titka pedig a hit. Az a hit, hogy a lét valóban egy tőlem független objektív valóság, amelyet mi csupán korlátozott szubjektumunk ablakán keresztül szemlélhetünk. Eképpen az elme sosem fogadja el a megismert válaszokat, rendszereket, de még önnön logikáját sem totálisnak és befejezettnek, hanem véges értelme meghajol a csöndes örökkévaló végtelen előtt. Ezért mondja Einstein: "az a fontos, hogy sose hagyjuk abba a kérdezést!" ...
"Mert minden szó új korlátot teremt
a gondolat testének szabva formát,
s e korlátok közt kígyózik a rend
lépcseje, melyen addig másszuk ormát
új és új látásnak, mígnem messze lent
köddé mosódik minden régi korlát,
s képekből összeáll a képtelen,
korlátokból korlátlan végtelen."
(Babits Mihály: Hadjárat a semmibe)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése