Annának hívták. Azért vonultunk félre a munkahelyi zsivajtól, mert hallani akarta egy hat évvel ezelőtt írt zeneművemet. Hegedűre és zongorára írtam egy októberi estén. Akkor szerelmes voltam.
Sosem felejtem el azt a párás őszi reggelt az erdélyi hegyekben... napkeltekor kimentem a kunyhónkból, és néztem az előttem álló tájat, miközben nagyokat lélegeztem a kellemesen hűvös reggeli levegőből. A fű harmatos volt, a hegyek és a kis fakunyhónk is a reggeli ködbe burkolózott. Milyen nyugalom és csendesség borult akkor a lelkemre! Úgy éreztem, hogy mindaz a zsivaj, a zakatoló kérdések, s a megalázó küzdelmek okozta keserűség, mely kínzott és börtönbe zárt, valahol messze elmaradt a városban. Nem éreztem a már-már reménytelennek tűnő menekülést se az ürességtől, mert nem volt üresség. Szívem ugyanis megdermedt a hidegben, keménnyé és zorddá vált. Minden, mit addig elszenvedtem arra ösztökélt, hogy magányra ítéljem önmagam, és minden addigi örömöt, kedvet és szeretetet felemésztett egyfajta cinikus keserűség. Nem volt társam, aki kedves szavakat mond nekem, aki csókot ad, karjaimba bújik, aki kedves, óvó tekintetével simogat, aki erőt adna ahhoz, hogy éljek és küzdjek, nem volt. Ám azon a reggelen ez a rég elfeledett nyugalma a léleknek, amiben már-már nem is hittem, újra megérintett. Mert te ott voltál velem... s életre keltettél engem! És ezt köszönöm neked!
(A szeretet ilyen. A láng mely gyúlik bennünk képes "felolvasztani" a dermedten haldokló szívet, ha elég bátrak vagyunk hozzá, hogy szeressünk és szeretni engedjük magunkat.)
Ezen az őszi reggelen fogant meg ez a mű. S én a kislámpa fényénél szorgosan dolgozva írtam mindennap, hogy énekelje ezt a kedves, nyugodt vágyat és hálát az életemért, mely úgy nyílott újra, mint az a kellemes őszi reggel. Halkan dolgoztam, mert nővérem mellettem aludt. S mikor pirkadni kezdett, én is nyugovóra tértem. Őszi szünet volt.
Szóval ott ültünk Annával az asztalnál, s én csak az ő szemeit néztem. Mélyen meghatva hallgatta, elmerülve minden hangban. Olyannak tűnt akkor, mintha újra kisgyermek lenne. Szemeiben vágy látszott, egy őszinte vágyakozás egy szebb tavasz után, egy elvesztett tisztaság után, amikor még nem keserítették szívét gondok, sem szorongató kérdések, amikor még meg tudta csodálni őszinte csodálattal a fák között átszűrődő naplemente színeit, amikor egyszerűen úgy érezte, hogy szeretik és ő is szeret, örömökben, együttérzésben, s ez elég volt.
Így ültünk ott, mígnem egy férfi kolléga nyitott ránk, felverve minket csendünkből. Szokása szerint flörtölni kezdett Annával, arra akarta tréfásan ismét rávenni, hogy üljön az ölébe. Ő bármikor máskor benne volt az effajta "játékban", mint a meg nem kapott gyöngéd szeretet, meghitt érintések és közelség valamilyen formájú pótlásában, de akkor nem. Én már épp lemondtam erről a pillanatról, amelyet egy régi zeneművem teremtett, ám valami még szebb történt: Anna visszautasította a férfi közeledését, s addig sosem látott határozottsággal zavarta ki a helységből. Majd visszakönyökölt az asztalra, szemeivel mélyen a lejátszóra meredt. Akkor eltűnt tekintetéből minden fájdalom, fáradtság, minden csalódás okozta seb, s az a könyörgő benső magányosság, amely egyébként áthatotta. Akkor egy kisgyermek meghatottsága volt a szemeiben, 'kiről már úgy hitte, többé nem is él. Szívünk összeforrt ebben a hallgatásban.
Sosem voltunk olyan közel egymáshoz...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése