Merre tart az emberiség?

Dichotómia 
 Időszámításunk előtt 509-ben történt, Rómában, nem sokkal az utolsó királyi család elűzése után, hogy az egyik főtisztviselő vállára harkály szállott a nyílt utcán. Ez az ómen a királlyá való kiválasztottságot jelentette, de miután a rómaiak a köztársaság megszervezésén dolgoztak, az ügy a római papok, úgy nevezett augurok elég került, akik a madárjóslás értői voltak.
Az augurok a következő következtetést vonták le: vagy a madárnak kell meghalnia, elutasítván a hívást, vagy a tisztviselőnek. Az fel sem merült, hogy mind a kettő életben maradjon, mivel a rómaiak szent meggyőződéssel hitték, hogy az ómennek ember feletti jelentősége van, ugyanakkor nem akartak több királyt maguk felett. Végül a tisztviselő kitekervén a madár nyakát, megtörte a kiválasztottságot, és megmenekült a nép büntetése elől.
A logikában ezt hívjuk hamis dilemmának, amely a kétértékű logikán alapul.

A dolog logikai szempontból úgy néz ki, hogy definiálok egy halmazt. Ennek a halmaznak definíció szerint a különböző elemek vagy részei, vagy nem részei, vagy 0 vagy 1 értéket vesznek fel. Egy halmaz tagadása pedig minden ezen kívül eső halmaz. Ez úgy kell érteni, hogy annak az állításnak, hogy "minden alma a kosárban van", a tagadása/ellentéte a "nem mindegyik alma van a kosárban", azaz ha minden = 10, akkor az összes olyan kosár amiben 9; 8; 7; ...; 0 darab alma van, kívül esik az általam definiált halmazon és az állításom tagadásának minősül.
(Ezen dilemmatikus rendszer árnyalására született meg a fuzzy halmazok logikája, ahol az egyes elemek 0 és 1 között végtelen sok értéket vehetnek fel, így többé-kevésbé is lehetnek elemei a halmaznak.)
Az ember ösztönszerűleg kétértékű logikában gondolkodik, az érettem, lelkileg műveltebb már jobban hajlik a fuzzy felé. 

Nézzük meg a jól ismert mondatot:
"Aki nincs velem, az ellenem van"
Legyen u univerzum halmaz, amelynek minden ember az eleme. S ennek definiáljuk egy a részhalmazát, azon emberek halmazát, akik "velem vannak".

Jól érthető, hogy a kijelentés, a definíció, miszerint "aki nincs velem, az ellenem van", nem tesz különbséget az univerzum halmazba tartozó elemek között fuzzy módon, hanem egy ember vagy eleme az a halmaznak, vagy nem.
Ez a kétértékű megközelítés egy olyan rendszert hoz létre, amely nem tűr semmiféle többértékűséget, mint a fuzzy logika. Egy jól megkülönböztetett csoportot (részhalmazt) definiál, amiben ők és csakis ők lehetnek azok, akik "vele vannak". Értsd: "vagy totálisan egyetértesz velem, vagy nem". Ez a rendszer, ellentétben a fuzzy logikával, nem tűr kisebb-nagyobb egyet-nem-értést. A korábbi példa alapján: ha nem tíz alma van a kosárban, hanem csak kilenc, akkor az már nem eleme a halmaznak.

A kétértékű logika vezet az egyes ideológiákat, gondolatköröket már-már vallásosan felfogó gondolkodásmódhoz, amely az egyet-nem-értőket kártékonynak, akár sátáninak, irtanivalónak ítéli.
Az ideológia lehet szocializmus, kapitalizmus, judeaizmus, antiszemitizmus, katolicizmus, buddhizmus... bármilyen "-izmus", de akár lehet szimplán egy előadóművészről, vagy TV műsorról alkotott vélemény is. A lényeg itt az, hogy "csak akkor nem ítéllek rossz, kártékony embernek, ha az én általam helyesnek ítélt perspektívával egyetértesz". 

Jézus evangéliumában azonban ennek a dilemmatikus rendszernek a pontos megfordítását olvashatjuk:
"aki nincs ellenem az velem van".
Az állítás első ránézésre ugyanúgy kétértékűnek tűnik, annyi különbséggel, hogy itt a halmaz azok halmaza, akik "ellenem vannak", s így az u univerzum halmaz az, akik "velem vannak".

Azonban a különbség jelentős. 
Ugyanis míg az első explicit módon definiálja azokat, akik "vele vannak", és nem tesz különbséget azok között, akik e halmazon kívül esnek, a második ezzel szemben, ezt fordítva teszi: explicit módon definiálja azokat, akik ellene vannak és nem tesz különbséget azok között, akik vele vannak. 
Logikai szempontból, mivel a halmaz explicit módon definiált, így az konzisztens, tehát az első állításban a "te velem vagy" ítélet konzisztens és nem tűr ellentmondást vagy árnyalatokat.
A második ezt nem teszi. Itt a "te velem vagy" ítélet nem-konzisztens, megtűri az ellentmondásokat és az árnyalatokat, létrehozva egy parakonzisztens rendszert.

 Ezt úgy kell érteni, hogy az univerzum halmazban sokféle csoportot különíthetünk el, s ezek a csoportok lehetnek egymással ellentmondók is akár. 
Gyakorlati síkra helyezve a modellt, úgy kell érteni, hogy e második állítás egyszerre tűri meg azt is aki például szocialista és azt is, aki kapitalista. Vele van katolikus és muzulmán is, biszexuális és aszexuális, mindenki, aki nincs ellene. 

Ha végig gondoljuk a két kijelentést, akkor könnyű belátni, hogy ezek egymás negatívjai. 
Így mindjárt világossá válik, hogy az "azok, akik ellenem vannak" halmaz végsőleges definíciója éppen a másik állítás.
Tehát azon embernek, aki azt vallja, hogy "aki nincs velem az ellenem van" ellensége pontosan az az ember, aki azt vallja, hogy "aki nincs ellenem, az velem van", és fordítva.
Ez intuitíve is igaz, hiszen képzeljünk el egy embert A, aki valamilyen ideológia okán gyűlöli a transzneműeket, s képzeljünk el egy másik embert B, aki nem gyűlöli őket, de elfogadja és tiszteletben tartja. 
A ellenségének tartja B-t, hiszen az ő szemében a transzneműek gyűlöletesek és kártékonyak a világképére nézve. 
B-nek pedig ellensége A, hiszen ellene van a másikkal szembeni elfogadás és alázat értékének. 
Ez a következetesség a kijelentés forrásában, az Evangéliumokban is megtalálható, hiszen Jézus a kölcsönös elfogadást és az ítélkezésmentességet kéri tanítványaitól, nem állít semmiféle "igazságot" tanításainak centrumába, amelyre aztán egy "-izmus" felépíthető lenne. 
(...ezt végül a későbbi korok megtették...)

Két világ harca
Én azt gondolom, hogy az emberiség fejlődésében bár sok zaj van és a trend nem lineáris, mégis nagy átlagban látható egy egyetemes konvergencia egyetemes értékek felé. 
Orwell "1984" című regényében, mikor O'Brien a 101-es szobában kínozza Winstont, hogy kiölje belőle a szabadság és a sokszínű világ iránti vágyát, ez a párbeszéd hangzik el:

"... ezt a világot készítjük mi, Winston. A vég nélküli győzelmek, az egyre újabb diadalok világát: a hatalom húrjának vég nélküli feszítését. Feltételezem, hogy kezded már felfogni, milyen lesz ez a világ. Végül is azonban nemcsak hogy meg fogod érteni, el is fogod fogadni, szívesen fogod látni, részévé fogsz válni ennek a világnak.
Winston eléggé magához tért ahhoz, hogy meg tudjon szólalni.
- Nem fog sikerülni! - nyögte.
- Ezt meg hogy érted, Winston?
- Nem fogtok tudni olyan világot teremteni, amilyet az imént leírtál. Ábránd. Lehetetlen.
- Miért?
- Lehetetlen félelemre, gyűlöletre és kegyetlenségre alapozni egy társadalmat. Nem maradhat fenn.
- Miért nem?
- Nem lesz benne életerő. Szétesik. Öngyilkos lesz.
- Ostobaság. Te azt hiszed, hogy a gyűlölet fárasztóbb, mint a szeretet. Miért lenne az? S ha az volna is, mit számít? Tegyük fel, azt akarjuk, hogy hamarább elhasználódjunk. Tegyük fel, annyira meggyorsítjuk az emberélet tempóját, hogy az emberek harmincéves korukban aggok lesznek. Még ez is mit számítana? Nem vagy képes megérteni, hogy az egyén halála nem halál? A Párt halhatatlan.
A hang szokás szerint tehetetlenné zúzta Winstont. Azonfelül attól is rettegett, hogy ha tovább ellenkezik, O’Brien ismét teker egyet a számlapon. S mégsem tudott hallgatni. Gyengén, érvek nélkül, csak attól a kimondhatatlan iszonyattól támogatva, amelyet O’Brien szavai keltettek benne, visszavágott.
- Nem tudom... nem érdekel. Valahogy mégis fel fogtok sülni. Valami le fog győzni benneteket. Az élet fog legyőzni benneteket." 

Erre írta Ady Endre, hogy:

"Őrzők, vigyázzatok a strázsán,

Az Élet él és élni akar,

Nem azért adott annyi szépet,

Hogy átvádoljanak most rajta

Véres s ostoba feneségek.

Oly szomorú embernek lenni

S szörnyüek az állat-hős igék

S a csillag-szóró éjszakák

Ma sem engedik feledtetni

Az ember Szépbe-szőtt hitét

S akik még vagytok, őrzőn, árván,

Őrzők: vigyázzatok a strázsán."

Az látszik, hogy a fejlődés a dialektikus logika elvén halad, ahol egy rendszerrel szemben megjelenik annak tagadása (ellentéte) is, s ez az ellentét majd végül egy szintézisben szublimálódik. A dialektus logika az ellentmondásokat látszólagosnak értékeli, annak okán, hogy az ellentmondás megszületésekor érvényben lévő modell nem képes megmagyarázni az ellentmondást. A dolog alapvető célja azonban itt is az, hogy az ellentmondásokat fel kell és fel is lehet oldani.
Ezzel szemben a parakonziszteniciális logika nem állítja, hogy minden ellentmondást fel lehet oldani, és egy olyan rendszert épít, amelyben az egymásnak ellentmondó, ám önmagukban konzisztens szálak párhuzamosan tudnak létezi anélkül, hogy a rendszer összeomlana.
Ez természetesen nem zárja ki a szintézis lehetőségét, csupán előfeltételezi, hogy lehetséges, hogy a világban egy időben léteznek ellentmondások, amelyek sosem szintetizálnak, mégis teljes és stabil rendszert alkotnak.

Én azt gondolom, hogy a világ a konzisztens kétértékű ítéléstől halad a többértékű ítélet felé, s a többértékű konzisztenciától a parakonzisztencia felé.
Pontosan azért, mert az élet él és élni akar. Utat tör magának, ahogy mindig is tette a múltban is, pontosan, ahogy Winston mondja. A világ pedig, én jelenleg azt gondolom, hogy végső soron parakonzisztens. Ez okozta az évezredes fejtöréseket a gondolkodóknak, azonban a mindig pontosan fogalmazó Cusanus bíboros (aki nagy matematikus volt), úgy tartotta, hogy a világ végtelensége abban rejlik, hogy minden dolognak létezik az ellentéte is. Éppen ezért a világnak - akárcsak a számegyenesnek - nincsen közepe, hiszen végtelen. 
Ez a terület még kevéssé ismert a természettudományokban, mivel alkalmazására nem volt igény, így az általános világképből is kimaradt. Egyelőre. 

Én azt látom, hogy végső soron a világban ez a két logikai rendszer harcol egymással. Az egyik oldalon még kimondatlanul, mivel a parakonzisztencia a hétköznapi elme számára felfoghatatlan, mert idegen, s ez megnehezíti a korszellem s így az irány definiálást. 
A másik oldalon pedig ott áll a régi, a mindenáron konzisztenciára törekvő rendszer politikában, vallásban, ideológiákban. 

A szélsőségek természetes velejárói az emberiség fejlődéstrendjének, akárcsak egy árfolyamindex grafikonja, amely extremitásokba mutat kilengést, de végül mindig leátlagolja magát és hosszútávon kirajzolódik egy monoton növekvő trend. 

Totális rendszerek

Jelenleg az emberiség - meglátásom szerint - a többértékűség (fuzzy) és a kétértékűség között vergődik, egyelőre, úgy tűnik, nagyobb képviselettel a kétértékű gondolkodásmód felé. A totális politikai rendszerek sokasága éppen ezen alapvető gondolkodásformánknak a megnyilvánulása. 

Mivel egy többértékű, illetve parakonzisztens rendszer kevésbé megfogható a hétköznapi emberek számára, így ennek a tendenciának a megfogalmazására sem került sor. Tehát azok az emberek, akik nem fogadnak el totális rendszereket, akik egy ideológiát kínálnak, nem igazán tudják definiálni, miért nem akarják a totális rendszert még esetleg annak ellenére sem, ha ők maguk is egyetértenek a kínált ideológiával. 

Ez pedig bizonytalansághoz, víziótlansághoz és ekképpen instabilitáshoz vezet. 
A totális rendszerek szaporodása éppen ennek tudható be, hiszen stabilitást kínál, azáltal, hogy egyértelmű kultúrát, ideológiát képvisel. 

Azt gondolom, hogy a természettudományoknak nagy felelősségük van ebben, hiszen a világképeink a természettudományos ismereteinken alapulnak. 
Az ember manapság hajlamosabb mítikus magyarázatokba menekülni a valódi megértés hiánya elől, amely kiszolgáltatottá teszi őt, s ugyanakkor meggátolja abban, hogy definiálja és ezáltal tudatosan járhassa ezt a kirajzolódó, korokon átívelő szellemi fejlődésnek ezen irányát.

Amíg ez a trend nem tudatosul, és a korszellem nem definiálódik a totális rendszerekkel szemben, addig azt gondolom, hogy az emberi fejlődés trendgörbéjében a leátlagolás most a negatív trendet fogja eredményezni, amely a totális rendszerek utoljára való felemelkedését és ezáltal háborúkat fog eredményezni.

S folytatódni fog egészen addig, amíg el nem múlnak azok a generációk, akik ezen idejétmúlt gondolkodásmódot bármilyen szinten is megörökölték...

Kolostori anekdoták No. 3

 Az ifjú tanítvány kétségbeesetten sietett mesteréhez:
- Mester! Mondd, mi értelme ennek a rengeteg imának, rózsafüzérnek (mantrának), ha úgysem tudok rá odafigyelni, s csupán szócséplésnek élem meg?
A mester így szólt:
- Igaz ugyan, hogy ha egy szitával próbálnál vizet merni, a víz ugyan újra és újra kifolyna belőle, de közben meg is tisztítja a szitát. 

Tudni illik, ahhoz, hogy az egyén eljuthassék a vallásgyakorlás eredeti és igazi céljához, azaz az Istennel való igazi találkozáshoz, a test (beleértve az agyat is) fegyelmezésére van szükség.

Kolostori anekdoták No. 2 - Az Örökkévalóság

 Az öreg Soltheus nagymestert, aki misztikus hírében állott, egy napon meglátogatta egy öreg jógi, hogy kérdezze őt:
- Mester! Elértem, hogy megszelidítvén testemet és elmémet képes legyek szemlélni az Örökkévalóságot. De az Örökkévalóság nem fogad be engem. Mondd hát, kérlek, mit tegyek, hogy elmerülhessek belé?
A nagymester felelt:
- Tán nem olvastad-e, hogy "ami testtől születik, test az, s ami lélektől születik, lélek az"? Te nem létezel. Így nincs, aki szemléljen. Csak az Örökkévalóság létezik. Csak a Létezés létezik.
A jógi összetette két kezét, meghajolva megköszönte a tanítást és szomorúan távozott.

Buddha: Énünk létezése csupán illúzió. A nem-létezés illúziója önmagáról. Az én pusztán elemek pillanatnyi összeállása.
Bingeni Szent Hildegard: A rossz a semmire irányuló akarat.
Jézus: Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt. Aki elveszíti életét, megmenti azt.
Egy hegyi remete: A vallások sokasága abból fakad, hogy az emberek valójában nem akarnak találkozni az Istennel. Kompromisszumokat keresnek az örökkévalóság és lényük megmentése között.

"(...)

De néha megállok az éjen,

Gyötrödve, halálba hanyatlón,

Úgy ásom a kincset a mélyen,

A kincset, a régit, a padlón,

Mint lázbeteg, aki feleszmél,

Álmát hüvelyezve, zavartan,

Kezem kotorászva keresgél,

Hogy jaj! valaha mit akartam,

Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,

A kincs, amiért porig égtem.

Itthon vagyok itt e világban

S már nem vagyok otthon az égben."

(Kosztolányi Dezső: Boldog szomorú dal)

Az élet értelme

 Hogy mi az élet értelme arra választ senki sem tudhatja. Hogy miért?
Ahhoz ugyanis, hogy ezt a kérdést megválaszoljuk, pontosan kéne tudnunk és értenünk, hogy mi maga az élet. Ha ugyanis egy dolgot ismerünk és értünk, akkor tudjuk meghatározni, hogy mi célt szolgál a létezésben. Például, ha egy összeállított anyaghalmazt úgy nevezek el, hogy "szék", akkor az pontosan definiálja az adott anyaghalmaz célját és szerepét, s ezáltal az is megítélhető, hogy ennek megfelelően az adott anyaghalmaz jó-e vagy rossz-e funkcióiban.
Az élet fogalmának ilyen pontos definiálására azonban nincs elegendő mintánk, amit vizsgálhatnánk. Ahhoz értenünk kéne az élet pontos kialakulásának folyamatát (abiogenezis), valamint más kontextusokban is tudnunk kellene vizsgálni az általunk ismert életformákat, illetve más életformákkal összevetni őket (asztrobiológia). 

Két megközelítés létezik:
Az egyik életfelfogás, amely az életet szigorúan a tapasztalható alapján definiálja - azaz, hogy az évmilliárdok alatt összeállt olyan molekula-kombináció, amelynek kémiai folyamatai egy körkörös, önmagát fenntartó láncreakciót hoztak létre - szerint az életnek nincs több célja annál, mint amit a valódi buddhista szerzetesek is felfogtak: végezni az anyagcseréinket, valamint minimálisra csökkenteni az ok-okozati sorozatra való hatásunkat. Nincs transzcendencia, nincs túlvilág, nincs abszolút értelemben vett szellemi cél. Olyanok vagyunk mi is, mint a planktonok, csupán szerkezetünk jóval összetettebb és ennél fogva az ingerület-feldolgozásaink is jóval összetettebbek ekképpen sokfélébbek.
(Az eredeti buddhizmus idáig jutott, s világképe nem ütközik sem a modern világképpel, sem a demarkációs kritériummal. Később a hinduk ezt nem tudták elfogadni, túl pesszimistának tartották, csakúgy mint a tudat megsemmisülését elképzelni és így azt felfogni nem képes emberek sem, ezért összemosták annak reinkarnációs, ezoterikus tanaival.)
A másik életfelfogás a vallásos válasz. Eszerint az élet az isteni entitás valamiféle teremténye, amely egyszerre létezhet az Isteni elv szerint (Világosság), valamint annak hiánya szerint (Sötétség). Eszerint az élet értelme az, hogy "Isten megdicsőüljön általunk és bennünk", ami lényegében azt jelenti, hogy lehetővé tegyük Istennek, hogy megsemmisítvén önmagunkat engedjük, hogy Ő egészen átjárja lényünket így meghódítva a létnek minden zugát. Ez természetesen sok ellentmondáshoz vezet és megannyi további kérdést vet fel, ahogy Ön is érezheti, kedves Olvasó. 
Azt gondolom, hogy ha igaz az, hogy Isten maga a létezés, és nem pedig egyfajta középkorias entitásként fogjuk fel, az közös nevezője lehet ezen két megközelítésnek. 

Mindenesetre én csupán annyit tudok erről a kérdésről, hogy értem, hogy nem tudom rá a választ, és azt is értem, hogy miért nem. Etikám az "élni és élni hagyni" elve, mely megadja de viszont is elvárja az egyén életének tiszteletben tartását. A választ azonban nem tudom, és jó okom van azt gondolni, hogy mint a "rendszer részei" soha meg sem tudhatjuk a pontos választ.

Viszont szívből ajánlom a Monty Python társulat "Élet értelme" című művét, amely éppen eme kérdésbe kalauzol el bennünket, bemutatván tudatunk otthonkeresésének groteszk és abszurd vonásait. 

Három sor Istenről

 Isten nem ekvivalens a léttel. A lét Istenben történik.

Isten maga a létezés.

Ha ezt megérzi, kedves Olvasó, akkor megérzi azt is, hogy abszolút értelemben véve csak az Isten létezik, s minden más létező Őtőle kölcsönzi a létezést, mint tulajdonságot.

Képzelt kérdés Pilinszky Jánoshoz

Pilinszky azt írja 1974-es "Önarckép" című versében:
"Ingem, akár egy tömeggyilkosé
fehér és jólvasalt,
de a fejem, akár egy kisfiúé
ezeréves és hallgatag."

A több helyütt is megjelenő "ezeréves kisfiú" képe kapcsán, kérdezem én:
"Művész úr, Ön több helyütt is azt mondja, hogy a kisfiú ezeréves. De ha jól értem, akkor eszerint a felnőtt... a felnőtt az mindig pontosan annyi idős, mint amennyi, ugye?"

S felel a csend. 

Kulcs

 A tudat is a tudattalan része. 

Szellemi válság (röviden)

 Mindenek előtt álljon itt Berettyán Nándor egy igen érdekes cikke a nyugati kultúra hanyatlásáról, de legalábbis valamiféle átalakulásáról. 

 Egy olyan világot élünk, ahol minden mindegy. Nincs többé etikai érték, csak a pillanatnyi élmény szubjektív minősége, valamint az egyéni egzisztenciális érdek számít. Az erkölcs, a morál, a jó és a rossz fogalmak csak ezeknek a viszonylataiban értelmezettek, és akár egyénen belül is percenként változnak. Amit sokan néznek, amit sokan lájkolnak, vagy ami sok pénzt hoz, az szent és megkérdőjelezhetetlen, teljesen mindegy, hogy mi a tartalom (lásd pl. tiktok trendek, való világ, influencerek, "beszarós live" és egyebek), hiszen az egyén számára működik. Nem számít, hogy emberek mivé alacsonyítják magukat a trend sikeres meglovaglásáért, hiszen ez a fogalom, hogy "lealacsonyodás" vagy "megnemesítés" már nem értelmezhető többé. Ezen fogalmakat ugyanis meghatározott etikai rendszerek viszonylatában tudjuk csak értelmezni. Azonban az Újkor lényege az volt, hogy azokat az ideológiai alapvetéseket, amelyekre az egész civilizáció felépült megkérdőjelezze és elvesse.
Ennek egy lehetséges okát Berettyán Nándor kifejti a fent linkelt cikkjében.
Én személy szerint nem értek egyet az okkal abban a formában, ahogyan azt ő interpretálja.

A szókratészi következtetés - való igaz - mindenesetben az volt, hogy "csak annyit tudhatok, hogy semmit sem tudhatok". Különös a színművésznek az ezen elvnek a krisztusival való szembe állítása, minthogy ezen elv kulcsfontosságú minden tudományokban és a teológiában is. 
Az elv azt fejezi ki, hogy a valóság nem megismerhető és az abszolút fogalma is valójában nem értelmezhető. Elmagyarázom...
Minden ítéletünk (vagy ha úgy tetszik "megítélésünk") a világ jelenségeiről egyfelől az érzékeink által felfogott információkon, majd ezen információknak a tudatos vagy tudatalatti feldolgozásán alapszik. Az érzékelésünkről pedig nyilvánvaló, hogy véges. Gondoljunk csak egyfelől arra, hogy nem láthatjuk a fény teljes spektrumát, vagy hogy nem találkozunk egyéb más halmazállapotokkal, jelenségekkel, amelyek tán most valószínűtleneknek tűnnek, de az univerzum távoli pontjain tán megtörténnek, s így világképeink erős szegénységre vannak ítélve. Másfelől pedig hasonlóképpen a heisenberg-i határozatlansági reláció elvéhez, megfigyeléseink mindig csak adott tulajdonságokra korlátozottak. 
Annak a "valaminek", amit valóságnak hívunk, ezen szubjektív megéléseit rendszerezzük egyfelől jól determinált tudatalatti folyamatok révén (alávetve velünk született agyi struktúráknak, feldolgozott mintáknak, élményeknek amik tovább struktúrálják az agyat), valamint tudatos folyamatok révén (alávetve az intelligencia szintünknek, az eltanult logikai rendszereinknek, érzelmeink általi fókuszáthelyeződéseinknek). Ezekből születnek a tények, amelyek a világgal való súrlódás során finomabbá csiszolódhatnak, ha engedjük. 
A következtetéseink mindig axióma-rendszerekre épülnek. Az axióma-rendszerek pedig sokfélék, attól függően, hogy a megtapasztalható világot milyen aspektusból szeretnénk vizsgálni. Egy adott állítás az egyik axióma-rendszerből levezethető, azaz igaz lehet, míg egy másikkal lehet inkonzisztens, azaz hamis. Például az állítás, miszerint egy háromszög belső szögeinek összege mindig 180 fok, igaz az euklidészi rendszerben, de a nem-euklidészi geometriákban már hamis. Ehhez el kell fogadnunk, hogy a világban vannak parakonzisztenciák, amit ma már a multidimenzionális logikai függvényekkel modellezni lehet. Ezt a fogalmat nagyon fontos megértenie annak, aki a világ megismerésére törekszik! 
A következtetéseink igazságértéke tehát attól függ, hogy milyen axióma-rendszerből következtetünk, s hogy milyen logika szerint. S a bizonyítások is csupán azt vizsgálják, hogy adott állítás adott logika mentén az adott axióma-rendszerből valóban következik-e vagy sem. Semmi többet! 

Ezen alapul Szókratész "tudom, hogy semmit nem tudok" alapelve, amely egybe cseng Einstein azon mondatával, amellyel a modernkori tudományfilozófia alapját foglalja össze: "ha egy állítás bizonyítható, akkor nem a valóságra vonatkozik". Ez pedig pontosan azért van, amit fentebb írtam.
Ebből következik a relativisztikusság azon elve, amit Epikthétosz is tanított, miszerint a világot csupán a reánk való hatásai alapján vagyunk képesek megítélni, s az alázatosabb gondolkodó is, aki mások tapasztalatait és megfigyeléseit igyekszik ütköztetni a sajátjával a szubjektív tapasztalatok metszethalmazait szűkíti csupán. Ezt fontos felismerni.
Azonban a világ parakonzisztens természete és a kauzalitás érvényességének véges mivoltából adódóan a világnak mindig csak egy nagyon kicsi szeletét fogjuk ismerni és azt is csupán ilyen végesen szubjektív módon. S ebből vagyunk képesek következtetéseket levonni, éppen mely "tényeket" axiómákként véve. 

Mint mondottam, azzal egyetértek, hogy ezen elv részleges ismerete az, amely az értékválságot előidézte. Hangsúlyozom: "részleges ismerete".
Ezen elv mentén ugyanis egyszerűen megkérdőjelezhető mindenféle ideológia, vagy etika érvényessége. Továbbá szakít a vallással, amely az Isten által quasi axiómákként szabott meg alapetikákat, amelyek valamilyen irányt mutattak civilizációknak, attól függően, hogy adott korokban miként értelmezték őket. Így annak egyetemes definiálása, hogy mi helyes és mi helytelen, lehetetlenné vált. 
Viszont éppen ezen elv "részleges ismerete" az, ami azt a tévedést okozza, miszerint nem létezhet egyetemes etika. Ugyanis ezen elv bár valóban kizárja adott etikai rendszerek érvényességének egzakt bizonyítási lehetőségét jelenleg, azonban a pszichológiai megfigyelések azt mutatják, hogy alapvetően az etikai felfogásunknak vannak egyetemes aspektusai, és az erről való gondolkodásunk "mintázata" is konvergens. (Ez a valláspszichológia alapja is.)

Hogy mi a válság oka énszerintem? 
Nos, ebből már kikövetkeztethető. Én azt gondolom, hogy az ok sokkal de sokkal egyszerűbb, mint amit a legtöbben gondolnak erről...
A XIX. és a XX. századi vallásos misztikusok azt állították, hogy a felvilágosodás egy sátáni erők által generált folyamat volt, amely a civilizációt az összeomláshoz vezette. Érdemes ezt a "megérzést" annak mentén megközelíteni, hogy a Sátán szerepének megítélése nagyon is kétes és ellentmondásos a gondolkodó vallásos közegekben. Hadd éljek most azzal a megközelítéssel, amelyet a Mátrix című film azon analógiával fejez ki, miszerint az Építész (férfi, Isten analógiája) szerepe az egyenletek kiegyensúlyozása a változók kiszámítása által, amik a döntéseket jelképezik. Tudjuk ugyanis, hogy a döntések stochasztikus természetűek. Az Orákulum (nőnemű, a Sátán analógiája) szerepe pedig, hogy felborítsa az egyenletet, amelyet aztán az Építész újra kiszámít és egyensúlyba hoz. S ez a dinamika az, amely a létnek a folyamatos mozgását adja.
Hogy így van-e ez az Istennel és a Sátánnal, azt nem tudom... erről őket kell megkérdezni. Viszont ennek mentén megérthető az, hogy miként fejlődik mind a kollektív mind az egyéni intellektus: az ember felépít egy rendszert, amely többé-kevésbé jól megkonstruált. Aztán jönnek új tapasztalatok, új ismeretek, amelyek nem konzisztensek a rendszerrel. Itt az ember vagy megmakacsolja magát és elbújik a rendszerét cáfoló ezen jelenségektől, vagy hagyja, hogy a rendszere összedőljön, és ezen "új változókkal újraszámolja azt". 
Azért írom, hogy "többé-kevésbé jól megkonstruált", mert a következtetés-rendszerünk csak többé-kevésbé lehet tökéletes, mivel meghatározza az intelligenciánk, élményrendszerünk, tudatalatti folyamataink, érzelmeink, pillanatnyi állaptunk, stb. 

Tehát a válaszom az, hogy egyszerűen az történt, ami mindig: az emberi intellektus olyan szintre jutott az újabb és újabb tapasztalások és a logika finomodása okán, hogy összedőlt egy régi nagy rendszer. Ez a nagy rendszer már évszázadok óta ostromoltatott és apránként töredezett. Egyszerűen azért, mert lehetséges és szükségszerű volt. Mostanra viszont összedőlt az egész. Így pedig, hogy azon régi rendszer leple lehullott, az emberiség megkérdezhetett addig tabunak számító dolgokat, szabadjára engedhette a logikát, s olyan ismeretek birtokába jutothatott önmagáról, a világról, amelyet egyelőre még nem dolgozott fel. Ez elkerülhetetlen. Így működik a világ.
A Sátán ismét adott egy gyümölcsöt a tudás fájáról, "de a rendszer még nem számolódott teljesen újra". Hiányos még a kalkulus.
Hogy ez maga az Apokalipszis-e, azt nem tudom. De azt tudom, hogy az emberiség még nem fogadta be a modern, XX. században leírt világképet és annak következményeit. Egyszerűen azért, mert hiányos az eszköze hozzá. Amíg a neurológiai ismereteink által a pszichológia és az etológia egzakt tudományokká nem válnak, addig nem fognak elhallgani a "miért" kezdetű kérdések ezen az etikai alapelvek terén, amely az összeomlást előidézte. A filozófia, az etika ugyanis - ha megfigyeli, kedves Olvasó - mindig abból következett, amit a világról tudni lehetett, s ahogy a világot az emberiség látta. 
Messze nem integrálódott még ez a tudás, és megjelent a neoprimitivizmus, amikor is az ember ősember módjára áll a világ előtt, s a hiányt önkényesen felépített világképekkel pótolja.

S hogy ebből miért következik egy erkölcsi, szellemi válság a társadalomban? Azaz, miért nem olyan morált szül ez az egyetemes nem-értés, amely magába foglal és megőriz a korábbi világkép alapján értéknek minősített dolgokat? 
A válasz egyszerű: mert nem kötelező. "Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! Mért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis!" - írja József Attila '36-ban. S minthogy az energia tulajdonsága, hogy a kisebb ellenállásfelé halad, s minthogy ugyanezen fizikai törvények mozgatják az agyunkat építő elemeket is, az ember hajlamos inkább az első kérdéssel egyetérteni, hisz a második önfegyelmezést kíván, ami nagyobb ellenállás.
Másfelől pedig, ahogy Anton Chigurh kérdezte a tehetetlen Carson Wells-től, mielőtt lelőtte volna azon az estén: "mondd, ha a szabályaid ide jutattak téged, mire jók a szabályok?". Az élőlények világában ugyanis az tapasztalható, hogy az erősebb, a nagyobb, a gyorsabb, a ravaszabb mindig győz.
Ezen felismerés, azaz, hogy állatfajként ugyanazon ösztönök irányítanak bennünket, csupán komplexebb módon, s ebbe beleértve a gondolkodást is (merthogy az is egy ösztön folyamat, egy nagyon komplex ösztönfolyamat), rengeteg kérdést vet fel a "hogyan tovább"-bal kapcsolatban.  
Ahogy a pszichológiának azon megfigyelése, a fentebb írt, az értékekről való gondolkodást kollektíve jellemző konvergencia, amit Ady Endre így ír meg pontosan ezzel kapcsolatban a "Hiszek hitetlenül Istenben" c.  versében: "Isten, Krisztus, Erény és sorban - Minden, mit áhitok - S mért áhitok? - ez magamnál is, - Óh, jaj, nagyobb titok."
Nos... van még mit megérteni...

A tökéletesség megközelíthető, de el nem érhető...

 ... de vajon tényleg megközelíthető-e?

 Amikor Jézust "jó mester"-nek szólítják, ő azt reagálja erre:
- miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak az Isten.
Máshol pedig az Újszövetség hangsúlyozza, hogy az Isten nem személyválogató. 
Hasonlóképpen vélekedett Szókratész és az egész ókori görög társadalom. 
Ahhoz, hogy ezt megértsük, szükséges, hogy segítségül hívjuk a matematikát. 

 A képen a törtfüggvényt láthatjuk, az 1/x függvényt. 
Ha x=1, akkor az y-tengelyen a görbe az 1-gyes értéket veszi fel, minthogy 1/1 az 1.
Ha x=2 akkor y=0,5, minthogy 1/2 = 0,5. Ha x=3, akkor y=0,3333..., minthogy 1/3 az 0,3333...
Tehát azt láthatjuk, hogy mennél nagyobb számot helyettesítünk be x helyére, a függvény görbe az y-tengely mentén annál kisebb értéket vesz fel. 
Az x lehet 2 milliárd, lehet akár ötszázmillió-ezertrillió, egyre közelebb kerül a nullához, de azt soha el nem éri. 

 Másként: milyen számot helyettesítsek be x helyére, hogy az osztás eredménye nulla legyen? Erre a válasz az, hogy nincs ilyen szám. Azonban ha x az a bizonyos fektetett nyolcas, azaz az egyet végtelennel osztjuk, akkor az eredmény nulla lesz. (Azonban a végtelen az nem egy szám!) 
Ez azt jelenti, hogy a függvény a nullánál eltűnik a végtelenben, szingularitás jön létre. 

 Azok a bölcsek és tanítók, akik túlélték az idők és a logika mérlegét (legyen szó Szókratészról, Gauthama Sziddhártáról, Konfúciuszról, Jézusról, vagy Szent Ágostonról, Cusanus bíborosról), mind-mind úgy tartották, hogy hasonlóképpen van ez a tökéletességgel. 
A tökéletesség, a nagybetűs "Jó", az erények teljességével való bírás megközelíthető, de el nem érhető. 

 Senki sem lehet őszinte, csak őszinteségre törekvő, illetve tegnapi önmagához képest őszintébb, vagy kevésbé őszintébb (attól függően, hogy mennyire konvergens az "ő függvénygörbéje"). Senki sem lehet bölcs, csak bölcsességre törekvő, illetve bölcsebb vagy kevésbé bölcsebb múltbéli önmagához képest. 
Ezért köszöntik úgy a szentangyalok is a pásztorokat Krisztus születésekor, hogy "...és a Földön békesség a jóakaratú embereknek". Mert mély és valós értelemben jóember nem létezhet, csak többé vagy kevésbé jobb, illetve csak jóra törekvő, azaz jóakaratú ember. 

A tökéletesség a szingularitáson túl van. Értse, aki érti...

 De vajon ez a közeledés valódi, vagy csupán illúzió?

Az ókori görögöket - miután rátaláltak arra, amit a törtfüggvény mutatott - igencsak felizgatta a végtelen és a nulla fogalma.
Megértették azt is, hogy geometriailag, ha felrajzolok egy szakaszt, azt elfelezhetem két szakaszra. Ám ezt a két szakaszt is elfelezhetem még kisebb szakaszokra. Majd ezen negyedrészeket is elfelezhetem még kisebb szakaszokra, és így tovább egészen a végtelenig. 
Ez azt jelenti, hogy egy láthatóan véges szakasz is végtelen számú pontból áll. Igaz ez minden szakaszra. Teljesen mindegy, hogy az egyik szakasz hossza háromszorosa a másikénak, a szakaszokat alkotó pontok száma "ugyanannyi", azaz végtelen. 
Ezen a felismerésen alapulnak például Zénón híres paradoxonjai is, miszerint így egy eldobott kőnek, ami A-pontból B-pontba tart, végtelen számú ponton kell áthaladnia, azaz elméletileg sosem érkezik meg B-pontba, csak konvergál felé. Ellenben a valóságban azt látjuk, hogy megérkezik. De ez a része már máshova vezet...

 Ha ezt megértettük, akkor térjünk vissza arra, amit a törtfüggvényről írtam.
Vahj ezen elv szerint az x=2 pontja a függvénynek (azaz a y=0,5) valóban közelebb van a nullához, mint az x=10.000 (azaz y=0,0001)? A közeledés nem pusztán relatív, úgy értem: önmagához képest értelmezhető? Hiszen a nulla és a függvény adott pontja közötti távolság ugyanúgy végtelen részre osztható, mint azt fentebb láttuk, legyen szó bármely pontról.

Szókratész ezt úgy fogalmazza meg, hogy a bölcsesség olyan, mint az égbolt: mássz fel egy magas hegyre, s nem lettél hozzá közelebb. 

Ez azt jelenti, hogy a tökéletességtől való távolságunk mindig végtelen marad, akármerre is haladunk. A tökéletességhez való közeledés, vagy az attól való távolodás csupán illúzió. Önmagunkhoz képest lehetünk többé vagy kevésbé birtokosai az abszolút értelemben vett "jó"-nak (ha egyáltalán létezik ilyen), de ahhoz valójában közelebb nem kerülhetünk.

 Azonban van ennek egy másik következménye is...
Ha ezt megértjük, rájövünk arra, hogy a jó és a rossz csupán két ellentétes irányba mutató vektort jelöl, ugyanúgy, mint a számegyenesen a pozitív és a negatív.
Tehát egy adott pontot kijelölve az a pont, ami ettől a ponttól a nulla irányába következik, az jobb, mert a jó, a tökéletesség felé való irányban található. Míg az a pont, ami a kijelölt pontuktól a nulla vonatkozásában távolabb esik, az rosszabb, mert a jó, a tökéletesség-felé való iránnyal ellentétes irányban található. 

Ez azt jelenti, hogy a jó és a rossz szigorúan relatív fogalmak és mindig attól függ, hogy a görbe melyik pontjához viszonyítunk. Adott pont a mögötte állóhoz képest lehet jobb, de az előtte állóhoz képest lehet rosszabb. Nem létezik olyan origó, ahonnan nézve az egyik irányba a görbe összes pontja rossznak, a másik irányba nézve pedig az összes pontja jónak minősíthető/definiálható.
Ez fogalompár ezt jelenti és semmi mást. Ezt a bölcsek is tudták. 

 Ha mindezen dolgokat felismertük, akkor rájövünk arra, hogy a jó és a rossz, a jobb és a rosszabb megítélése szubjektív és pusztán az emberi psziché kreatúrája. 
A görbe pontjait önmagukkal tudjuk összehasonlítani ilyen módon, azonban a nullától való távolsága mindegyiknek ugyanannyi: végtelen. 
Ezért mondják azt, hogy Isten nem személyválogató. Tökéletlen és tökéletlen között az Ő viszonylatában nézve különbség nincsen. A közelség vagy a távolság észlelete pusztán illúzió. 
Ezért nincs értelme az erkölcsi versengéseknek ember és ember között (amellet, hogy eleve önellentmondás), valamint ezért nem tudtak a bölcsek gőgösek lenni.
Aki mindezt felismerte, képtelen nem-megbocsátó, nem-elfogadó lenni. Mert senki sincs közelebb a tökéletességhez a másiknál. 
Ez a titka a bölcsek alázatának.

Kelet és nyugat útja a tökéletességhez...

abban különbözik, hogy a keleti gondolkodásmód e téren úgymond introverzív, míg a nyugati extroverzív. 

Ez azt jelenti, hogy a keleti szerzetes a dephoi-i értelemben vett önismeret útját tudatosan járja, ezzel felderítve, megértve és a tudatosság ernyője alá vonva pszichés struktúráit így folyamatait. Míg nyugat a külső "kegyelemben" bízik, Isten közvetlen beavatkozásában, aki - Avilai Szent Teréz megfogalmazásával élve - "képes megkötözni" a bennünk lévő struktúrákat, ha közlést kíván átadni nekünk. A nyugati vallásos gyakorlatok jellege éppen ezért erősen a mantrák hatásával operál, mellyel "átmossa" és felülírja belső asszociációs és gondolkodási folyamatainkat, hogy elménk képes legyen imádságban maradni. 
 Személy szerint azt gondolom, hogy a helyes út - mint általában - a két fél összeillesztésével rajzolódik ki, minthogy a két megközelítés parakonzisztens. Én azt gondolom, és aki a nyugati valamint keleti szentek lelkivilágát megismerte szintén láthatja, hogy a "szingularitást" fellelhetjük önerőnkből is, oda eljuthatunk a keleti úton. Ez az út odavezet, amit mind a keleti szerzetesek, mint Szent Pál "önmagunk kiüresítésének" nevez. Aztán pedig, hogy átkelünk-e a szingularitáson s elmerülünk-e a végtelenben, az már Isten kegyelme, ott mi már tehetetlenek vagyunk. Ez pedig a nyugati út. 

Ezért a bölcsesség útjának alapja mind keleten, mind nyugaton nem más, mint a híres delphoi-i mondat: "ismerd meg önmagad".    

Ajánlott olvasmányok:

Nicolaus Cusanus bíboros - A tudós tudatlanság

Avilai Nagy Szent Teréz - A tökéletesség útja

Platón - A lakoma

C. G. Jung - Pszichológiai kommentár a nagy felszabadulásról szóló tibeti könyvhöz

Nicolaus Cusanus bíboros - A vallások békéjéről

Lao Ce - Tao te king

dr. Popper Péter - Van ott valaki?

Putyin célja az, hogy félj... avagy az orosz-ukrán háború

Mi a háború?

    A háború tág körben dúló párviadal. Célja, hogy az egyik fél a másikat a saját akaratának teljesítésére kényszerítse azáltal, hogy 1) védekezésképtelenné teszi azt, 2) megtöri a harcra való akaraterejét, vagy 3) olyan körülményeket teremt számára, amelynél a felé irányuló követelései is kisebb áldozatnak tűnnek. 

A háború célja tehát az ellenség ellenállásának megtörése úgy anyagi, mind szellemi értelemben, mivel mind a kettő kell a harc sikeres megvívásához. 

    Szükséges, hogy ezen egyszerűnek tűnő meghatározásnak minden dimenzióját megértsük ahhoz, hogy józan, hideg fejjel szemléljük a jelenben zajló eseményeket. 

Ajánlott olvasmányok: Szun-Ce: A háború művészete, valamint Karl von Clausewitz: A háborúról c. írások. Ez utóbbi különösen, mivel az orosz hadászat alapját is képezi. 

Mi az oka ennek a háborúnak? 

    Erre a kérdésre válaszolni elég nehéz, azonban néhány ismert tény összefűzésével tán tisztábbá válik az információk és dezinformációk feneketlen zavarosa. 

A jelenlegi orosz vezetés Ukrajna lerohanását azzal magyarázza, hogy a NATO egyre növekvő biztonsági kockázatot jelent a számára. S habár Oroszország ebbéli aggodalmaira válaszul a NATO többször is közölte, hogy kész tárgyalni Oroszországgal, ezen tárgyalásokra azóta sem merült fel igény az orosz vezetés részéről. Az "Oroszországot fenyegető biztonsági kockázat" okolással más problémák is vannak...

Többször is említésre került az 1987-es washington-i megállapodás Szovjetunió és az USA között, miszerint leszerelik a szárazföldi indítású közép és rövidebb hatótávolságú fegyvereiket. Ezen megállapodást ugyanis 2019-ben először Donald Trump majd másnap maga Vladimir Putyin is felmondta. Azonban a két fél továbbra is hajlandó tartani magát hozzá, azzal a feltétellel, hogy bármikor tarthatnak egymás rakétabázisain hivatalos ellenőrzéseket. Efféle inspekcióra azóta hivatalosan persze nem volt példa.  

1997. július 8-án, amikor a NATO csatlakozásra hívta Magyarországot, Lengyelországot és Csehországot, Oroszország és a NATO aláírta az alapító chartáját, melyben Oroszország elfogadta a NATO jövőbeni keleti terjeszkedéseit. Cserébe viszont a NATO megígérte Oroszországnak, hogy egyfelől nem telepít nukleáris fegyvereket az új tagállamok területeire, valamint, hogy - amennyiben a nemzetbiztonsági helyzet másként nem indokolja - nem telepítenek a tagállamok területére újabb katonai erőket. Ezen egyezményt a NATO egészen 2014-ig be is tartotta, azonban a Krím-félszigeti konfliktusok kezdetekor is csupán jelképes létszámú NATO csapatot állomásoztatot a határain. 

Továbbá tavaly decemberben Oroszország átnyújtott az USA-nak és a NATO-nak egy ultimátumszerű szerződéstervezetet, melyben követelték, hogy 1) a volt-szovjetuniós de még nem-NATO-tag tagállamok soha ne vétethessenek fel a NATO-ba; 2) a NATO ne telepítsen csapásmérő eszközöket sem a határhoz, sem Ukrajnába, 3) a NATO az infrastruktúráját vonja vissza az 1997-es párizsi megállapodás előtti helyzetre. A NATO ugyan elutasította az 1-gyes és a 3-as pontot, a 2-esről azonban kész volt tárgyalni, mely tárgyalások még mindig nem történtek meg. 

    Az Európában állomásozó amerikai csapatok létszáma jelenleg kevesebb, mint a negyede annak, mint amekkora a hidegháború végén volt. Az amerikai csapatok kivonulóban vannak Európából, semmint bármily módon terjeszkednének.

Itt fontos leszögezni, hogy a NATO nem egy birodalom, vagy bármiféle állam, amely terjeszkedik, vagy akármilyen területi követeléssel lenne bármilyen ország felé. A NATO egy a II. Világháború után létrejött katonai szövetség, amelybe bizonyos feltételekkel bárki beléphet, de bárki ki is léphet (ha nem áll katonai konfliktusban senkivel), s amely garantálja tagállamai biztonságát. Nem "terjeszkedik", hanem "bővül". 

Nem úgy tűnik, hogy az orosz vezetés valóban a NATO miatt aggódna...

Mi lehetett hát a célja Oroszországnak azon ország lerohanásával, amellyel szemben a Szovjetunió felbomlása után öt nemzetközi szerződésben vállalt kötelezettséget területi épsége, határai sértetlensége és szuveneritásának tiszteletben tartása iránt? 

Miféle biztonsági kockázatot jelenthet egy ekkora területű és globális szinten az egyik legerősebb katonai erővel rendelkező ország számára Ukrajna, vagy a kis balti-államok, vagy akár Finnország, Lengyelország? 

Továbbá kérdezem én: s mi van az ő nemzetbiztonsági igényeikkel? Hol voltak ők, vagy akár a balti államok megkérdezve, amikor '92-ben Oroszország és a baltiakkal szomszédos Belarusszia megalapították a CSTO katonai szövetséget, avagy a "keleti-NATO"? 

Vagy tán csak Oroszországnak lehetnek legitim biztonsági igényei? S ezen biztonsági igények feljogosítják őt saját népének elárulására valamint egy ún. "testvérnép" célzott mészárlására? 

    Oroszország sosem tudott igazán nagyhatalom lenni, csupán belekényszerült egy nagyhatalmi szerepbe területének nagysága és az ezzel járó egyéb tényezők miatt. Gazdaságilag Oroszország folyamatosan gyengült, e háborús döntéssel pedig évtizedekkel löki vissza magát saját fejlődésében. Konzervatív értékrendje az egyre alakuló világrenddel nem kompatibilis, így egyre jobban kiszorul a nagyok versenyéből. Ezt Kína még időben felismerte magáról, melynek köszönhetően szupernagyhatalommá, az USA vetélytársává vált.

Nagyhatalmi játszma 

    Putyin politikáját 2012. óta átjárja egyfajta birodalomépítő törekvés. Ha valóban igaz az, hogy végső célja a volt-Szovjetunió valamilyen formában való feltámasztása, akkor Ukrajnát szükséges Moszkva hatókörén belül tartani, mivel az egykori Szovjetunió geopolitikai tere nélküle újraszervezhetetlen. 

Másfelől pedig szükséges számára az egyre erősödő USA pozíciójának csorbítása. 

    Putyin látja, hogy a Trump-kormány óta feszült érdekellentétek vannak Amerika és az Európai Unió között, ezért ez a mostani helyzet alkalmas arra, hogy az Európai Unióra mind gazdaságilag, mind politikailag, de mindenesetre egyszerűen pszichésen nyomást gyakoroljon egy egyre és egyre fenyegetőbb rettenetes háború képével. Putyin jól tudja, hogy a szigorú gazdasági szankciók az Európai Unió legtöbb tagállama számára hasonlóképpen igen nagy mértékben károsak, valamint, hogy Ukrajna lerohanása, a nukleáris arzenál felsorakoztatása mind-mind rémisztően hatnak az állampolgárokra, de a politikusokra is. Ezért arra számít, hogy ez az egyre erősödő nyomás azt eredményezi, hogy az Európai Unió tagjai - elszakadva Amerikától - egyenként akarjanak saját alkukat kötni Oroszországgal. 

Putyin azt akarja, hogy féljünk. Ön is, kedves Olvasó, én is, és mindenki. S hogy az eme sokszor megjövendölt nukleáris apokalipszis rémképe nyomására a NATO egysége megbomoljon, s ekképpen az USA pozíciója jelentősen meginogjon, így válva sebezhetővé.

    Sajnos a magyar politikai vezetés is inkább a megosztást, mint a józan tájékoztatást támogatja... s ami még rosszabb, hogy látszólag nem is tudja ezt, miközben ezen súlyos külpolitikai történéseket lázasan igyekszik a belpolitikai érdekeivel összehangolni...

Hol tart most a háború?

    Oroszország a clausewitz-i dokrinák szerint járt el: lassan fokozatosan növelte a nyomást az ukrán kormányra. Jelenleg javában folyik a civil lakosság célzott pusztítása, a kórházak, IT eszközök, vasutak, áramellátás stb. felszámolása, továbbá a nukleáris, biológiai és vegyi fenyegetés. 

Ukrajna helyzete azonban nem reménytelen, Putyin ugyanis több ízben elszámította magát (amely autokrata vezetőknél nem meglepő, mivel ők maguk várják el az információk eltorzítását a számukra kedvező irányba, így érvényesíti magát a régi bölcselet, miszerint a gonoszság mindig önmagát pusztítja el...), azonban már az elején elkövetett egy nagy hibát. 

    Már Napóleon is felismerte, hogy háborút nyerni csak harcolni igazán akaró katonákkal lehet. Ehhez pedig szükség van a háború ún. "morális legitimizálására", ami azt jelenti, hogy a hadvezér a nép és a katonák számára a háborút személyes üggyé teszi különböző valós vagy valótlan okokkal. 

Az ukrán népben ez az ok maga a hazájuk és a szuveneritásuk védelme, amelyért készek önként az életüket áldozni, de nem csak ők, mint látjuk, hanem különböző nyugatibb országok polgárai is. 

    Az oroszok számára ez az ok a nacionalista ukrán kormány bűntettei lettek volna az orosz néppel szemben. S jól lehet, ez egy valódi probléma, a NATO hírszerzői már az invázió előtt nyilvánossá tették azokat az adatokat, melyek megmutatták, hogy az orosz titkosszolgálat szélsőséges ukránok nevében készült offenzívákat, ún. "etnikai tisztogatásokat" elkövetni az ukrajnai orosz kisebbséggel szemben, valamint Oroszország területén belül is. Ezeket a támadásokat a hírszerzés megakadályozta, így nem valósulhatott meg ez a provokatív casus belli, amelynek következtésben sem az orosz nép, sem az orosz katonák - akiknek többsége csupán bele lett kényszerítve ebbe a hadműveletbe - nem tekintik olyan szívügyüknek ezt a háborút, amelyért az életüket is adnák. (Ezt látjuk, mikor 18-20 éves orosz katonák puskalövések nélkül megadták magukat nem egyszer.)

    Jelenleg a háború egy orosz provokációnál tart az ukránok felé, mellyel alapot igyekeznek szolgáltatni vegyi, biológiai illetve nukleáris fegyvereik bevetéséhez.

Ha ez megtörténik - mivel ezen fegyverek természetüknél fogva a szomszédos NATO-tagállamok biztonságát is kockáztatják - a NATO kénytelen lesz beavatkozni. 

Jó, ha van érvényes útlevelünk és vésztervünk erre az esetre!

Eszkalálódhat-e a háború?

    Erre a határozott válasz az az, hogy igen. 

Meg kell érteni, hogy a háborúzás természetes ösztön, minden élőlény veleszületett tulajdonsága. Ennélfogva csak bizonyos mértékig áll a tudatosság kontrolja alatt. A világ vezetői is emberek, akikben ugyanezen ösztönök működnek. 

A nyomásgyakorlás és a megfélemlítés könnyen irracionális döntésekhez, megelőző támadásokhoz vezethet (ahogyan az már történt a történelem során számtalanszor), amely végül kirobbanthatja a rettegett III. Világháborút. 

    Az igazi problémát azonban az idei év végén, jövő év elején kezdődő gazdasági recesszió okozhatja, mely a jelenlegi nagyhatalmi átrendeződések és a kiélezett konfliktusok igazi gyújtósa lehet. 

S mi fog következni?

    Ha igazak a garabandal-i Szűz Mária jelenések, akkor még a mi életünkben, de legalábbis 'míg Conchita Gonzales él, eljő egy erőteljes Isteni Közbeavatkozás, amikor is a dolgok a legrosszabbra fordulnak. 

    Hogy kitör-e egy újabb világháború, azt nem tudom. Azonban az esélye igen nagy. De ha ez nem is következik be, az élesen átalakuló hatalmi helyzetek, az infláció alatt megnövekedő adósságterhek s az ebből egyre kivirágzó eljövendő válság jelentősen megroppantják és átalakítják az életünket. 

A háborúk sajnos az ilyen eljövendő időszakban elkerülhetetlenek. Hogy világháborúvá eszkalálódnak-e a fel-felbukkanó konfliktusok, azt nem tudom és senki sem tudja. Senki sem tudja, hogy mitől tör ki egy világháború. De azt tudom és látom, hogy nagyon de nagyon nehéz idők várnak ránk... 

Most zárom soraimat, kedves Olvasó. Elnézést kérek, ha ezen írásom rendezetlennek tűnik.

Tetszik tudni, azért tűnik annak, mert az is. 

A lényeg, hogy fogadjuk el a természet rendjét alázatos belenyugvással és józan éberséggel, hogy igazán helyt tudjunk állni az előttünk álló megpróbáltatásokban. Informálódjunk és tanuljunk, mert csak az képes túlélni az élet csapásait, aki érti azokat. 

S reménykedjünk, hogy az a bizonyos sokszor említett Isteni Csoda, amitől az emberek egycsapásra jobb belátásra térnek, nem csak mese, hanem valóban eljő, 

s hogy ha van Isten, nem feledkezett meg eme szertelen teremtényeitől elhagyatva az Édentől keletre...

Újra a hegyen...

Én nem mindig voltam,

de már én vagyok. 

Tükröm az álmaim ködje,

melyt’ ma már valóságnak tudok.

S én kiáltok és sírok, s reszketve dadogok:

Eszmélni akarok!?

Depresszió

Mit nevezünk depressziónak?

    A depresszió - ismét a helytelen köznyelvi szóhasználattal ellentétben - nem egyszerűen működésünk számára kedvezőtlen (azaz: "rossz") hangulatállapotot jelent, hanem azt a mentális állapotot, amikor is az egyén elméje elmerül egyfajta öndestruktív gondolatvilágban. 
Ez az állapot úgy sarjad fel és marad életben, mint egyfajta élősködő, mely azáltal terjeszti ki a számára éltető gyökereit az egyén pszichéjében, hogy az elkezdi a valóságot egyre torzabban észlelni, s e köré olyan ideológiát gyárt, amely elhiteti az egyénnel, hogy jelenlegi lelkiállapota egy olyan szellemi börtön, amelyből a szabadulás reménytelen. Ez a gondolatvilág az egyént arra kényszeríti, hogy az kínkeservesen lemondjon vágyott jövőjéről, s ekképpen egész életéről, amely akár az öngyilkosságig vezethet. 
    Ez egy folyamatos és hosszú periódusú mentális állapot, amelynek pontos miértjei még nem teljesen ismertek, de annyi biztos, hogy az agy valahol egy ördögi körbe reked, melynek folyamán egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed az öndestrukció örvényében.

Milyen okai lehetnek?

    A depresszió lehet szomatikus, vagy lehet pszichés alapú. 
A szomatikus alapú depresszió egyfajta agyi anyagcserezavar következménye, amely lehet önálló, vagy valamilyen más egyéb szomatikus betegség szövődménye. 
    Pszichés alapú depressziónál az egyén elkeseredve tapasztalja, hogy a különböző célokért tett erőfeszítései mind kudarcot vallottak, s úgy véli, nem rendelkezik a helyes (eredményes) erőfeszítések megtételéhez szükséges eszközökkel. Ezek lehetnek külső eszközök (pénz, család, stb.), de lehetnek szellemi eszközök (tudás, ismeret, belátó készség, stb.) is. Mindez az önbecsüléséről való lemondást eredményezi. 

Miért van egyre több depressziós ember?

    Senki nem tudja, hogy a mai népességszámban a depressziós emberek aránya nagyobb lenne, mint a múltban. De tény, hogy nagyon sok depressziós ember él a világban, és sokuk elég korán belezuhan. 
    Ennek egyik okát a stabil korszellem hiányában látom, azaz annak az elmét alapvetően meghatározó dolognak a hiányában, amelyre az egyén értékrendje, világlátása, s ezáltal önmegítélése is épül. Ennek hiányában az egyének nehezebben, vagy egyáltalán nem találják meg biztonságosan helyüket a világban.
    A másik oka pedig a modern világ által nyújtott kényelem. Seneca egyik levelében az értelmet egy római légióhoz hasonlítja, amelynek szükséges, hogy mindig valamilyen konstruktív feladata legyen, ha összeszedettségben akarjuk tartani. Ellenkező esetben a katonák fegyelmezetlenekké válnak, és rombolni, fosztogatni kezdenek, azaz destruálják környezetüket. Így van ez az elmével is. 
A modern kor által nyújtott kényelem lassan már attól is megszabadítja az embert, hogy egy kiló kenyérért is le kelljen mennie a boltba. Ezáltal azonban elméjében túl sok energia marad szabadon, munka nélkül, lekötetlen, s amelyek - mivel az élet a fizikai értelemben vett munkából áll - ezért különböző élmények, hangulatok és gondolatok szükségtelen összefűzésében nyernek feloldást. Ez a fegyelmezetlen elmebeli működés pedig sok paradoxont állít fel az elmében, mely végül - paradox természeténél fogva - egy ördögi kör börtönébe zárja önmagát. 
Nem véletlen, hogy az állatok között legnagyobb százalékban a háziállatok között találkozhatunk depresszív magatartást mutató egyedekkel. A legtöbb háziállatnak ugyanis nincs munkája. A vadvilágban, mind az ember, mind az állat a folyamatos túlélésért kell, hogy küzdjön, egy állandó éber és összeszedett állapotban kell őriznie magát. A civilizáció azonban ettől megszabadított bennünket, de mellette sok más "szükséges kényelmetlenségtől" is, amely által így az intelligens elmének a sok "üresjáratban" "túl sok ideje marad gondolkodni". 
(Ebben sajnos nagy szerepet kapott a pszichológia is, amely a hétköznapi emberek számára túl sok szükségtelen, sokszor önellentmondó információkat közöl, amelyek így újabb és újabb táptalajt biztosítanak a különböző lelki problémák számára. )
    Fontoljuk csak meg Woody Allen tréfásan komoly mondását: "Az öngyilkosság nem egy tipikusan kispolgári dolog. Édesanyámnak a csirkebelezés közben sosem volt ideje azon gondolkodni, hogy hogyan kösse fel magát". 

Mit tehetünk ellene?

    A legfontosabb dolog a szilárd önismeret. Azaz, hogy az életünk ne csupán történjen velünk, hanem értsük is, hogy hol vagyunk és hogy hogyan kerültünk oda, valamint, hogy mihez mi a viszonyunk és miért az.
    Szomatikus eredetű depresszió esetén ez életmentő lehet. Ugyanis a szomatikus eredetű depressziónak nincs pszichés oka, de depresszió révén "igyekszik pszichés okokat generálni" a rossz hangulatok és a kimerültség által. Ezek azonban illúziók, melyek könnyen megtéveszthetnek minket, ha helyes önismeret hiányában valósággá tesszük őket. 
    A másik fontos dolog az alázatos gondolkodás. Ez azt jelenti, hogy elfogadom, hogy a számunkra szubjektív valóság nem azonos a valósággal, s ráadásul mindenféle külső befolyás és hangulatingadozás alapján változik. Az érzések jönnek s mennek, az akarat az, amely szilárd. Aki ezt tudomásul veszi, az megérti, hogy érzések által ihletett ideológiák szerint végleges ítéleteket hozni a világ dolgairól felelőtlenség. Valamint az ilyen gondolkodás lehetővé teszi az egyén számára felismerni azt a tényt, hogy egy helyzet sosem lehet reménytelen, legfeljebb a helyzetből való kiúthoz nem találta még meg a szükséges eszközöket, viszont ha erős akarattal túllát sötét érzelmei felhőin, akkor az ezáltal nyert józan látásmód által megértheti helyzetét, s ekképpen megviláglik előtte az arra adandó helyes válasz is. 

    Ebben a legtöbbet a pszichoterápia segíthet, mivel a depressziós ember mindig játszmázik, ami tulajdonképpen a saját depressziójának hangja, amint az egyén fájdalmat csillapítja. (Hiszen, ha élősködőként gondolunk rá, akkor ha a "gazdatestje" meghalna, ő sem élhetne tovább.) Ezért a barátok és a család segítsége sosem segítheti át az egyént tökéletesen ezen az állapoton, csupán időszakosan nyomhatja el, mely aztán később más köntösben fog manifesztálódni. 
    Különösen fontos még a rendszeres testmozgás. Mind a tudósok, mind a sakkozók, mind a szerzetesek tudják régóta, hogy az agyunk is egy szerv, melynek szüksége van a mozgás által nyújtott biológiai folyamatokra ahhoz, hogy túllépjen önmagán, és konstruktívan legyen képes regenerálódni. A testmozgás eleinte igen nagy kitartást, tudatosságot és következetességet igényel egészen addig, míg rutinná nem válik, de jelentősen enyhíti a depressziót azáltal, hogy az elménkben egyébként "fegyelmezetlenül pangó" energiákat használjuk is valamire. A mozgás pedig primér ösztönös folyamat, így egyfajta produktív-érzéssel is eltölti az egyént. 

Az élet értelme

    A depressziós ember sosem a lét üressége miatt depressziós, és a kérdés megválaszolása sem ad megoldást a problémára, mivel az egyén a saját öntudatának megsemmisülését sem elképzelni, sem felfogni nem képes, hanem - mint mindegy egyén - egyfajta örök életet érez önmaga számára. Ez csupán az egyik gyakori játszma, a depressziójának kivetítése. A valódi problémát - mint azt már többször írtam - az adott helyzetből való szabadulás reménytelenségének az illúziója okozza, s ez az illúzió hangolja az egyént az életösztönei ellen. S nem más, mivel ha egy depressziós embert valaki erőszakkal akar megölni, ugyanúgy védekezik, mint bárki más - mint azt több példa is mutatja a bűnügyi esetek sokaságában. 

A szentpáli paradoxon

    A legfontosabb, hogy a depressziós ember alázatosan gondolkodjon, tehát elfogadja az igazságot önmagáról és a világról: az ő élete nem ér sem kevesebbet, sem többet másénál, és semmivel sincs kevesebb vagy több joga a jólétéért való küzdelemhez, mint bárki másnak a világon. Mindaz, aki ettől a felismeréstől elszakítani akarja őt, rosszakaró, aki csak akkor nyerhet, ha az egyén elhiszi neki, hogy az ő léte a világ számára valóban értéktelenebb. 
    Ne legyenek magunkkal szemben irreális elvárásaink! (Ez ugyanis a depressziós emberek sajátossága: a halandóság elismerésétől való félelem, amely miatt viselkedésük és játszmáik a nárcisztikus emberekéhez hasonlóak) Az erős és sikeres ember sosem az, aki mindig minden viharban képes talpon maradni, hiszen ez lehetetlen. Ilyen egyén sosem létezett és sosem fog létezni. Az erős és sikeres ember az, aki sok sebet élt túl, aki megtanult elesni, és megtanult felállni, s ekképpen már nem fél, mert tudja már, hogy jöjjön bármily' vihar, valahogy feláll majd újra, ahogy felállt már ezerszer. Ha azt várjuk el magunktól, hogy mindig talpon kell maradnunk, akkor keservesen beleőrülünk abba, ha mégis elbukunk. 
    Csak az, aki elesni mer és így felállni megtanult, az válik győztessé és legyőzhetetlenné. Minden más csak túlgondolás...

Hit, vallás, vallásosság és fanatizmus

(Ezen írásomban e négy fogalom jelentését szeretném tisztázni)

     Korábbi írásaimból kitűnik, hogy a hit lényege, egy olyan dolog létezésében való remélés, amelynek léte bizonyíthatóan nem bizonyítható és nem cáfolható az egyén, vagy az egész világ számára.
Ez utóbbi tagmondatomból szükségszerűen következik, hogy minden embernek van hite többféle dologról, és ezen hiteink határozzák meg a gondolkodásmódunkat, valamint a hitünk tárgyának megválasztásának tudatos vagy tudattalan mechanizmusa az alapvető erkölcsi rendszerünket.
Ezt úgy kell érteni, hogy minden döntésünket a tapasztalatainkra alapozott előrekalkulálás alapján hozzuk meg. Azonban, mivel nem ismerünk a világban minden - a döntésünk tárgyát befolyásoló - determinánst, így valószínűségekre kell hagyatkoznunk, s majd a számunkra legkedvezőbb kimenetelűnek ítélt döntéslehetőséget választanunk. (Azaz: remélünk annak kimenetelében.) 
Ha ezt megértjük, akkor világosság válik, hogy az egyén értékrendjét (amely szerint a világot ítéli és rendszerezi) a hit alapozza meg, ezért szükséges, hogy a hitrendszer önmagával valamint az ismert valósággal ellentmondásmentes legyen.

    A vallás nem más, mint az emberiségnek a világ őt irányító erőire adott válasza és az e köré épített kultúra.
Az ember fölfogja ugyanis kiszolgáltatott helyzetét a világ erőivel szemben, s ezért annak működésének minél pontosabb megismerésére törekszik, hogy így manipulálni tudjon velük enyhítvén kiszolgáltatottságát.
Archaikus korokban az ember ezen meg-nem-értett működéseit a természetnek az istenek akaratával magyarázta. Rituálékat, különböző szertartásokat kreáltak, hogy elnyervén az istenek kegyeit, megadja nekik azt, amire szükségük van, s ne kelljen félniük a holnaptól.
Később, a tudományos kutatások fejlődésével a természet törvényei egyre ismertebbé váltak az emberiség számára, így ezen vallásokra sem volt többé szükség.
    Miért létezik hát mégis vallás? - A halál kérdése okán.
Nem tudjuk, hogy halálunkkal az öntudatunk megsemmisül-e, vagy pedig tovább él egyfajta transzcendens dimenzióban. S erre a kérdésre bár buzgón keresik a választ, s néhányak bizonyítékokat állítanak fel saját válaszaik igazolására, azonban ezek mindegyike jól cáfolható álbizonyíték.
Ugyanis ha van egy transzcendens lényegünk, amit "lélek"-nek neveznek, s az tovább él, akkor az transzcendens jellegénél fogva a materiális világon (azaz téren és időn) kívül áll, tehát nem vizsgálható, valamint a rációnk logikai törvényei és fogalmai is érvényüket vesztik előtte, ekképpen pedig semmilyen módon nem fogható meg egyetlen létező elme számára sem.
Ha pedig az öntudatunk megsemmisül, akkor nincs értelme transzcendens tapasztalatokról sem beszélni. Így pedig mindkét esetben látszik, hogy a halál utáni tapasztalatok pusztán az agyban lejátszódó kémiai reakciók által keltett illúziók voltak, amelyeket a tudat megtöltött számára értelmezhető tartalommal.
A transzcendenciába vetett hitünk abból fakad, hogy az öntudat megsemmisülését elképzelni lehetetlen az elme számára, s épp ezért minden ember azt érzi, hogy szelleme örökre létezni fog, s ezzel áll szemben az elképzelhetetlen, ám racionálisan nagyon is nyilvánvaló tény: egy nap meg fogunk halni. Épp' ezért minden ember hisz a halál utáni létben, mert lehetetlen, hogy elképzelhesse a megsemmisülést.
A vallások közötti különbség csupán az ezen kérdésre adott válaszban van. Némelyek a végítéletben hisznek, mások a lélekvándorlásban, s vannak, akik pedig a halál után egyfajta homogén öntudatlan létet képzelnek el.
    Lényegében vallásnak tekinthetünk minden a halál kérdésére adott választ, s az e köré épített kultúrát.
A kultúra nem más, mint az adott "válasz" -ból születő gondolkodási rendszert megtámogató és a hívők számára a benne való elmélyedést segítő szokások, rituálék, érték- és erkölcsi rend összessége.
Az ezen gondolkodásrendszer ellentmondásmentessé való tétele pedig az adott vallás tudósainak feladata.
    Összefoglalva: a vallás nem más, mint az emberiség által egy adott hit köré épített kultúra.

    Amikor egy egyén elveszíti a kapcsolatot a vallása alapjául szolgáló kérdések realitásával, akkor az egyén a vallásának valódi hitének tárgyát felcseréli magával a vallással. Ezt nevezzük vallásosságnak. Nem véletlen, hogy egyszer egy szerzetes azt mondta nekem, hogy "a vallásosság rossz", mivel a vallásos ember számára az az eszköz, amely a hitének tárgyában való elmélyülést és lelkének művelését volt hivatott szolgálni, kiszolgálandó üdvös céllá vált, ezzel is egy paradoxonba zárva önmagát. Rendkívül gyakori probléma ez, amely a gondolkodás, s így a valóság megértésének és tiszteletének a hiányából származik. 

    Fanatizmusról akkor beszélünk, amikor az egyén különböző pszichés okoktól vezérelve fél a nem-tudás állapotától, és az, amely egykor hite volt csupán, most meggyőződésévé válik. Alapvető (és igen sok rosszat okozó) tulajdonsága az agyunknak, hogy a birtokolt ismereteinek megértése és összekapcsolása során jelentkező sötét lyukakat mindenáron igyekszik valami látszólag odaillővel kitölteni.
(Egyszerű kísérlet: vegyük jól szemügyre kedvenc könyvünk borítóját, vagy a szobánkat, egy arcot, bármit, ami sokféle információt hordoz. Vizsgáljuk meg alaposan 1-2 percig, majd hunyjuk be a szemünket és törekedjünk annak a képnek minél részletesebb visszaidézésére. Figyeljük meg eközben, hogy elménk, azokat a részeket, amelyekre nem emlékszünk biztonsággal, valószínűségek szerint próbálja kitölteni, amely vagy igaz, vagy nem.)
Az ilyen ember egy saját igazság-illúziót állít fel, és kényszeresen meg van győződve annak igaz voltáról. S épp' ezért minden, ami az ő meggyőződésének ellentmond az gonosz, sőt sátáni, sokszor irtanivaló. Az ilyen ember lelke jóformán halott, mert elveszítette a világ iránti tiszteletét, a nem-tudás édes állapotát, amely lehetővé teszi, hogy a világra rácsodálkozzunk és beleszédüljünk annak titokzatos és gyönyörűen összeálló rendszerébe.

    Az, aki helyesen gondolkodik tehát, tisztában van azzal, hogy az igazság nem megismerhető, gyakran használja a "szerintem", "én azt gondolom", "úgy vélem", "azt hiszem" kifejezéseket, és ha bárki meg is kérdezi tőle, hogy létezik-e Isten, alázatosan azt feleli:
- Nem tudom. De személy szerint remélem, hogy igen.

 

Az Igazság nem megismerhető

Valakinek igaza van
 A köznyelvben, amikor azt mondjuk, hogy valakinek igaza van, valójában arra kell gondolnunk, hogy a logika ismert szabályai szerint az adott állításról bizonyítható, hogy ellentmondásmentes. (Azt írom: "arra kell gondolnunk", mivel sokszor e kijelentés csupán a másik véleményének az önnön véleményünkkel való azonosságát fejezi ki, ami a helytelen és önkényes nyelvhasználatból következik, mint oly sok tévedés és megvezetés.)
Azonban felmerül a kérdés, hogy vajon az a kijelentés, hogy "ez az állítás igaz" azonos-e azzal, hogy "ez az állítás azonos az igazsággal"? A válasz: - nem.
 Gondolkodásunk fogalmakra épül. Fogalmakra, amelyeket mi alkottunk, valamint egy logikai programra, amely szerint az agyunk ezeket a fogalmakat rendszerezi. Ha egy állítás bizonyítható, az csupán azt jelenti, hogy az adott állítás az adott témát (tehát a halmazt, amelyben az adott állítás létrejön) alkotó előfeltevésekből a logika ismert szabályai szerint következik, viszont éppen, mivel a logikai rendszerünk ismerete sem teljes, se nem ismerünk minden - a világot alkotó - jelenséget, s mivel a tény fogalma is csupán az adott jelenséget megfigyelő egyének szubjektív megfigyeléseinek metszetét jelenti, a bizonyított állításról csak bizonyos mélységekig jelenthető ki az ellentmondásmentesség, valamint nem állhat összhangban a létet alkotó összes jelenséggel. Hiszen már önmagában ahhoz, hogy egy tény azonos lehessen az adott jelenség valóságával, végtelen számú megfigyelőre volna szükség. Ugyanakkor pedig maga a logikai rendszerünk sem tökéletes, hanem a kutatói évszázadról évszázadra újabb és újabb mélységeit tárják fel ennek a felfoghatatlanul hatalmas (talán végtelen)  rendszernek.

Mi az "igazság"?
 Kedves Olvasó! Ha most azt várod, hogy egy halandó embertársad rövid írásában fogod meglelni erre a több ezer éves kérdésre a választ, akkor sajnos el kell, hogy keserítselek: csupán a szó definíciójáról fogok írni azzal a céllal, hogy megvilágítsam: bárki, aki az igazság felfedésével kecsegtet Téged, az biztos, hogy hazudik, mert az igazság nem olyasvalami, ami összefoglalható egy mindenkor érvényesnek vélt kijelentésben.
 A világban lévő jelenségek mindegyike összefüggésben áll néhány másikkal. Ezek az összefüggések legtöbbször annyira absztraktak, hogy azok szavakkal ki nem fejezhetőek, hanem a matematika eszközeivel, különböző képletek formájában vagyunk képesek leírni őket. A különböző összefüggések is összefüggenek néhány másikkal, azaz összekapcsolhatóak egy-egy képlettel, azonban a dolog úgy néz ki, hogy (ahogy elemi részecskékből is többféle van) nem létezik egy végső "formula", amelyből az összes többi képlet és egyenlet levezethető. A világ azonban mégis egységként képes működni (de mindenesetre egyre csak egy egységbe rendszereződik), legalábbis amennyire ezalatt a néhány száz kutatással töltött év alatt megismertük.
Habár a világ jelenségeinek összefüggései nem rendezhetőek egy faszerű rendszerbe, ahol minden ág végül egy közös tőről ered, mégis sejtjük, hogy mindezen rendszerek egy - minden absztrakciót meghaladó - abszolút elv szerint jöttek (vagy jönnek) létre. Ezt az elvet nevezik Isten Igéjének, avagy görögül logosznak. S ennek az elvnek a minél pontosabb modellezésére törekszik a logika, amely görögül a logosz tudományát jelenti. Az "igazság" fogalma ebből következően az Isteni Igével való azonosságot jelenti, amely ekvivalens a dolgok abszolút valójával való azonossággal. Az igazság tehát sokféleképpen manifesztálódhat, valamint tökéletesen sosem válik modellezhetővé a számunkra, azaz: az igazság megismerhetetlen.
 Számít ez? - Nem. Azért nem, mert a megfigyelő- és felfogóképességünk véges. Csupán a jelenségek mireánk kifejtett hatásai számítanak. A gondolkodás feladata ezen hatások minél mélyebb megismerése és e hatásoknak az ezen megismerések alapján való ellentmondásmentes rendszerezése. Az igazság teljességének ismerete számunkra lehetetlen és felesleges is. Elég, ha azon részeit ismerjük és tanuljuk meg alkalmazni (úgy külső, mint belső életünkben), amelyek hatnak ránk. Így leszünk képesek ugyanis a dolgokat helyesebben értelmezni, s így azokra helyesebben reagálni.

Kinek van tehát igaza?
 A válasz egyszerű: - senkinek. Egy egyénnek csak többé-kevésbé lehet igaza, attól függően, hogy az állítása mily' mélységekig ellentmondásmentes, illetve, hogy állításának tartalma a tapasztalható valóság mekkora részére érvényes. Ha ezt igazán felismerjük, hatalmas tehertől szabadíthatjuk meg magunkat, s eljutunk arra az alázatra, amely nem engedi, hogy a világ szubjektív megtapasztalásán alapuló ítéleteinket igyekezzünk az abszolút igazsággal azonosítani (ezzel is egyfajta lelki értelemben vett gödröt ásni saját magunk számára), hanem megnyílik elménkben a lehetőség, hogy megtiszteljük a valóságot azzal, hogy nem képzeljük el sehogy, s ezáltal a dolgokat egyre inkább annak lássuk, amik valójában.
 S ez a valódi szabadság kulcsa. Máskülönben az önkényességünk rabságába esünk.

*Mielőtt valakiben felmerülne, hogy a bejegyzés tartalmának értelmében maga a bejegyzés sem lehet igaz, azoknak mondanám, hogy e paradoxon (úgy, mint az összes többi) puszta félreértésen alapul. E  bejegyzés ugyanis pusztán fogalmakat értelmez és rendszerez azok értelmei szerint. Fogalmakat, amelyeket mi alkottunk. Nem az igazság leírására szolgál. 

Az emberek azért kedvelik jobban a sötétséget, mint a világosságot...

...mert a világosságban a lét csupán egyféleképpen tetszik: minden pontosan olyan, amilyen.
A sötétségben azonban az ember bármit kitalálhat, "teremthet" önmaga vágyai szerint.
Így hát kedvelni és keresni a világosságot (meg)birkózva önnön kényünk csábításával, érett, nemes lélekre vall, olyanra, aki az Igazságot keresi, 'melyen az egész lét alapul, s nem éri be illúziókkal, amelyek valójában csupán elménkben léteznek, s így az ürességbe vezetnek.

 Épp' ezért a világosságban való élet teljes önmagunkról való lemondást és az Igazságnak való tökéletes alárendelést követel. Vagy úgy is mondhatnánk: önmagunk halálát, majd feltámadását.
Így születnek a szentek.
Sok erő és bizonyos fajta érettség szükséges hozzá... de ha ehhez a benső újjászületéshez el nem is jutunk, legalább törekedjünk kiművelni magunkban a valóság, az Igazság iránti tiszteletet, s egyre inkább (f)elismerni illúzióinkról, hogy azok csupán illúziók.
 Paradox módon csak is az elménk effajta, a lét valódi alapelvének való alárendelésével nyerhetünk igazi szabadságot.

...ám idővel megértjük majd, hogy nem is annyira paradox ez

Hol van az Isten?

   Nemrégiben egy gyermek megkérdezte tőlem, hogy hol van az Isten, hova képzelje el Őt, miközben imádkozik.
Tán az égben van? Vagy a levegőben? Vagy ott áll láthatatlanul előtte?
Nehéz kérdés ez. Ám akkor, abban a pillanatban elfogott az ihlet (tán elmém rejtett mélységeiből, vagy tán a Szentlélek által, ki tudja...), és ekképpen magyaráztam neki:
- Kérlek, hunyd le a szemeidet!
Lehunyta.
- Most kérlek, képzelj egy szobát, egy ágyat s mellette egy imádkozó kisfiút. Szemléld ezt a jelenetet, szemléld, ahogy imádkozik, szemléld apró termetét, mozdulatait!
Némi csend után folytattam.
- Most megkérdezlek téged: hol vagy te?
- Hát... ööö... kicsit a szoba sarkából figyelem őt... - felelte tétován.
- Nem, nem így értem - szóltam közbe - hanem, hol vagy te, aki mindezt elképzeled? A te egész valód?
- Ja, én?! Sehol. Ez a kép énbennem van.
- Nagyon szépen feleltél. - mosolyogtam - Te elképzelted azt a kisfiút és a szobát... "megteremtetted", ha úgy tetszik. S így, amiképp' a szoba és a kisfiú benned létezik, ugyanígy létezünk mi is az egész világegyetemmel együtt az Istenben. S amiképp' te nem egyszerűen csak szemlélted őt, vagy hallgattad az imáját, hanem teremtetted őt a képzeleteddel, minden mozdulatát pillanatról-pillanatra, és tudtad az imáját, hasonlóképpen teremt és ismer téged is az Isten, s nem vagy Tőle elválasztható. Te benne élsz, s Ő tebenned. S ez így lesz, amíg csak te is így akarod.
- Hát persze, hogy így akarom! - mosolygott a gyermek.
Eztán csöndes békében hallgattunk, ahogy a vonat tovább robogott velünk az alkonyi fényben.


A kényszeres, önhitten kételkedő, tekintélyelvű vallásosoknak: Hippói Szent Ágoston ugyanezzel a hasonlattal festi le az Isten és az Isteni Ige egységét, hogy miképp az elménkben is pl. az egy választott objektumra való gondolás nem válik el sem az objektum elménkben való megjelenésétől, sem magától az elképzelőtől, ugyanígy az Isteni akarat és a megtörténés is egy és ugyanaz, és a Teremtőben történik.

Kolostori anekdoták No.1

- Mester, mondd kérlek, annyi teendő közül honnét tudhatom, hogy melyik az, amelyet igazán meg kell tennem?
- Azt kell megtenned, amelyikhez a legkevésbé fűlik a fogad.

Részlet egy elítélthez írt levélből

"(...) ha valaki sokat szomorkodik, vagy szorong, az annak a jele, hogy túlzottan is csak önmagára gondol.
Fontos, hogy megértsük és elfogadjuk helyzetünket, még ha félelemmel is tölt el, vagy teljesen más, mint amit életünk kezdetétől vágytunk. Mert csak ekképpen érthetjük meg helyünket benne, és hozhatunk helyesebb döntéseket.
Az utad most erre visz. Mást nem tehetsz.
Sosem a körülményeink a rosszak, hanem rájuk adott feleleteink.

Az embernek be kell látnia, hogy jelene a saját döntéseinek gyümölcse.
Tán kegyetlenül hangzik, de igaz, hogy sokkal nagyobb a felelősségünk életünk felett, mint ahogy az elsőre tűnik.
Ha őszintén hátratekintünk, beláthatjuk, hogy jelenünk okai ott szunnyadtak végig pszichénkben, csupán elnyomtuk azokat magunkban illúzióink és hazugságaink által.
Azokat a döntéseket, amelyek jelenünket építették, mi hoztuk meg, csak túl gyávák és büszkék voltunk ahhoz, hogy ezt tudatosulni hagyjuk, mielőtt gyümölcsük kisarjadt volna.
S ekképp van ez ma is: a folyamatok, amelyek jövőnket építik, most zajlanak lelkünkben.
Nem szabad ostobamódon szemfedőt vennünk, hogy ne szembesülhessünk valónkkal. Nem szabad hagyni, hogy hiú büszkeségünkből fakadó én-illúzióink arra indítsanak, hogy elnyomjuk magunkban azt a mélyről fel-feltörő finom hangot, csak mert pontosan tudjuk, hogy mit mondana, s inkább befogjuk fülünket és homokba dugjuk fejünket, remélve, hogy így a valóság majd nem ér utol...
...de bizony, utol ér. Viszont akkor már késő.
Mert az illúzió sosem volt valóság, és sosem lesz az, akárhogyan is erőlködünk ...csak előkészítjük meleg helyünket a Pokolban.
(De ha nem is vagyunk érettek járni az ismert helyes utat, legalább merjünk felelősséget vállalni döntéseinkért ugyanolyan bátran, amilyen bátran figyelmen kívül hagytuk lelkiismeretünk, vagy józan eszünk figyelmeztetését.)

Az igaz, józan őszinteség az egyetlen kiút, az egyetlen üdvös út.
Mert 'ki mint vet, úgy arat.

Áldjon meg téged az Isten és adjon neked gyümölcsöző évet!

Tisztítsa meg elmédet az Isten, hogy világosságát egyre tisztábban befogadd és igazán megtisztíthasson téged fénye, amely leleplez minden bennünk kisarjadt, illúzióink és hazugságaink alá rejtett sötétséget!

Adjon neked erőt az Isten, hogy valódi alázattal és igaz őszinteséggel bátran járhasd ama utat, amely számodra az üdvös!

Öntse el lelkedet az Isten bölcsességgel, helyes bűnbánattal és alázatos bátorsággal, s adja meg neked a lehetőséget az üdvösségre!"

Bevezetés a szabad akarat problémájába

  Elsőként álljon hát itt egy paradoxon interpretációja, amit William Newcomb, a california-i egyetem fizikus professzora publikált 1960-ban. Tehátakkorlássukcsak...

  Tegyük fel, hogy ismerünk egy végtelenül bölcs embert, aki oly bölcs, hogy teljes bensőnk működését és a világ ránk vonatkozó (a bensőnk működését) befolyásoló/meghatározó tényezőit (determinánsait) tökéletes pontossággal képes feltérképezni, s ezáltal a ránk vonatkozó eljövendő eseményeket, s a mi benső folyamatainkat mindig tévedhetetlenül megjósolni. Mindeddig egyetlenegyszer sem tévedett senki esetében sem.
Egy nap elmegyünk hozzá, hogy próbára tegyük őt. Ő pedig megjósolja hát, hogy egy eljövendő helyzetben mit fogunk tenni, de sem ezt a helyzetet, sem pedig a jóslatát nem árulja el nekünk, hanem a következőt teszi: odavezet minket egy kúthoz, s megkér bennünket, hogy vegyünk elő 100 dollárt. Megtesszük. Eztán azt mondja, választhatunk: beledobhatjuk a pénzt a kútba, de meg is tarthatjuk, ő megjósolta, mit fogunk tenni, de döntésünk tudatos befolyásolása okán azt meg nem oszthatja velünk. De hozzáteszi, hogy amennyiben a jóslat úgy szólt, hogy a pénzt a kútba dobjuk, ő elutalt már 1000 dollárt a bankszámlánkra. Azonban, ha azt jósolta, hogy nem dobjuk be a pénzt, akkor természetesen nem utalt semmit. Döntenünk kell hát.
  A paradoxon két, egymásnak ellentmondó állításban rejlik. Egyrészről ugyanis, a bölcs bölcs, tehát mindig igaza kell, hogy legyen. Ha bedobjuk tehát a pénzt, nyilván azt jósolta, így az 1000 dollár a bankszámlánkon van. Másrészről pedig nincs értelme bedobnunk a pénzt, mivel jelenlegi cselekedeteink nem hatnak ki a múltbéli eseményekre, jelen helyzetben tehát arra, hogy a bölcs utalt-e el pénz a számlákra, vagy sem. De ugyanakkor van egy probléma: a bölcs azzal, hogy a pénz elutalásáról említést tett nekünk, egy új determinánst rendelt hozzá a döntési folyamatunkhoz, amivel nem tudhatjuk, hogy kalkulált-e, vagy sem, mikor a jóslatát megtette.
  Hasonló ezen elv ahhoz a "bölcs" felismeréshez miszerint: "ha az van megírva a csillagokban, hogy sikeresek, boldogok és gazdagok leszünk, akkor mindenképp azok leszünk, bármit tegyünk is. Üljünk hát le és várjunk..."
Hogy áll tehát a dolog a szabad akarat dolgában? (Igen fontos kérdés, ugyanis a válasz megismerése alapjaiban határozza meg az emberi erkölcsi rendet, a morált, s úgy kb. mindent, amire az ember külső és belső világ épül.)

   Kelet vallásosai: Ugyan tehetjük azt, amit akarunk, de nem akarhatjuk azt, amit akarunk.

   Szókratész: Minden rossz a jó nem ismeretéből származik. Mert az élet élni akar, s a jó életet ad. Miért is törekedne hát a rosszra az, aki ismeri a jót?!

   Arisztotelész: Szép dolog, Szókratész, ha az ember tud; ám az erény esetében mégsem az a legbecsesebb, ha tudjuk, mi az erény, hanem az, ha megismerjük, milyen forrásból enyhíti szomját – egyszóval tudni szeretnénk, miből táplálkozik. Hiszen nem elég tudnunk, miben áll a bátorság, hanem bátrak akarunk lenni; és nem elég tudnunk, mi az igazságosság, hanem igazságosak akarunk lenni. S meg kell találnunk, mi révén lehetünk azok.

   Szókratész: (Lényegében ezt mondtam...)

   Buddha: … [csend]

   Spinóza: Mind az akarat, mind a cselekvés szabadsága illúzió. Illúzió, mivel nem ismerjük azokat az okokat, amelyek akaratunkat és cselekvéseinket meghatározzák.

   Freud: Persze, hogy nem ismerjük, hiszen jórészt tudat alatt vannak!

   Schopenhauer: …bizony determináltak vagyunk a természet törvényeinek. Így felesleges bármilyen etikai rendszer felállítása, vagy erkölcsi felelősség meghatározása. A jó pusztán abból ered, hogy a másik szenvedésében önmagamat látom. Valójában tehát önmagam iránt érzek részvétet.

   Einstein: Jórészt egyetértek hármójukkal. Mert az akarat és ezért a cselekedet is az okság által meghatározott. Akárcsak egy hatalmas és bonyolult egyenlet, melynek a végén csak egy megoldása lehet.

   Aquinói Szent Tamás: Viszont a Teremtő, Aki természeténél fogva felette áll az okságnak, képes hozzárendelni új tényezőket ahhoz a bizonyos egyenlethez, hogy az eredmény más legyen. Csak kérnünk kell!

   Szent Pál: Hiszen ki tiltja meg, hogy akarjunk repülni? Hiszen tudjuk, hogy van repülés; csak meg tudjuk-e tenni? Ha tehát ismerjük a jót, képesek vagyunk akarni is azt. Na de, megvan-e rá a szellemi alapunk, hogy meg is cselekedjük? Felelősségünk egyedül afelett van, hogy akaratunk mire irányul.

   Káin: Hogy mi? Hogy is lehetne felelőssége bármi felett egy kreatúrának?! Nemde Isten teremtett minket indulatokra, szenvedélyekre, rosszra hajlamosnak, melyek rabságban tartanak minket?! S még felelősségre is von tehát bennünket, ha teremtésének megfelelően működünk?!

   Isten: Ember! Körül vesz téged a bűnök tengere, de te akarj uralkodni rajta! Mert a lehetőséged adott. A többi az Én kegyelmem.

„Szabadon bűn és erény közt

Választhatni mily nagy eszme

S tudni mégis, hogy fölöttünk

Pajzsul áll Isten kegyelme.”

(Madách Imre: Az ember tragédiája)

Folyt. köv.

Intermezzo 2. - Olvasmány ajánló

  Készülő tanulmányaim kivonatainak itteni kiposztolása előtt szeretnék most egy röpke kis ajánlót írni olyan valaha élt emberek életművéről, akiket megbízhatónak ítélek arra, hogy gondolkodni tanuljunk tőlük.

Szókratész
   Az első helyen említem, mert sem előtte, sem utána nem találkoztam az emberiség történetét szemlélvén akkora lángelmével, mint amekkora ő volt. Beszélgetéseit Platón jegyezte le. Alázatos és hihetetlenül alapos gondolkodása alapvető igazságok megértését tette lehetővé számára. S éppen ez a csodálatos benne: nem csak megsejtette, illetve értelmezte ama mélyen nyugvó, a lét természetét meghatározó elveket, hanem képes volt azoknak ésszerű levezetésére is. Jól lehet, észrevételeit rengetek félreértés övezi gondolkodásbeli mélységének páratlansága miatt, mégis a korok felfedezési egyre csak őt igazolják újra és újra. Különösen ajánlott dialógusok "A Lakoma" és a "Phaidón". Bátran jelentem ki, hogy Szókratész a legnagyobb mester az értelem helyes kiművelésére, aki valaha a világra született.

Nicolaus Cusanus
   A brixeni püspök neve tán a matematikusok körében ismerős lehet természettudományos munkássága által, sajnos tán jobban, mint a teológusok körében. Ez ismeretlenség az őt övező korabeli, de mind a mai napig tartó általános értetlenségből fakad, mert gondolkodása, logikája olyannyira modern és finom, hogy a skolasztikus gondolkodás-rendszer által erősen meghatározott teológia tudománya nem tudott vele mit kezdeni. Nevezték őt panteistának, dualistának, de volt már eretnek is, mígnem V. Miklós pápa bíborossá nem rendelte. Éles elméje képes volt felismerni az emberi szubjektivitás természetét és az ebből fakadó megismerési-hibákat, s ezáltal olyan lényegi mélységeit és elveit tárhatta fel a létnek, melyek képesek lehetnek az összes teológiai, lélektani, illetve természettudományos feszültségek és ellentmondások feloldására. Ő volt az, aki Kopernikusz előtt 100 évvel kijelentette, hogy a Föld a Nap körül kering, s hogy a Világegyetem végtelen, amelyben a mi bolygónk egy ugyanolyan kicsiny csillag csupán, mint a többi, amelyet az égbolton látunk. Ő volt az, aki kijelentette, hogy a Világegyetem végtelensége abból fakad, hogy minden dolognak létezik a komplementere, azaz az ellentéte (s ezáltal fel is oldotta a dualizmust). S szintén ő mondta ki, hogy a végtelen univerzumnak nincs közepe, hiszen végtelen, mégis Isten a közepe, ami azt jelenti, hogy az anyagi létet alkotó minden kicsiny részecskétől ugyanakkora távolságra van. Ő fejtette ki továbbá azt is, hogy a világ népei ugyanannak az Igazságnak apró részleteit vizsgálják, s így a vallások különbözősége elsősorban kulturális jellegű, mely azt teszi lehetővé, hogy az egyes népek az Igazságot más-más dimenzióiban szemléljék, s ezen felfedezéseket a "közösbe téve" (megszabadítván a feleslegtől, kiragadván csak a lényeget) egyre mélyebben értsük meg a krisztusi kinyilatkoztatást... Különösen ajánlott olvasmány tőle a "Tudós tudatlanság", illetve a "Hit békéjéről" című munkája.

Aquinó-i Szent Tamás
   Szent Tamás, ez a végtelenül szerény, kövérke kis szerzetes (ki nem egyszer volt rendtársai szörnyű gúnyolódásainak céltáblája), a "legnagyobb filozófus" hihetetlen életművet hagyott maga után. A kor eretnekségeivel szemben írt számtalan vitairatai mellett legnagyszabásúbb műve a "Summa theologiae", amely a teológia összes felmerülő problémáját alaposan sorra veszi, megvizsgálja és megoldja. Bár gondolkodásmódja valójában az arisztotelészi logika Szentírásra való kiterjesztésére épül (ez utóbbi miatt Cusanus bíboros - joggal - kritizálta), mégis tán ő a skolasztika egyetlen alakja, aki e gondolkodásmódot képes volt helyesen és mértékkel alkalmazni, és olyan művet alkotni általa, amely méltónak találtatott arra, hogy egyedülállóan a XVI. századi Trentói Zsinat asztalán a Szent Biblia mellett feküdjön.

Oscar Wilde
   Egy zseniális író, s egy zseniális elme. Verseit, novelláit és esszéit egyfajta csak rá jellemző gyönyörűséges nyelvezet, sziporkázó szatíra és rendkívül alapos és mély értelem hatja át. Éleslátása, amellyel a világot látta, s nem csak látta, hanem saját bőrén meg is tapasztalta, elvezeti az olvasót fajunk legmélyebb dimenzióinak megismerésére, mely által olyan elemi bölcsességgel színezi ki bensőjét, mely a legnemesebb erények csöndes fényességét virágoztatja fel benne. S mindez nem túlzás. Oscar Wilde lángelméjű alázatos gondolkodó volt, aki igazán megtapasztalta és megértette az életet, s azt különösen hűséges művészi módon tárta az emberiség elé. Úttörő volt az értékek megítélése, az esztétika, a kritika és úgy általában a gondolkodás terén. Igazán egyike volt azoknak az embereknek, akik a világot jobbá tették és szellemének fejlődésére váltak. Azonban az általa közölt bölcsesség csak azon olvasók előtt nyilatkozik meg, akik képesek helyesen értelmezni szatíráját és cinizmusát. Ezt nevezem én Oscar Wilde "próbájának" az emberiség felé, mivel mély őszinteség és alázat szükséges ahhoz, hogy az egyén túllásson ezeken.
Erősen ajánlom két nagy esszéjét: "A kritikus, mint művész"-t és "Az emberi lélekről és a szocializmusról" címűt.

Albert Einstein
   Albert Einstein, kinek neve és arcképe immáron a "tudás" és az "értelem" szinonimájává vált, úgy gondolom, nem szorul az én ügyetlen bemutatásomra. Személy szerint én mindig hitelesebb és nagyobb gondolkodóknak tartottam a filozófusoknál a tudós gondolkodó embereket, akik a világ absztrakt oldala felé inkább a praktikus oldalról közelítenek, mégpedig az évszázadok alázatos kutatásai, kísérletezési és megfigyelései során megszerzett ismeretek által. Ismerik határaikat, megtanultak különbséget tenni "objektív" és "szubjektív", "hit" és "tudás" között, felismerik az illúziókat, valamint készségesek az alázatos kételkedésre a világra vonatkozó értelmezéseiket illetően, s ez fontos és mély igazságok felismerésére tette őket képessé. Gondolok itt pl. Max Planckra, Kurt Gödelre, Neumann Jánosra, Alan Turingre, Wigner Jenőre, vagy akár Szentágothai Jánosra, Czeizel Endrére, de ide sorolható még a korábban már említett Cusanus bíboros úr is. Einstein írásait is ez a finom alaposság, s már-már agnoszticizmusba hajló realitással szembeni tisztelet hatja át. Nyelvezete rendkívül természetes és egyszerű, de éppen ebben az egyszerűségében rejlik a legfőbb nehézsége. Olyan mélységekből jövő tartalmakat közöl a maga olykor "elvont" egyszerűségében, amelyek megértésére és feldolgozására, vagy egyáltalán fellelésére a legtöbb embernek egy egész élet sem elegendő; ez akkor világlik ki, ha mondatait, és azok egymásutániságát alaposabban szemügyre vesszük. Elméje oly' természetességgel mozgott a lét legmélyebb, legabsztraktabb dimenzióiban, hogy képes volt a Világegyetem természetének olyan részét leírni, amelynek egyébként valóság-észlelésünk alárendelt. Gondoljunk csak bele, miféle elme szükséges ahhoz, hogy ezen alapvető alárendeltségtől elvonatkoztathasson, s már-már valódi objektivitással szemléljen...
Einstein beszédeiből és esszéiből két összeállítás jelent meg: "Albert Einstein válogatott írásai", illetve a "Hogyan látom a világot?" című könyve (amely gyermekkorom szép és meghatározó emléke volt Szókratész párbeszédei mellett). Ajánlott olvasmányok mindenképp'.

 És akik kimaradtak...
   Természetesen a listát még folytathatnám, hiszen nem említettem Thomas Mann-t (akit családja is csak "varázslónak" hívott), József Attilát, Ady Endrét, Pilinszky Jánost, Babits Mihályt, Madách Imrét, J. W. Goethe-t, Edith Stein-t, Dosztojevszki-t, Simone Weil-t, Epiktétoszt, Senecát, Marcus Auréliust, Konfúciuszt, Lao Ce-t, vagy a szentek hosszú sorát (Szent Pál Apostol, Szent Bernáth, Szent Benedek, Szent Ágoston, Avilai Szent Teréz, Lisieux-i Szent Teréz, Remete Szent Antal, Keresztes Szent János, II. János Pál pápa...), akik a lelki élet nagyjai voltak, akiknek műalkotása saját életük volt, s mindenkoron érvényes lelkiséget hagytak hátra saját tapasztalataik alapján az utókornak, hogy a bölcsességet jobban megismerhessük... Az öt kiemelt személy amellett, hogy életemben jelentős fontossággal bír, azt hiszem, rövid bemutatásuk jó példa annak megítélésére, hogy ki méltó az egyén bizalmára lelkének fejlődését illetően.
   A leglényegesebb kritérium mindenkoron az alázat jelenléte a gondolkodásban, amely mentes akar lenni a szubjektivitástól, az önigazolástól és az önkényességtől és kerüli az önmagában való őszintétlenségeket, így törekedvén önmaga szubjektív érzéseinek felismerésére és elválasztására az észlelt valóságtól, hogy mind önmagát, mind a létet olyannak törekedjen látni, mint amilyen az valójában. Ennek alapján nem ajánlom például Hamvas Bélát, Müller Pétert, az ezoteria összes "jómadarát", a "pozitív gondolkodás" önjelölt "prófétáit", valamint Csernus Imrét, Paulo Coelho-t, Aleister Crowley-t, Osho-t, C. T. Russel-t, Rudolf Steiner-t, Friedrich Nietzche-t, Richard Rohr-t, Bóna Lászlót, Frojtjof Caprát (és még folytathatnám a sort, de nem akarom, mert sajnos hosszabb lenne, mint a másik), akik alapvető mérhetetlen, tán kijavíthatatlan károkat okoztak a közgondolkodás számára azzal, hogy önkényesen torzították el a világ jelenségeit ki-ki a maga tudatlan, vagy nagyon is tudatos célja érdekében. Az ugyanis, hogy valaki frontvonalba kerül, még nem igazolja életművének értékét.

   Szükséges tehát az önművelés olyan emberek nyomdokaiban járva, akik a világ misztériumainak gyermeteg hajszolása helyett meghajtották fejüket a való előtt, s életművükben fellelhető önmagukkal szembeni őszinte kritikájuk tett tanúságot alázatukról, tehát arról az őszinte akaratukról, hogy megismerjék a létnek azon törvényszerűségeit, amelyek megadják számukra a szellemileg egyre helyesebb élet lehetőségét. Mert ez a lelkület hatotta át a mindenkori legnagyobb lángelméket és a szenteket. S ha ezt a lelkületet sikerül bármilyen mértékben magunkba oltanunk, igazán boldogok lehetünk, mert részesévé válhatunk a minket rejtő lét ezen, számunkra újszerű és tiszta megcsodálásának...