(Ezen írásomban e négy fogalom jelentését szeretném tisztázni)
Korábbi írásaimból kitűnik, hogy a hit lényege, egy olyan dolog létezésében való remélés, amelynek léte bizonyíthatóan nem bizonyítható és nem cáfolható az egyén, vagy az egész világ számára.
Ez utóbbi tagmondatomból szükségszerűen következik, hogy minden embernek van hite többféle dologról, és ezen hiteink határozzák meg a gondolkodásmódunkat, valamint a hitünk tárgyának megválasztásának tudatos vagy tudattalan mechanizmusa az alapvető erkölcsi rendszerünket.
Ezt úgy kell érteni, hogy minden döntésünket a tapasztalatainkra alapozott előrekalkulálás alapján hozzuk meg. Azonban, mivel nem ismerünk a világban minden - a döntésünk tárgyát befolyásoló - determinánst, így valószínűségekre kell hagyatkoznunk, s majd a számunkra legkedvezőbb kimenetelűnek ítélt döntéslehetőséget választanunk. (Azaz: remélünk annak kimenetelében.)
Ha ezt megértjük, akkor világosság válik, hogy az egyén értékrendjét (amely szerint a világot ítéli és rendszerezi) a hit alapozza meg, ezért szükséges, hogy a hitrendszer önmagával valamint az ismert valósággal ellentmondásmentes legyen.
A vallás nem más, mint az emberiségnek a világ őt irányító erőire adott válasza és az e köré épített kultúra.
Az ember fölfogja ugyanis kiszolgáltatott helyzetét a világ erőivel szemben, s ezért annak működésének minél pontosabb megismerésére törekszik, hogy így manipulálni tudjon velük enyhítvén kiszolgáltatottságát.
Archaikus korokban az ember ezen meg-nem-értett működéseit a természetnek az istenek akaratával magyarázta. Rituálékat, különböző szertartásokat kreáltak, hogy elnyervén az istenek kegyeit, megadja nekik azt, amire szükségük van, s ne kelljen félniük a holnaptól.
Később, a tudományos kutatások fejlődésével a természet törvényei egyre ismertebbé váltak az emberiség számára, így ezen vallásokra sem volt többé szükség.
Miért létezik hát mégis vallás? - A halál kérdése okán.
Nem tudjuk, hogy halálunkkal az öntudatunk megsemmisül-e, vagy pedig tovább él egyfajta transzcendens dimenzióban. S erre a kérdésre bár buzgón keresik a választ, s néhányak bizonyítékokat állítanak fel saját válaszaik igazolására, azonban ezek mindegyike jól cáfolható álbizonyíték.
Ugyanis ha van egy transzcendens lényegünk, amit "lélek"-nek neveznek, s az tovább él, akkor az transzcendens jellegénél fogva a materiális világon (azaz téren és időn) kívül áll, tehát nem vizsgálható, valamint a rációnk logikai törvényei és fogalmai is érvényüket vesztik előtte, ekképpen pedig semmilyen módon nem fogható meg egyetlen létező elme számára sem.
Ha pedig az öntudatunk megsemmisül, akkor nincs értelme transzcendens tapasztalatokról sem beszélni. Így pedig mindkét esetben látszik, hogy a halál utáni tapasztalatok pusztán az agyban lejátszódó kémiai reakciók által keltett illúziók voltak, amelyeket a tudat megtöltött számára értelmezhető tartalommal.
A transzcendenciába vetett hitünk abból fakad, hogy az öntudat megsemmisülését elképzelni lehetetlen az elme számára, s épp ezért minden ember azt érzi, hogy szelleme örökre létezni fog, s ezzel áll szemben az elképzelhetetlen, ám racionálisan nagyon is nyilvánvaló tény: egy nap meg fogunk halni. Épp' ezért minden ember hisz a halál utáni létben, mert lehetetlen, hogy elképzelhesse a megsemmisülést.
A vallások közötti különbség csupán az ezen kérdésre adott válaszban van. Némelyek a végítéletben hisznek, mások a lélekvándorlásban, s vannak, akik pedig a halál után egyfajta homogén öntudatlan létet képzelnek el.
Lényegében vallásnak tekinthetünk minden a halál kérdésére adott választ, s az e köré épített kultúrát.
A kultúra nem más, mint az adott "válasz" -ból születő gondolkodási rendszert megtámogató és a hívők számára a benne való elmélyedést segítő szokások, rituálék, érték- és erkölcsi rend összessége.
Az ezen gondolkodásrendszer ellentmondásmentessé való tétele pedig az adott vallás tudósainak feladata.
Összefoglalva: a vallás nem más, mint az emberiség által egy adott hit köré épített kultúra.
Amikor egy egyén elveszíti a kapcsolatot a vallása alapjául szolgáló kérdések realitásával, akkor az egyén a vallásának valódi hitének tárgyát felcseréli magával a vallással. Ezt nevezzük vallásosságnak. Nem véletlen, hogy egyszer egy szerzetes azt mondta nekem, hogy "a vallásosság rossz", mivel a vallásos ember számára az az eszköz, amely a hitének tárgyában való elmélyülést és lelkének művelését volt hivatott szolgálni, kiszolgálandó üdvös céllá vált, ezzel is egy paradoxonba zárva önmagát. Rendkívül gyakori probléma ez, amely a gondolkodás, s így a valóság megértésének és tiszteletének a hiányából származik.
Korábbi írásaimból kitűnik, hogy a hit lényege, egy olyan dolog létezésében való remélés, amelynek léte bizonyíthatóan nem bizonyítható és nem cáfolható az egyén, vagy az egész világ számára.
Ez utóbbi tagmondatomból szükségszerűen következik, hogy minden embernek van hite többféle dologról, és ezen hiteink határozzák meg a gondolkodásmódunkat, valamint a hitünk tárgyának megválasztásának tudatos vagy tudattalan mechanizmusa az alapvető erkölcsi rendszerünket.
Ezt úgy kell érteni, hogy minden döntésünket a tapasztalatainkra alapozott előrekalkulálás alapján hozzuk meg. Azonban, mivel nem ismerünk a világban minden - a döntésünk tárgyát befolyásoló - determinánst, így valószínűségekre kell hagyatkoznunk, s majd a számunkra legkedvezőbb kimenetelűnek ítélt döntéslehetőséget választanunk. (Azaz: remélünk annak kimenetelében.)
Ha ezt megértjük, akkor világosság válik, hogy az egyén értékrendjét (amely szerint a világot ítéli és rendszerezi) a hit alapozza meg, ezért szükséges, hogy a hitrendszer önmagával valamint az ismert valósággal ellentmondásmentes legyen.
A vallás nem más, mint az emberiségnek a világ őt irányító erőire adott válasza és az e köré épített kultúra.
Az ember fölfogja ugyanis kiszolgáltatott helyzetét a világ erőivel szemben, s ezért annak működésének minél pontosabb megismerésére törekszik, hogy így manipulálni tudjon velük enyhítvén kiszolgáltatottságát.
Archaikus korokban az ember ezen meg-nem-értett működéseit a természetnek az istenek akaratával magyarázta. Rituálékat, különböző szertartásokat kreáltak, hogy elnyervén az istenek kegyeit, megadja nekik azt, amire szükségük van, s ne kelljen félniük a holnaptól.
Később, a tudományos kutatások fejlődésével a természet törvényei egyre ismertebbé váltak az emberiség számára, így ezen vallásokra sem volt többé szükség.
Miért létezik hát mégis vallás? - A halál kérdése okán.
Nem tudjuk, hogy halálunkkal az öntudatunk megsemmisül-e, vagy pedig tovább él egyfajta transzcendens dimenzióban. S erre a kérdésre bár buzgón keresik a választ, s néhányak bizonyítékokat állítanak fel saját válaszaik igazolására, azonban ezek mindegyike jól cáfolható álbizonyíték.
Ugyanis ha van egy transzcendens lényegünk, amit "lélek"-nek neveznek, s az tovább él, akkor az transzcendens jellegénél fogva a materiális világon (azaz téren és időn) kívül áll, tehát nem vizsgálható, valamint a rációnk logikai törvényei és fogalmai is érvényüket vesztik előtte, ekképpen pedig semmilyen módon nem fogható meg egyetlen létező elme számára sem.
Ha pedig az öntudatunk megsemmisül, akkor nincs értelme transzcendens tapasztalatokról sem beszélni. Így pedig mindkét esetben látszik, hogy a halál utáni tapasztalatok pusztán az agyban lejátszódó kémiai reakciók által keltett illúziók voltak, amelyeket a tudat megtöltött számára értelmezhető tartalommal.
A transzcendenciába vetett hitünk abból fakad, hogy az öntudat megsemmisülését elképzelni lehetetlen az elme számára, s épp ezért minden ember azt érzi, hogy szelleme örökre létezni fog, s ezzel áll szemben az elképzelhetetlen, ám racionálisan nagyon is nyilvánvaló tény: egy nap meg fogunk halni. Épp' ezért minden ember hisz a halál utáni létben, mert lehetetlen, hogy elképzelhesse a megsemmisülést.
A vallások közötti különbség csupán az ezen kérdésre adott válaszban van. Némelyek a végítéletben hisznek, mások a lélekvándorlásban, s vannak, akik pedig a halál után egyfajta homogén öntudatlan létet képzelnek el.
Lényegében vallásnak tekinthetünk minden a halál kérdésére adott választ, s az e köré épített kultúrát.
A kultúra nem más, mint az adott "válasz" -ból születő gondolkodási rendszert megtámogató és a hívők számára a benne való elmélyedést segítő szokások, rituálék, érték- és erkölcsi rend összessége.
Az ezen gondolkodásrendszer ellentmondásmentessé való tétele pedig az adott vallás tudósainak feladata.
Összefoglalva: a vallás nem más, mint az emberiség által egy adott hit köré épített kultúra.
Amikor egy egyén elveszíti a kapcsolatot a vallása alapjául szolgáló kérdések realitásával, akkor az egyén a vallásának valódi hitének tárgyát felcseréli magával a vallással. Ezt nevezzük vallásosságnak. Nem véletlen, hogy egyszer egy szerzetes azt mondta nekem, hogy "a vallásosság rossz", mivel a vallásos ember számára az az eszköz, amely a hitének tárgyában való elmélyülést és lelkének művelését volt hivatott szolgálni, kiszolgálandó üdvös céllá vált, ezzel is egy paradoxonba zárva önmagát. Rendkívül gyakori probléma ez, amely a gondolkodás, s így a valóság megértésének és tiszteletének a hiányából származik.
Fanatizmusról akkor beszélünk, amikor az egyén különböző pszichés okoktól vezérelve fél a nem-tudás állapotától, és az, amely egykor hite volt csupán, most meggyőződésévé válik. Alapvető (és igen sok rosszat okozó) tulajdonsága az agyunknak, hogy a birtokolt ismereteinek megértése és összekapcsolása során jelentkező sötét lyukakat mindenáron igyekszik valami látszólag odaillővel kitölteni.
(Egyszerű kísérlet: vegyük jól szemügyre kedvenc könyvünk borítóját, vagy a szobánkat, egy arcot, bármit, ami sokféle információt hordoz. Vizsgáljuk meg alaposan 1-2 percig, majd hunyjuk be a szemünket és törekedjünk annak a képnek minél részletesebb visszaidézésére. Figyeljük meg eközben, hogy elménk, azokat a részeket, amelyekre nem emlékszünk biztonsággal, valószínűségek szerint próbálja kitölteni, amely vagy igaz, vagy nem.)
Az ilyen ember egy saját igazság-illúziót állít fel, és kényszeresen meg van győződve annak igaz voltáról. S épp' ezért minden, ami az ő meggyőződésének ellentmond az gonosz, sőt sátáni, sokszor irtanivaló. Az ilyen ember lelke jóformán halott, mert elveszítette a világ iránti tiszteletét, a nem-tudás édes állapotát, amely lehetővé teszi, hogy a világra rácsodálkozzunk és beleszédüljünk annak titokzatos és gyönyörűen összeálló rendszerébe.
Az, aki helyesen gondolkodik tehát, tisztában van azzal, hogy az igazság nem megismerhető, gyakran használja a "szerintem", "én azt gondolom", "úgy vélem", "azt hiszem" kifejezéseket, és ha bárki meg is kérdezi tőle, hogy létezik-e Isten, alázatosan azt feleli:
- Nem tudom. De személy szerint remélem, hogy igen.
