Isten nem ekvivalens a léttel. A lét Istenben történik.
Isten maga a létezés.
Ha ezt megérzi, kedves Olvasó, akkor megérzi azt is, hogy abszolút értelemben véve csak az Isten létezik, s minden más létező Őtőle kölcsönzi a létezést, mint tulajdonságot.
Pilinszky azt írja 1974-es "Önarckép" című versében:
"Ingem, akár egy tömeggyilkosé
fehér és jólvasalt,
de a fejem, akár egy kisfiúé
ezeréves és hallgatag."
A több helyütt is megjelenő "ezeréves kisfiú" képe kapcsán, kérdezem én:
"Művész úr, Ön több helyütt is azt mondja, hogy a kisfiú ezeréves. De ha jól értem, akkor eszerint a felnőtt... a felnőtt az mindig pontosan annyi idős, mint amennyi, ugye?"
S felel a csend.
Egy olyan világot élünk, ahol minden mindegy. Nincs többé etikai érték, csak a pillanatnyi élmény szubjektív minősége, valamint az egyéni egzisztenciális érdek számít. Az erkölcs, a morál, a jó és a rossz fogalmak csak ezeknek a viszonylataiban értelmezettek, és akár egyénen belül is percenként változnak. Amit sokan néznek, amit sokan lájkolnak, vagy ami sok pénzt hoz, az szent és megkérdőjelezhetetlen, teljesen mindegy, hogy mi a tartalom (lásd pl. tiktok trendek, való világ, influencerek, "beszarós live" és egyebek), hiszen az egyén számára működik. Nem számít, hogy emberek mivé alacsonyítják magukat a trend sikeres meglovaglásáért, hiszen ez a fogalom, hogy "lealacsonyodás" vagy "megnemesítés" már nem értelmezhető többé. Ezen fogalmakat ugyanis meghatározott etikai rendszerek viszonylatában tudjuk csak értelmezni. Azonban az Újkor lényege az volt, hogy azokat az ideológiai alapvetéseket, amelyekre az egész civilizáció felépült megkérdőjelezze és elvesse.
Ennek egy lehetséges okát Berettyán Nándor kifejti a fent linkelt cikkjében.
Én személy szerint nem értek egyet az okkal abban a formában, ahogyan azt ő interpretálja.
A szókratészi következtetés - való igaz - mindenesetben az volt, hogy "csak annyit tudhatok, hogy semmit sem tudhatok". Különös a színművésznek az ezen elvnek a krisztusival való szembe állítása, minthogy ezen elv kulcsfontosságú minden tudományokban és a teológiában is.
Az elv azt fejezi ki, hogy a valóság nem megismerhető és az abszolút fogalma is valójában nem értelmezhető. Elmagyarázom...
Minden ítéletünk (vagy ha úgy tetszik "megítélésünk") a világ jelenségeiről egyfelől az érzékeink által felfogott információkon, majd ezen információknak a tudatos vagy tudatalatti feldolgozásán alapszik. Az érzékelésünkről pedig nyilvánvaló, hogy véges. Gondoljunk csak egyfelől arra, hogy nem láthatjuk a fény teljes spektrumát, vagy hogy nem találkozunk egyéb más halmazállapotokkal, jelenségekkel, amelyek tán most valószínűtleneknek tűnnek, de az univerzum távoli pontjain tán megtörténnek, s így világképeink erős szegénységre vannak ítélve. Másfelől pedig hasonlóképpen a heisenberg-i határozatlansági reláció elvéhez, megfigyeléseink mindig csak adott tulajdonságokra korlátozottak.
Annak a "valaminek", amit valóságnak hívunk, ezen szubjektív megéléseit rendszerezzük egyfelől jól determinált tudatalatti folyamatok révén (alávetve velünk született agyi struktúráknak, feldolgozott mintáknak, élményeknek amik tovább struktúrálják az agyat), valamint tudatos folyamatok révén (alávetve az intelligencia szintünknek, az eltanult logikai rendszereinknek, érzelmeink általi fókuszáthelyeződéseinknek). Ezekből születnek a tények, amelyek a világgal való súrlódás során finomabbá csiszolódhatnak, ha engedjük.
A következtetéseink mindig axióma-rendszerekre épülnek. Az axióma-rendszerek pedig sokfélék, attól függően, hogy a megtapasztalható világot milyen aspektusból szeretnénk vizsgálni. Egy adott állítás az egyik axióma-rendszerből levezethető, azaz igaz lehet, míg egy másikkal lehet inkonzisztens, azaz hamis. Például az állítás, miszerint egy háromszög belső szögeinek összege mindig 180 fok, igaz az euklidészi rendszerben, de a nem-euklidészi geometriákban már hamis. Ehhez el kell fogadnunk, hogy a világban vannak parakonzisztenciák, amit ma már a multidimenzionális logikai függvényekkel modellezni lehet. Ezt a fogalmat nagyon fontos megértenie annak, aki a világ megismerésére törekszik!
A következtetéseink igazságértéke tehát attól függ, hogy milyen axióma-rendszerből következtetünk, s hogy milyen logika szerint. S a bizonyítások is csupán azt vizsgálják, hogy adott állítás adott logika mentén az adott axióma-rendszerből valóban következik-e vagy sem. Semmi többet!
Ezen alapul Szókratész "tudom, hogy semmit nem tudok" alapelve, amely egybe cseng Einstein azon mondatával, amellyel a modernkori tudományfilozófia alapját foglalja össze: "ha egy állítás bizonyítható, akkor nem a valóságra vonatkozik". Ez pedig pontosan azért van, amit fentebb írtam.
Ebből következik a relativisztikusság azon elve, amit Epikthétosz is tanított, miszerint a világot csupán a reánk való hatásai alapján vagyunk képesek megítélni, s az alázatosabb gondolkodó is, aki mások tapasztalatait és megfigyeléseit igyekszik ütköztetni a sajátjával a szubjektív tapasztalatok metszethalmazait szűkíti csupán. Ezt fontos felismerni.
Azonban a világ parakonzisztens természete és a kauzalitás érvényességének véges mivoltából adódóan a világnak mindig csak egy nagyon kicsi szeletét fogjuk ismerni és azt is csupán ilyen végesen szubjektív módon. S ebből vagyunk képesek következtetéseket levonni, éppen mely "tényeket" axiómákként véve.
Mint mondottam, azzal egyetértek, hogy ezen elv részleges ismerete az, amely az értékválságot előidézte. Hangsúlyozom: "részleges ismerete".
Ezen elv mentén ugyanis egyszerűen megkérdőjelezhető mindenféle ideológia, vagy etika érvényessége. Továbbá szakít a vallással, amely az Isten által quasi axiómákként szabott meg alapetikákat, amelyek valamilyen irányt mutattak civilizációknak, attól függően, hogy adott korokban miként értelmezték őket. Így annak egyetemes definiálása, hogy mi helyes és mi helytelen, lehetetlenné vált.
Viszont éppen ezen elv "részleges ismerete" az, ami azt a tévedést okozza, miszerint nem létezhet egyetemes etika. Ugyanis ezen elv bár valóban kizárja adott etikai rendszerek érvényességének egzakt bizonyítási lehetőségét jelenleg, azonban a pszichológiai megfigyelések azt mutatják, hogy alapvetően az etikai felfogásunknak vannak egyetemes aspektusai, és az erről való gondolkodásunk "mintázata" is konvergens. (Ez a valláspszichológia alapja is.)
Hogy mi a válság oka énszerintem?
Nos, ebből már kikövetkeztethető. Én azt gondolom, hogy az ok sokkal de sokkal egyszerűbb, mint amit a legtöbben gondolnak erről...
A XIX. és a XX. századi vallásos misztikusok azt állították, hogy a felvilágosodás egy sátáni erők által generált folyamat volt, amely a civilizációt az összeomláshoz vezette. Érdemes ezt a "megérzést" annak mentén megközelíteni, hogy a Sátán szerepének megítélése nagyon is kétes és ellentmondásos a gondolkodó vallásos közegekben. Hadd éljek most azzal a megközelítéssel, amelyet a Mátrix című film azon analógiával fejez ki, miszerint az Építész (férfi, Isten analógiája) szerepe az egyenletek kiegyensúlyozása a változók kiszámítása által, amik a döntéseket jelképezik. Tudjuk ugyanis, hogy a döntések stochasztikus természetűek. Az Orákulum (nőnemű, a Sátán analógiája) szerepe pedig, hogy felborítsa az egyenletet, amelyet aztán az Építész újra kiszámít és egyensúlyba hoz. S ez a dinamika az, amely a létnek a folyamatos mozgását adja.
Hogy így van-e ez az Istennel és a Sátánnal, azt nem tudom... erről őket kell megkérdezni. Viszont ennek mentén megérthető az, hogy miként fejlődik mind a kollektív mind az egyéni intellektus: az ember felépít egy rendszert, amely többé-kevésbé jól megkonstruált. Aztán jönnek új tapasztalatok, új ismeretek, amelyek nem konzisztensek a rendszerrel. Itt az ember vagy megmakacsolja magát és elbújik a rendszerét cáfoló ezen jelenségektől, vagy hagyja, hogy a rendszere összedőljön, és ezen "új változókkal újraszámolja azt".
Azért írom, hogy "többé-kevésbé jól megkonstruált", mert a következtetés-rendszerünk csak többé-kevésbé lehet tökéletes, mivel meghatározza az intelligenciánk, élményrendszerünk, tudatalatti folyamataink, érzelmeink, pillanatnyi állaptunk, stb.
Tehát a válaszom az, hogy egyszerűen az történt, ami mindig: az emberi intellektus olyan szintre jutott az újabb és újabb tapasztalások és a logika finomodása okán, hogy összedőlt egy régi nagy rendszer. Ez a nagy rendszer már évszázadok óta ostromoltatott és apránként töredezett. Egyszerűen azért, mert lehetséges és szükségszerű volt. Mostanra viszont összedőlt az egész. Így pedig, hogy azon régi rendszer leple lehullott, az emberiség megkérdezhetett addig tabunak számító dolgokat, szabadjára engedhette a logikát, s olyan ismeretek birtokába jutothatott önmagáról, a világról, amelyet egyelőre még nem dolgozott fel. Ez elkerülhetetlen. Így működik a világ.
A Sátán ismét adott egy gyümölcsöt a tudás fájáról, "de a rendszer még nem számolódott teljesen újra". Hiányos még a kalkulus.
Hogy ez maga az Apokalipszis-e, azt nem tudom. De azt tudom, hogy az emberiség még nem fogadta be a modern, XX. században leírt világképet és annak következményeit. Egyszerűen azért, mert hiányos az eszköze hozzá. Amíg a neurológiai ismereteink által a pszichológia és az etológia egzakt tudományokká nem válnak, addig nem fognak elhallgani a "miért" kezdetű kérdések ezen az etikai alapelvek terén, amely az összeomlást előidézte. A filozófia, az etika ugyanis - ha megfigyeli, kedves Olvasó - mindig abból következett, amit a világról tudni lehetett, s ahogy a világot az emberiség látta.
Messze nem integrálódott még ez a tudás, és megjelent a neoprimitivizmus, amikor is az ember ősember módjára áll a világ előtt, s a hiányt önkényesen felépített világképekkel pótolja.
S hogy ebből miért következik egy erkölcsi, szellemi válság a társadalomban? Azaz, miért nem olyan morált szül ez az egyetemes nem-értés, amely magába foglal és megőriz a korábbi világkép alapján értéknek minősített dolgokat?
A válasz egyszerű: mert nem kötelező. "Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! Mért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis!" - írja József Attila '36-ban. S minthogy az energia tulajdonsága, hogy a kisebb ellenállásfelé halad, s minthogy ugyanezen fizikai törvények mozgatják az agyunkat építő elemeket is, az ember hajlamos inkább az első kérdéssel egyetérteni, hisz a második önfegyelmezést kíván, ami nagyobb ellenállás.
Másfelől pedig, ahogy Anton Chigurh kérdezte a tehetetlen Carson Wells-től, mielőtt lelőtte volna azon az estén: "mondd, ha a szabályaid ide jutattak téged, mire jók a szabályok?". Az élőlények világában ugyanis az tapasztalható, hogy az erősebb, a nagyobb, a gyorsabb, a ravaszabb mindig győz.
Ezen felismerés, azaz, hogy állatfajként ugyanazon ösztönök irányítanak bennünket, csupán komplexebb módon, s ebbe beleértve a gondolkodást is (merthogy az is egy ösztön folyamat, egy nagyon komplex ösztönfolyamat), rengeteg kérdést vet fel a "hogyan tovább"-bal kapcsolatban.
Ahogy a pszichológiának azon megfigyelése, a fentebb írt, az értékekről való gondolkodást kollektíve jellemző konvergencia, amit Ady Endre így ír meg pontosan ezzel kapcsolatban a "Hiszek hitetlenül Istenben" c. versében: "Isten, Krisztus, Erény és sorban - Minden, mit áhitok - S mért áhitok? - ez magamnál is, - Óh, jaj, nagyobb titok."
Nos... van még mit megérteni...
... de vajon tényleg megközelíthető-e?
Amikor Jézust "jó mester"-nek szólítják, ő azt reagálja erre:
- miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak az Isten.
Máshol pedig az Újszövetség hangsúlyozza, hogy az Isten nem személyválogató.
Hasonlóképpen vélekedett Szókratész és az egész ókori görög társadalom.
Ahhoz, hogy ezt megértsük, szükséges, hogy segítségül hívjuk a matematikát.
