Kulcs

 A tudat is a tudattalan része. 

Szellemi válság (röviden)

 Mindenek előtt álljon itt Berettyán Nándor egy igen érdekes cikke a nyugati kultúra hanyatlásáról, de legalábbis valamiféle átalakulásáról. 

 Egy olyan világot élünk, ahol minden mindegy. Nincs többé etikai érték, csak a pillanatnyi élmény szubjektív minősége, valamint az egyéni egzisztenciális érdek számít. Az erkölcs, a morál, a jó és a rossz fogalmak csak ezeknek a viszonylataiban értelmezettek, és akár egyénen belül is percenként változnak. Amit sokan néznek, amit sokan lájkolnak, vagy ami sok pénzt hoz, az szent és megkérdőjelezhetetlen, teljesen mindegy, hogy mi a tartalom (lásd pl. tiktok trendek, való világ, influencerek, "beszarós live" és egyebek), hiszen az egyén számára működik. Nem számít, hogy emberek mivé alacsonyítják magukat a trend sikeres meglovaglásáért, hiszen ez a fogalom, hogy "lealacsonyodás" vagy "megnemesítés" már nem értelmezhető többé. Ezen fogalmakat ugyanis meghatározott etikai rendszerek viszonylatában tudjuk csak értelmezni. Azonban az Újkor lényege az volt, hogy azokat az ideológiai alapvetéseket, amelyekre az egész civilizáció felépült megkérdőjelezze és elvesse.
Ennek egy lehetséges okát Berettyán Nándor kifejti a fent linkelt cikkjében.
Én személy szerint nem értek egyet az okkal abban a formában, ahogyan azt ő interpretálja.

A szókratészi következtetés - való igaz - mindenesetben az volt, hogy "csak annyit tudhatok, hogy semmit sem tudhatok". Különös a színművésznek az ezen elvnek a krisztusival való szembe állítása, minthogy ezen elv kulcsfontosságú minden tudományokban és a teológiában is. 
Az elv azt fejezi ki, hogy a valóság nem megismerhető és az abszolút fogalma is valójában nem értelmezhető. Elmagyarázom...
Minden ítéletünk (vagy ha úgy tetszik "megítélésünk") a világ jelenségeiről egyfelől az érzékeink által felfogott információkon, majd ezen információknak a tudatos vagy tudatalatti feldolgozásán alapszik. Az érzékelésünkről pedig nyilvánvaló, hogy véges. Gondoljunk csak egyfelől arra, hogy nem láthatjuk a fény teljes spektrumát, vagy hogy nem találkozunk egyéb más halmazállapotokkal, jelenségekkel, amelyek tán most valószínűtleneknek tűnnek, de az univerzum távoli pontjain tán megtörténnek, s így világképeink erős szegénységre vannak ítélve. Másfelől pedig hasonlóképpen a heisenberg-i határozatlansági reláció elvéhez, megfigyeléseink mindig csak adott tulajdonságokra korlátozottak. 
Annak a "valaminek", amit valóságnak hívunk, ezen szubjektív megéléseit rendszerezzük egyfelől jól determinált tudatalatti folyamatok révén (alávetve velünk született agyi struktúráknak, feldolgozott mintáknak, élményeknek amik tovább struktúrálják az agyat), valamint tudatos folyamatok révén (alávetve az intelligencia szintünknek, az eltanult logikai rendszereinknek, érzelmeink általi fókuszáthelyeződéseinknek). Ezekből születnek a tények, amelyek a világgal való súrlódás során finomabbá csiszolódhatnak, ha engedjük. 
A következtetéseink mindig axióma-rendszerekre épülnek. Az axióma-rendszerek pedig sokfélék, attól függően, hogy a megtapasztalható világot milyen aspektusból szeretnénk vizsgálni. Egy adott állítás az egyik axióma-rendszerből levezethető, azaz igaz lehet, míg egy másikkal lehet inkonzisztens, azaz hamis. Például az állítás, miszerint egy háromszög belső szögeinek összege mindig 180 fok, igaz az euklidészi rendszerben, de a nem-euklidészi geometriákban már hamis. Ehhez el kell fogadnunk, hogy a világban vannak parakonzisztenciák, amit ma már a multidimenzionális logikai függvényekkel modellezni lehet. Ezt a fogalmat nagyon fontos megértenie annak, aki a világ megismerésére törekszik! 
A következtetéseink igazságértéke tehát attól függ, hogy milyen axióma-rendszerből következtetünk, s hogy milyen logika szerint. S a bizonyítások is csupán azt vizsgálják, hogy adott állítás adott logika mentén az adott axióma-rendszerből valóban következik-e vagy sem. Semmi többet! 

Ezen alapul Szókratész "tudom, hogy semmit nem tudok" alapelve, amely egybe cseng Einstein azon mondatával, amellyel a modernkori tudományfilozófia alapját foglalja össze: "ha egy állítás bizonyítható, akkor nem a valóságra vonatkozik". Ez pedig pontosan azért van, amit fentebb írtam.
Ebből következik a relativisztikusság azon elve, amit Epikthétosz is tanított, miszerint a világot csupán a reánk való hatásai alapján vagyunk képesek megítélni, s az alázatosabb gondolkodó is, aki mások tapasztalatait és megfigyeléseit igyekszik ütköztetni a sajátjával a szubjektív tapasztalatok metszethalmazait szűkíti csupán. Ezt fontos felismerni.
Azonban a világ parakonzisztens természete és a kauzalitás érvényességének véges mivoltából adódóan a világnak mindig csak egy nagyon kicsi szeletét fogjuk ismerni és azt is csupán ilyen végesen szubjektív módon. S ebből vagyunk képesek következtetéseket levonni, éppen mely "tényeket" axiómákként véve. 

Mint mondottam, azzal egyetértek, hogy ezen elv részleges ismerete az, amely az értékválságot előidézte. Hangsúlyozom: "részleges ismerete".
Ezen elv mentén ugyanis egyszerűen megkérdőjelezhető mindenféle ideológia, vagy etika érvényessége. Továbbá szakít a vallással, amely az Isten által quasi axiómákként szabott meg alapetikákat, amelyek valamilyen irányt mutattak civilizációknak, attól függően, hogy adott korokban miként értelmezték őket. Így annak egyetemes definiálása, hogy mi helyes és mi helytelen, lehetetlenné vált. 
Viszont éppen ezen elv "részleges ismerete" az, ami azt a tévedést okozza, miszerint nem létezhet egyetemes etika. Ugyanis ezen elv bár valóban kizárja adott etikai rendszerek érvényességének egzakt bizonyítási lehetőségét jelenleg, azonban a pszichológiai megfigyelések azt mutatják, hogy alapvetően az etikai felfogásunknak vannak egyetemes aspektusai, és az erről való gondolkodásunk "mintázata" is konvergens. (Ez a valláspszichológia alapja is.)

Hogy mi a válság oka énszerintem? 
Nos, ebből már kikövetkeztethető. Én azt gondolom, hogy az ok sokkal de sokkal egyszerűbb, mint amit a legtöbben gondolnak erről...
A XIX. és a XX. századi vallásos misztikusok azt állították, hogy a felvilágosodás egy sátáni erők által generált folyamat volt, amely a civilizációt az összeomláshoz vezette. Érdemes ezt a "megérzést" annak mentén megközelíteni, hogy a Sátán szerepének megítélése nagyon is kétes és ellentmondásos a gondolkodó vallásos közegekben. Hadd éljek most azzal a megközelítéssel, amelyet a Mátrix című film azon analógiával fejez ki, miszerint az Építész (férfi, Isten analógiája) szerepe az egyenletek kiegyensúlyozása a változók kiszámítása által, amik a döntéseket jelképezik. Tudjuk ugyanis, hogy a döntések stochasztikus természetűek. Az Orákulum (nőnemű, a Sátán analógiája) szerepe pedig, hogy felborítsa az egyenletet, amelyet aztán az Építész újra kiszámít és egyensúlyba hoz. S ez a dinamika az, amely a létnek a folyamatos mozgását adja.
Hogy így van-e ez az Istennel és a Sátánnal, azt nem tudom... erről őket kell megkérdezni. Viszont ennek mentén megérthető az, hogy miként fejlődik mind a kollektív mind az egyéni intellektus: az ember felépít egy rendszert, amely többé-kevésbé jól megkonstruált. Aztán jönnek új tapasztalatok, új ismeretek, amelyek nem konzisztensek a rendszerrel. Itt az ember vagy megmakacsolja magát és elbújik a rendszerét cáfoló ezen jelenségektől, vagy hagyja, hogy a rendszere összedőljön, és ezen "új változókkal újraszámolja azt". 
Azért írom, hogy "többé-kevésbé jól megkonstruált", mert a következtetés-rendszerünk csak többé-kevésbé lehet tökéletes, mivel meghatározza az intelligenciánk, élményrendszerünk, tudatalatti folyamataink, érzelmeink, pillanatnyi állaptunk, stb. 

Tehát a válaszom az, hogy egyszerűen az történt, ami mindig: az emberi intellektus olyan szintre jutott az újabb és újabb tapasztalások és a logika finomodása okán, hogy összedőlt egy régi nagy rendszer. Ez a nagy rendszer már évszázadok óta ostromoltatott és apránként töredezett. Egyszerűen azért, mert lehetséges és szükségszerű volt. Mostanra viszont összedőlt az egész. Így pedig, hogy azon régi rendszer leple lehullott, az emberiség megkérdezhetett addig tabunak számító dolgokat, szabadjára engedhette a logikát, s olyan ismeretek birtokába jutothatott önmagáról, a világról, amelyet egyelőre még nem dolgozott fel. Ez elkerülhetetlen. Így működik a világ.
A Sátán ismét adott egy gyümölcsöt a tudás fájáról, "de a rendszer még nem számolódott teljesen újra". Hiányos még a kalkulus.
Hogy ez maga az Apokalipszis-e, azt nem tudom. De azt tudom, hogy az emberiség még nem fogadta be a modern, XX. században leírt világképet és annak következményeit. Egyszerűen azért, mert hiányos az eszköze hozzá. Amíg a neurológiai ismereteink által a pszichológia és az etológia egzakt tudományokká nem válnak, addig nem fognak elhallgani a "miért" kezdetű kérdések ezen az etikai alapelvek terén, amely az összeomlást előidézte. A filozófia, az etika ugyanis - ha megfigyeli, kedves Olvasó - mindig abból következett, amit a világról tudni lehetett, s ahogy a világot az emberiség látta. 
Messze nem integrálódott még ez a tudás, és megjelent a neoprimitivizmus, amikor is az ember ősember módjára áll a világ előtt, s a hiányt önkényesen felépített világképekkel pótolja.

S hogy ebből miért következik egy erkölcsi, szellemi válság a társadalomban? Azaz, miért nem olyan morált szül ez az egyetemes nem-értés, amely magába foglal és megőriz a korábbi világkép alapján értéknek minősített dolgokat? 
A válasz egyszerű: mert nem kötelező. "Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! Mért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis!" - írja József Attila '36-ban. S minthogy az energia tulajdonsága, hogy a kisebb ellenállásfelé halad, s minthogy ugyanezen fizikai törvények mozgatják az agyunkat építő elemeket is, az ember hajlamos inkább az első kérdéssel egyetérteni, hisz a második önfegyelmezést kíván, ami nagyobb ellenállás.
Másfelől pedig, ahogy Anton Chigurh kérdezte a tehetetlen Carson Wells-től, mielőtt lelőtte volna azon az estén: "mondd, ha a szabályaid ide jutattak téged, mire jók a szabályok?". Az élőlények világában ugyanis az tapasztalható, hogy az erősebb, a nagyobb, a gyorsabb, a ravaszabb mindig győz.
Ezen felismerés, azaz, hogy állatfajként ugyanazon ösztönök irányítanak bennünket, csupán komplexebb módon, s ebbe beleértve a gondolkodást is (merthogy az is egy ösztön folyamat, egy nagyon komplex ösztönfolyamat), rengeteg kérdést vet fel a "hogyan tovább"-bal kapcsolatban.  
Ahogy a pszichológiának azon megfigyelése, a fentebb írt, az értékekről való gondolkodást kollektíve jellemző konvergencia, amit Ady Endre így ír meg pontosan ezzel kapcsolatban a "Hiszek hitetlenül Istenben" c.  versében: "Isten, Krisztus, Erény és sorban - Minden, mit áhitok - S mért áhitok? - ez magamnál is, - Óh, jaj, nagyobb titok."
Nos... van még mit megérteni...

A tökéletesség megközelíthető, de el nem érhető...

 ... de vajon tényleg megközelíthető-e?

 Amikor Jézust "jó mester"-nek szólítják, ő azt reagálja erre:
- miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak az Isten.
Máshol pedig az Újszövetség hangsúlyozza, hogy az Isten nem személyválogató. 
Hasonlóképpen vélekedett Szókratész és az egész ókori görög társadalom. 
Ahhoz, hogy ezt megértsük, szükséges, hogy segítségül hívjuk a matematikát. 

 A képen a törtfüggvényt láthatjuk, az 1/x függvényt. 
Ha x=1, akkor az y-tengelyen a görbe az 1-gyes értéket veszi fel, minthogy 1/1 az 1.
Ha x=2 akkor y=0,5, minthogy 1/2 = 0,5. Ha x=3, akkor y=0,3333..., minthogy 1/3 az 0,3333...
Tehát azt láthatjuk, hogy mennél nagyobb számot helyettesítünk be x helyére, a függvény görbe az y-tengely mentén annál kisebb értéket vesz fel. 
Az x lehet 2 milliárd, lehet akár ötszázmillió-ezertrillió, egyre közelebb kerül a nullához, de azt soha el nem éri. 

 Másként: milyen számot helyettesítsek be x helyére, hogy az osztás eredménye nulla legyen? Erre a válasz az, hogy nincs ilyen szám. Azonban ha x az a bizonyos fektetett nyolcas, azaz az egyet végtelennel osztjuk, akkor az eredmény nulla lesz. (Azonban a végtelen az nem egy szám!) 
Ez azt jelenti, hogy a függvény a nullánál eltűnik a végtelenben, szingularitás jön létre. 

 Azok a bölcsek és tanítók, akik túlélték az idők és a logika mérlegét (legyen szó Szókratészról, Gauthama Sziddhártáról, Konfúciuszról, Jézusról, vagy Szent Ágostonról, Cusanus bíborosról), mind-mind úgy tartották, hogy hasonlóképpen van ez a tökéletességgel. 
A tökéletesség, a nagybetűs "Jó", az erények teljességével való bírás megközelíthető, de el nem érhető. 

 Senki sem lehet őszinte, csak őszinteségre törekvő, illetve tegnapi önmagához képest őszintébb, vagy kevésbé őszintébb (attól függően, hogy mennyire konvergens az "ő függvénygörbéje"). Senki sem lehet bölcs, csak bölcsességre törekvő, illetve bölcsebb vagy kevésbé bölcsebb múltbéli önmagához képest. 
Ezért köszöntik úgy a szentangyalok is a pásztorokat Krisztus születésekor, hogy "...és a Földön békesség a jóakaratú embereknek". Mert mély és valós értelemben jóember nem létezhet, csak többé vagy kevésbé jobb, illetve csak jóra törekvő, azaz jóakaratú ember. 

A tökéletesség a szingularitáson túl van. Értse, aki érti...

 De vajon ez a közeledés valódi, vagy csupán illúzió?

Az ókori görögöket - miután rátaláltak arra, amit a törtfüggvény mutatott - igencsak felizgatta a végtelen és a nulla fogalma.
Megértették azt is, hogy geometriailag, ha felrajzolok egy szakaszt, azt elfelezhetem két szakaszra. Ám ezt a két szakaszt is elfelezhetem még kisebb szakaszokra. Majd ezen negyedrészeket is elfelezhetem még kisebb szakaszokra, és így tovább egészen a végtelenig. 
Ez azt jelenti, hogy egy láthatóan véges szakasz is végtelen számú pontból áll. Igaz ez minden szakaszra. Teljesen mindegy, hogy az egyik szakasz hossza háromszorosa a másikénak, a szakaszokat alkotó pontok száma "ugyanannyi", azaz végtelen. 
Ezen a felismerésen alapulnak például Zénón híres paradoxonjai is, miszerint így egy eldobott kőnek, ami A-pontból B-pontba tart, végtelen számú ponton kell áthaladnia, azaz elméletileg sosem érkezik meg B-pontba, csak konvergál felé. Ellenben a valóságban azt látjuk, hogy megérkezik. De ez a része már máshova vezet...

 Ha ezt megértettük, akkor térjünk vissza arra, amit a törtfüggvényről írtam.
Vahj ezen elv szerint az x=2 pontja a függvénynek (azaz a y=0,5) valóban közelebb van a nullához, mint az x=10.000 (azaz y=0,0001)? A közeledés nem pusztán relatív, úgy értem: önmagához képest értelmezhető? Hiszen a nulla és a függvény adott pontja közötti távolság ugyanúgy végtelen részre osztható, mint azt fentebb láttuk, legyen szó bármely pontról.

Szókratész ezt úgy fogalmazza meg, hogy a bölcsesség olyan, mint az égbolt: mássz fel egy magas hegyre, s nem lettél hozzá közelebb. 

Ez azt jelenti, hogy a tökéletességtől való távolságunk mindig végtelen marad, akármerre is haladunk. A tökéletességhez való közeledés, vagy az attól való távolodás csupán illúzió. Önmagunkhoz képest lehetünk többé vagy kevésbé birtokosai az abszolút értelemben vett "jó"-nak (ha egyáltalán létezik ilyen), de ahhoz valójában közelebb nem kerülhetünk.

 Azonban van ennek egy másik következménye is...
Ha ezt megértjük, rájövünk arra, hogy a jó és a rossz csupán két ellentétes irányba mutató vektort jelöl, ugyanúgy, mint a számegyenesen a pozitív és a negatív.
Tehát egy adott pontot kijelölve az a pont, ami ettől a ponttól a nulla irányába következik, az jobb, mert a jó, a tökéletesség felé való irányban található. Míg az a pont, ami a kijelölt pontuktól a nulla vonatkozásában távolabb esik, az rosszabb, mert a jó, a tökéletesség-felé való iránnyal ellentétes irányban található. 

Ez azt jelenti, hogy a jó és a rossz szigorúan relatív fogalmak és mindig attól függ, hogy a görbe melyik pontjához viszonyítunk. Adott pont a mögötte állóhoz képest lehet jobb, de az előtte állóhoz képest lehet rosszabb. Nem létezik olyan origó, ahonnan nézve az egyik irányba a görbe összes pontja rossznak, a másik irányba nézve pedig az összes pontja jónak minősíthető/definiálható.
Ez fogalompár ezt jelenti és semmi mást. Ezt a bölcsek is tudták. 

 Ha mindezen dolgokat felismertük, akkor rájövünk arra, hogy a jó és a rossz, a jobb és a rosszabb megítélése szubjektív és pusztán az emberi psziché kreatúrája. 
A görbe pontjait önmagukkal tudjuk összehasonlítani ilyen módon, azonban a nullától való távolsága mindegyiknek ugyanannyi: végtelen. 
Ezért mondják azt, hogy Isten nem személyválogató. Tökéletlen és tökéletlen között az Ő viszonylatában nézve különbség nincsen. A közelség vagy a távolság észlelete pusztán illúzió. 
Ezért nincs értelme az erkölcsi versengéseknek ember és ember között (amellet, hogy eleve önellentmondás), valamint ezért nem tudtak a bölcsek gőgösek lenni.
Aki mindezt felismerte, képtelen nem-megbocsátó, nem-elfogadó lenni. Mert senki sincs közelebb a tökéletességhez a másiknál. 
Ez a titka a bölcsek alázatának.

Kelet és nyugat útja a tökéletességhez...

abban különbözik, hogy a keleti gondolkodásmód e téren úgymond introverzív, míg a nyugati extroverzív. 

Ez azt jelenti, hogy a keleti szerzetes a dephoi-i értelemben vett önismeret útját tudatosan járja, ezzel felderítve, megértve és a tudatosság ernyője alá vonva pszichés struktúráit így folyamatait. Míg nyugat a külső "kegyelemben" bízik, Isten közvetlen beavatkozásában, aki - Avilai Szent Teréz megfogalmazásával élve - "képes megkötözni" a bennünk lévő struktúrákat, ha közlést kíván átadni nekünk. A nyugati vallásos gyakorlatok jellege éppen ezért erősen a mantrák hatásával operál, mellyel "átmossa" és felülírja belső asszociációs és gondolkodási folyamatainkat, hogy elménk képes legyen imádságban maradni. 
 Személy szerint azt gondolom, hogy a helyes út - mint általában - a két fél összeillesztésével rajzolódik ki, minthogy a két megközelítés parakonzisztens. Én azt gondolom, és aki a nyugati valamint keleti szentek lelkivilágát megismerte szintén láthatja, hogy a "szingularitást" fellelhetjük önerőnkből is, oda eljuthatunk a keleti úton. Ez az út odavezet, amit mind a keleti szerzetesek, mint Szent Pál "önmagunk kiüresítésének" nevez. Aztán pedig, hogy átkelünk-e a szingularitáson s elmerülünk-e a végtelenben, az már Isten kegyelme, ott mi már tehetetlenek vagyunk. Ez pedig a nyugati út. 

Ezért a bölcsesség útjának alapja mind keleten, mind nyugaton nem más, mint a híres delphoi-i mondat: "ismerd meg önmagad".    

Ajánlott olvasmányok:

Nicolaus Cusanus bíboros - A tudós tudatlanság

Avilai Nagy Szent Teréz - A tökéletesség útja

Platón - A lakoma

C. G. Jung - Pszichológiai kommentár a nagy felszabadulásról szóló tibeti könyvhöz

Nicolaus Cusanus bíboros - A vallások békéjéről

Lao Ce - Tao te king

dr. Popper Péter - Van ott valaki?

Putyin célja az, hogy félj... avagy az orosz-ukrán háború

Mi a háború?

    A háború tág körben dúló párviadal. Célja, hogy az egyik fél a másikat a saját akaratának teljesítésére kényszerítse azáltal, hogy 1) védekezésképtelenné teszi azt, 2) megtöri a harcra való akaraterejét, vagy 3) olyan körülményeket teremt számára, amelynél a felé irányuló követelései is kisebb áldozatnak tűnnek. 

A háború célja tehát az ellenség ellenállásának megtörése úgy anyagi, mind szellemi értelemben, mivel mind a kettő kell a harc sikeres megvívásához. 

    Szükséges, hogy ezen egyszerűnek tűnő meghatározásnak minden dimenzióját megértsük ahhoz, hogy józan, hideg fejjel szemléljük a jelenben zajló eseményeket. 

Ajánlott olvasmányok: Szun-Ce: A háború művészete, valamint Karl von Clausewitz: A háborúról c. írások. Ez utóbbi különösen, mivel az orosz hadászat alapját is képezi. 

Mi az oka ennek a háborúnak? 

    Erre a kérdésre válaszolni elég nehéz, azonban néhány ismert tény összefűzésével tán tisztábbá válik az információk és dezinformációk feneketlen zavarosa. 

A jelenlegi orosz vezetés Ukrajna lerohanását azzal magyarázza, hogy a NATO egyre növekvő biztonsági kockázatot jelent a számára. S habár Oroszország ebbéli aggodalmaira válaszul a NATO többször is közölte, hogy kész tárgyalni Oroszországgal, ezen tárgyalásokra azóta sem merült fel igény az orosz vezetés részéről. Az "Oroszországot fenyegető biztonsági kockázat" okolással más problémák is vannak...

Többször is említésre került az 1987-es washington-i megállapodás Szovjetunió és az USA között, miszerint leszerelik a szárazföldi indítású közép és rövidebb hatótávolságú fegyvereiket. Ezen megállapodást ugyanis 2019-ben először Donald Trump majd másnap maga Vladimir Putyin is felmondta. Azonban a két fél továbbra is hajlandó tartani magát hozzá, azzal a feltétellel, hogy bármikor tarthatnak egymás rakétabázisain hivatalos ellenőrzéseket. Efféle inspekcióra azóta hivatalosan persze nem volt példa.  

1997. július 8-án, amikor a NATO csatlakozásra hívta Magyarországot, Lengyelországot és Csehországot, Oroszország és a NATO aláírta az alapító chartáját, melyben Oroszország elfogadta a NATO jövőbeni keleti terjeszkedéseit. Cserébe viszont a NATO megígérte Oroszországnak, hogy egyfelől nem telepít nukleáris fegyvereket az új tagállamok területeire, valamint, hogy - amennyiben a nemzetbiztonsági helyzet másként nem indokolja - nem telepítenek a tagállamok területére újabb katonai erőket. Ezen egyezményt a NATO egészen 2014-ig be is tartotta, azonban a Krím-félszigeti konfliktusok kezdetekor is csupán jelképes létszámú NATO csapatot állomásoztatot a határain. 

Továbbá tavaly decemberben Oroszország átnyújtott az USA-nak és a NATO-nak egy ultimátumszerű szerződéstervezetet, melyben követelték, hogy 1) a volt-szovjetuniós de még nem-NATO-tag tagállamok soha ne vétethessenek fel a NATO-ba; 2) a NATO ne telepítsen csapásmérő eszközöket sem a határhoz, sem Ukrajnába, 3) a NATO az infrastruktúráját vonja vissza az 1997-es párizsi megállapodás előtti helyzetre. A NATO ugyan elutasította az 1-gyes és a 3-as pontot, a 2-esről azonban kész volt tárgyalni, mely tárgyalások még mindig nem történtek meg. 

    Az Európában állomásozó amerikai csapatok létszáma jelenleg kevesebb, mint a negyede annak, mint amekkora a hidegháború végén volt. Az amerikai csapatok kivonulóban vannak Európából, semmint bármily módon terjeszkednének.

Itt fontos leszögezni, hogy a NATO nem egy birodalom, vagy bármiféle állam, amely terjeszkedik, vagy akármilyen területi követeléssel lenne bármilyen ország felé. A NATO egy a II. Világháború után létrejött katonai szövetség, amelybe bizonyos feltételekkel bárki beléphet, de bárki ki is léphet (ha nem áll katonai konfliktusban senkivel), s amely garantálja tagállamai biztonságát. Nem "terjeszkedik", hanem "bővül". 

Nem úgy tűnik, hogy az orosz vezetés valóban a NATO miatt aggódna...

Mi lehetett hát a célja Oroszországnak azon ország lerohanásával, amellyel szemben a Szovjetunió felbomlása után öt nemzetközi szerződésben vállalt kötelezettséget területi épsége, határai sértetlensége és szuveneritásának tiszteletben tartása iránt? 

Miféle biztonsági kockázatot jelenthet egy ekkora területű és globális szinten az egyik legerősebb katonai erővel rendelkező ország számára Ukrajna, vagy a kis balti-államok, vagy akár Finnország, Lengyelország? 

Továbbá kérdezem én: s mi van az ő nemzetbiztonsági igényeikkel? Hol voltak ők, vagy akár a balti államok megkérdezve, amikor '92-ben Oroszország és a baltiakkal szomszédos Belarusszia megalapították a CSTO katonai szövetséget, avagy a "keleti-NATO"? 

Vagy tán csak Oroszországnak lehetnek legitim biztonsági igényei? S ezen biztonsági igények feljogosítják őt saját népének elárulására valamint egy ún. "testvérnép" célzott mészárlására? 

    Oroszország sosem tudott igazán nagyhatalom lenni, csupán belekényszerült egy nagyhatalmi szerepbe területének nagysága és az ezzel járó egyéb tényezők miatt. Gazdaságilag Oroszország folyamatosan gyengült, e háborús döntéssel pedig évtizedekkel löki vissza magát saját fejlődésében. Konzervatív értékrendje az egyre alakuló világrenddel nem kompatibilis, így egyre jobban kiszorul a nagyok versenyéből. Ezt Kína még időben felismerte magáról, melynek köszönhetően szupernagyhatalommá, az USA vetélytársává vált.

Nagyhatalmi játszma 

    Putyin politikáját 2012. óta átjárja egyfajta birodalomépítő törekvés. Ha valóban igaz az, hogy végső célja a volt-Szovjetunió valamilyen formában való feltámasztása, akkor Ukrajnát szükséges Moszkva hatókörén belül tartani, mivel az egykori Szovjetunió geopolitikai tere nélküle újraszervezhetetlen. 

Másfelől pedig szükséges számára az egyre erősödő USA pozíciójának csorbítása. 

    Putyin látja, hogy a Trump-kormány óta feszült érdekellentétek vannak Amerika és az Európai Unió között, ezért ez a mostani helyzet alkalmas arra, hogy az Európai Unióra mind gazdaságilag, mind politikailag, de mindenesetre egyszerűen pszichésen nyomást gyakoroljon egy egyre és egyre fenyegetőbb rettenetes háború képével. Putyin jól tudja, hogy a szigorú gazdasági szankciók az Európai Unió legtöbb tagállama számára hasonlóképpen igen nagy mértékben károsak, valamint, hogy Ukrajna lerohanása, a nukleáris arzenál felsorakoztatása mind-mind rémisztően hatnak az állampolgárokra, de a politikusokra is. Ezért arra számít, hogy ez az egyre erősödő nyomás azt eredményezi, hogy az Európai Unió tagjai - elszakadva Amerikától - egyenként akarjanak saját alkukat kötni Oroszországgal. 

Putyin azt akarja, hogy féljünk. Ön is, kedves Olvasó, én is, és mindenki. S hogy az eme sokszor megjövendölt nukleáris apokalipszis rémképe nyomására a NATO egysége megbomoljon, s ekképpen az USA pozíciója jelentősen meginogjon, így válva sebezhetővé.

    Sajnos a magyar politikai vezetés is inkább a megosztást, mint a józan tájékoztatást támogatja... s ami még rosszabb, hogy látszólag nem is tudja ezt, miközben ezen súlyos külpolitikai történéseket lázasan igyekszik a belpolitikai érdekeivel összehangolni...

Hol tart most a háború?

    Oroszország a clausewitz-i dokrinák szerint járt el: lassan fokozatosan növelte a nyomást az ukrán kormányra. Jelenleg javában folyik a civil lakosság célzott pusztítása, a kórházak, IT eszközök, vasutak, áramellátás stb. felszámolása, továbbá a nukleáris, biológiai és vegyi fenyegetés. 

Ukrajna helyzete azonban nem reménytelen, Putyin ugyanis több ízben elszámította magát (amely autokrata vezetőknél nem meglepő, mivel ők maguk várják el az információk eltorzítását a számukra kedvező irányba, így érvényesíti magát a régi bölcselet, miszerint a gonoszság mindig önmagát pusztítja el...), azonban már az elején elkövetett egy nagy hibát. 

    Már Napóleon is felismerte, hogy háborút nyerni csak harcolni igazán akaró katonákkal lehet. Ehhez pedig szükség van a háború ún. "morális legitimizálására", ami azt jelenti, hogy a hadvezér a nép és a katonák számára a háborút személyes üggyé teszi különböző valós vagy valótlan okokkal. 

Az ukrán népben ez az ok maga a hazájuk és a szuveneritásuk védelme, amelyért készek önként az életüket áldozni, de nem csak ők, mint látjuk, hanem különböző nyugatibb országok polgárai is. 

    Az oroszok számára ez az ok a nacionalista ukrán kormány bűntettei lettek volna az orosz néppel szemben. S jól lehet, ez egy valódi probléma, a NATO hírszerzői már az invázió előtt nyilvánossá tették azokat az adatokat, melyek megmutatták, hogy az orosz titkosszolgálat szélsőséges ukránok nevében készült offenzívákat, ún. "etnikai tisztogatásokat" elkövetni az ukrajnai orosz kisebbséggel szemben, valamint Oroszország területén belül is. Ezeket a támadásokat a hírszerzés megakadályozta, így nem valósulhatott meg ez a provokatív casus belli, amelynek következtésben sem az orosz nép, sem az orosz katonák - akiknek többsége csupán bele lett kényszerítve ebbe a hadműveletbe - nem tekintik olyan szívügyüknek ezt a háborút, amelyért az életüket is adnák. (Ezt látjuk, mikor 18-20 éves orosz katonák puskalövések nélkül megadták magukat nem egyszer.)

    Jelenleg a háború egy orosz provokációnál tart az ukránok felé, mellyel alapot igyekeznek szolgáltatni vegyi, biológiai illetve nukleáris fegyvereik bevetéséhez.

Ha ez megtörténik - mivel ezen fegyverek természetüknél fogva a szomszédos NATO-tagállamok biztonságát is kockáztatják - a NATO kénytelen lesz beavatkozni. 

Jó, ha van érvényes útlevelünk és vésztervünk erre az esetre!

Eszkalálódhat-e a háború?

    Erre a határozott válasz az az, hogy igen. 

Meg kell érteni, hogy a háborúzás természetes ösztön, minden élőlény veleszületett tulajdonsága. Ennélfogva csak bizonyos mértékig áll a tudatosság kontrolja alatt. A világ vezetői is emberek, akikben ugyanezen ösztönök működnek. 

A nyomásgyakorlás és a megfélemlítés könnyen irracionális döntésekhez, megelőző támadásokhoz vezethet (ahogyan az már történt a történelem során számtalanszor), amely végül kirobbanthatja a rettegett III. Világháborút. 

    Az igazi problémát azonban az idei év végén, jövő év elején kezdődő gazdasági recesszió okozhatja, mely a jelenlegi nagyhatalmi átrendeződések és a kiélezett konfliktusok igazi gyújtósa lehet. 

S mi fog következni?

    Ha igazak a garabandal-i Szűz Mária jelenések, akkor még a mi életünkben, de legalábbis 'míg Conchita Gonzales él, eljő egy erőteljes Isteni Közbeavatkozás, amikor is a dolgok a legrosszabbra fordulnak. 

    Hogy kitör-e egy újabb világháború, azt nem tudom. Azonban az esélye igen nagy. De ha ez nem is következik be, az élesen átalakuló hatalmi helyzetek, az infláció alatt megnövekedő adósságterhek s az ebből egyre kivirágzó eljövendő válság jelentősen megroppantják és átalakítják az életünket. 

A háborúk sajnos az ilyen eljövendő időszakban elkerülhetetlenek. Hogy világháborúvá eszkalálódnak-e a fel-felbukkanó konfliktusok, azt nem tudom és senki sem tudja. Senki sem tudja, hogy mitől tör ki egy világháború. De azt tudom és látom, hogy nagyon de nagyon nehéz idők várnak ránk... 

Most zárom soraimat, kedves Olvasó. Elnézést kérek, ha ezen írásom rendezetlennek tűnik.

Tetszik tudni, azért tűnik annak, mert az is. 

A lényeg, hogy fogadjuk el a természet rendjét alázatos belenyugvással és józan éberséggel, hogy igazán helyt tudjunk állni az előttünk álló megpróbáltatásokban. Informálódjunk és tanuljunk, mert csak az képes túlélni az élet csapásait, aki érti azokat. 

S reménykedjünk, hogy az a bizonyos sokszor említett Isteni Csoda, amitől az emberek egycsapásra jobb belátásra térnek, nem csak mese, hanem valóban eljő, 

s hogy ha van Isten, nem feledkezett meg eme szertelen teremtényeitől elhagyatva az Édentől keletre...

Újra a hegyen...

Én nem mindig voltam,

de már én vagyok. 

Tükröm az álmaim ködje,

melyt’ ma már valóságnak tudok.

S én kiáltok és sírok, s reszketve dadogok:

Eszmélni akarok!?

Depresszió

Mit nevezünk depressziónak?

    A depresszió - ismét a helytelen köznyelvi szóhasználattal ellentétben - nem egyszerűen működésünk számára kedvezőtlen (azaz: "rossz") hangulatállapotot jelent, hanem azt a mentális állapotot, amikor is az egyén elméje elmerül egyfajta öndestruktív gondolatvilágban. 
Ez az állapot úgy sarjad fel és marad életben, mint egyfajta élősködő, mely azáltal terjeszti ki a számára éltető gyökereit az egyén pszichéjében, hogy az elkezdi a valóságot egyre torzabban észlelni, s e köré olyan ideológiát gyárt, amely elhiteti az egyénnel, hogy jelenlegi lelkiállapota egy olyan szellemi börtön, amelyből a szabadulás reménytelen. Ez a gondolatvilág az egyént arra kényszeríti, hogy az kínkeservesen lemondjon vágyott jövőjéről, s ekképpen egész életéről, amely akár az öngyilkosságig vezethet. 
    Ez egy folyamatos és hosszú periódusú mentális állapot, amelynek pontos miértjei még nem teljesen ismertek, de annyi biztos, hogy az agy valahol egy ördögi körbe reked, melynek folyamán egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed az öndestrukció örvényében.

Milyen okai lehetnek?

    A depresszió lehet szomatikus, vagy lehet pszichés alapú. 
A szomatikus alapú depresszió egyfajta agyi anyagcserezavar következménye, amely lehet önálló, vagy valamilyen más egyéb szomatikus betegség szövődménye. 
    Pszichés alapú depressziónál az egyén elkeseredve tapasztalja, hogy a különböző célokért tett erőfeszítései mind kudarcot vallottak, s úgy véli, nem rendelkezik a helyes (eredményes) erőfeszítések megtételéhez szükséges eszközökkel. Ezek lehetnek külső eszközök (pénz, család, stb.), de lehetnek szellemi eszközök (tudás, ismeret, belátó készség, stb.) is. Mindez az önbecsüléséről való lemondást eredményezi. 

Miért van egyre több depressziós ember?

    Senki nem tudja, hogy a mai népességszámban a depressziós emberek aránya nagyobb lenne, mint a múltban. De tény, hogy nagyon sok depressziós ember él a világban, és sokuk elég korán belezuhan. 
    Ennek egyik okát a stabil korszellem hiányában látom, azaz annak az elmét alapvetően meghatározó dolognak a hiányában, amelyre az egyén értékrendje, világlátása, s ezáltal önmegítélése is épül. Ennek hiányában az egyének nehezebben, vagy egyáltalán nem találják meg biztonságosan helyüket a világban.
    A másik oka pedig a modern világ által nyújtott kényelem. Seneca egyik levelében az értelmet egy római légióhoz hasonlítja, amelynek szükséges, hogy mindig valamilyen konstruktív feladata legyen, ha összeszedettségben akarjuk tartani. Ellenkező esetben a katonák fegyelmezetlenekké válnak, és rombolni, fosztogatni kezdenek, azaz destruálják környezetüket. Így van ez az elmével is. 
A modern kor által nyújtott kényelem lassan már attól is megszabadítja az embert, hogy egy kiló kenyérért is le kelljen mennie a boltba. Ezáltal azonban elméjében túl sok energia marad szabadon, munka nélkül, lekötetlen, s amelyek - mivel az élet a fizikai értelemben vett munkából áll - ezért különböző élmények, hangulatok és gondolatok szükségtelen összefűzésében nyernek feloldást. Ez a fegyelmezetlen elmebeli működés pedig sok paradoxont állít fel az elmében, mely végül - paradox természeténél fogva - egy ördögi kör börtönébe zárja önmagát. 
Nem véletlen, hogy az állatok között legnagyobb százalékban a háziállatok között találkozhatunk depresszív magatartást mutató egyedekkel. A legtöbb háziállatnak ugyanis nincs munkája. A vadvilágban, mind az ember, mind az állat a folyamatos túlélésért kell, hogy küzdjön, egy állandó éber és összeszedett állapotban kell őriznie magát. A civilizáció azonban ettől megszabadított bennünket, de mellette sok más "szükséges kényelmetlenségtől" is, amely által így az intelligens elmének a sok "üresjáratban" "túl sok ideje marad gondolkodni". 
(Ebben sajnos nagy szerepet kapott a pszichológia is, amely a hétköznapi emberek számára túl sok szükségtelen, sokszor önellentmondó információkat közöl, amelyek így újabb és újabb táptalajt biztosítanak a különböző lelki problémák számára. )
    Fontoljuk csak meg Woody Allen tréfásan komoly mondását: "Az öngyilkosság nem egy tipikusan kispolgári dolog. Édesanyámnak a csirkebelezés közben sosem volt ideje azon gondolkodni, hogy hogyan kösse fel magát". 

Mit tehetünk ellene?

    A legfontosabb dolog a szilárd önismeret. Azaz, hogy az életünk ne csupán történjen velünk, hanem értsük is, hogy hol vagyunk és hogy hogyan kerültünk oda, valamint, hogy mihez mi a viszonyunk és miért az.
    Szomatikus eredetű depresszió esetén ez életmentő lehet. Ugyanis a szomatikus eredetű depressziónak nincs pszichés oka, de depresszió révén "igyekszik pszichés okokat generálni" a rossz hangulatok és a kimerültség által. Ezek azonban illúziók, melyek könnyen megtéveszthetnek minket, ha helyes önismeret hiányában valósággá tesszük őket. 
    A másik fontos dolog az alázatos gondolkodás. Ez azt jelenti, hogy elfogadom, hogy a számunkra szubjektív valóság nem azonos a valósággal, s ráadásul mindenféle külső befolyás és hangulatingadozás alapján változik. Az érzések jönnek s mennek, az akarat az, amely szilárd. Aki ezt tudomásul veszi, az megérti, hogy érzések által ihletett ideológiák szerint végleges ítéleteket hozni a világ dolgairól felelőtlenség. Valamint az ilyen gondolkodás lehetővé teszi az egyén számára felismerni azt a tényt, hogy egy helyzet sosem lehet reménytelen, legfeljebb a helyzetből való kiúthoz nem találta még meg a szükséges eszközöket, viszont ha erős akarattal túllát sötét érzelmei felhőin, akkor az ezáltal nyert józan látásmód által megértheti helyzetét, s ekképpen megviláglik előtte az arra adandó helyes válasz is. 

    Ebben a legtöbbet a pszichoterápia segíthet, mivel a depressziós ember mindig játszmázik, ami tulajdonképpen a saját depressziójának hangja, amint az egyén fájdalmat csillapítja. (Hiszen, ha élősködőként gondolunk rá, akkor ha a "gazdatestje" meghalna, ő sem élhetne tovább.) Ezért a barátok és a család segítsége sosem segítheti át az egyént tökéletesen ezen az állapoton, csupán időszakosan nyomhatja el, mely aztán később más köntösben fog manifesztálódni. 
    Különösen fontos még a rendszeres testmozgás. Mind a tudósok, mind a sakkozók, mind a szerzetesek tudják régóta, hogy az agyunk is egy szerv, melynek szüksége van a mozgás által nyújtott biológiai folyamatokra ahhoz, hogy túllépjen önmagán, és konstruktívan legyen képes regenerálódni. A testmozgás eleinte igen nagy kitartást, tudatosságot és következetességet igényel egészen addig, míg rutinná nem válik, de jelentősen enyhíti a depressziót azáltal, hogy az elménkben egyébként "fegyelmezetlenül pangó" energiákat használjuk is valamire. A mozgás pedig primér ösztönös folyamat, így egyfajta produktív-érzéssel is eltölti az egyént. 

Az élet értelme

    A depressziós ember sosem a lét üressége miatt depressziós, és a kérdés megválaszolása sem ad megoldást a problémára, mivel az egyén a saját öntudatának megsemmisülését sem elképzelni, sem felfogni nem képes, hanem - mint mindegy egyén - egyfajta örök életet érez önmaga számára. Ez csupán az egyik gyakori játszma, a depressziójának kivetítése. A valódi problémát - mint azt már többször írtam - az adott helyzetből való szabadulás reménytelenségének az illúziója okozza, s ez az illúzió hangolja az egyént az életösztönei ellen. S nem más, mivel ha egy depressziós embert valaki erőszakkal akar megölni, ugyanúgy védekezik, mint bárki más - mint azt több példa is mutatja a bűnügyi esetek sokaságában. 

A szentpáli paradoxon

    A legfontosabb, hogy a depressziós ember alázatosan gondolkodjon, tehát elfogadja az igazságot önmagáról és a világról: az ő élete nem ér sem kevesebbet, sem többet másénál, és semmivel sincs kevesebb vagy több joga a jólétéért való küzdelemhez, mint bárki másnak a világon. Mindaz, aki ettől a felismeréstől elszakítani akarja őt, rosszakaró, aki csak akkor nyerhet, ha az egyén elhiszi neki, hogy az ő léte a világ számára valóban értéktelenebb. 
    Ne legyenek magunkkal szemben irreális elvárásaink! (Ez ugyanis a depressziós emberek sajátossága: a halandóság elismerésétől való félelem, amely miatt viselkedésük és játszmáik a nárcisztikus emberekéhez hasonlóak) Az erős és sikeres ember sosem az, aki mindig minden viharban képes talpon maradni, hiszen ez lehetetlen. Ilyen egyén sosem létezett és sosem fog létezni. Az erős és sikeres ember az, aki sok sebet élt túl, aki megtanult elesni, és megtanult felállni, s ekképpen már nem fél, mert tudja már, hogy jöjjön bármily' vihar, valahogy feláll majd újra, ahogy felállt már ezerszer. Ha azt várjuk el magunktól, hogy mindig talpon kell maradnunk, akkor keservesen beleőrülünk abba, ha mégis elbukunk. 
    Csak az, aki elesni mer és így felállni megtanult, az válik győztessé és legyőzhetetlenné. Minden más csak túlgondolás...

Hit, vallás, vallásosság és fanatizmus

(Ezen írásomban e négy fogalom jelentését szeretném tisztázni)

     Korábbi írásaimból kitűnik, hogy a hit lényege, egy olyan dolog létezésében való remélés, amelynek léte bizonyíthatóan nem bizonyítható és nem cáfolható az egyén, vagy az egész világ számára.
Ez utóbbi tagmondatomból szükségszerűen következik, hogy minden embernek van hite többféle dologról, és ezen hiteink határozzák meg a gondolkodásmódunkat, valamint a hitünk tárgyának megválasztásának tudatos vagy tudattalan mechanizmusa az alapvető erkölcsi rendszerünket.
Ezt úgy kell érteni, hogy minden döntésünket a tapasztalatainkra alapozott előrekalkulálás alapján hozzuk meg. Azonban, mivel nem ismerünk a világban minden - a döntésünk tárgyát befolyásoló - determinánst, így valószínűségekre kell hagyatkoznunk, s majd a számunkra legkedvezőbb kimenetelűnek ítélt döntéslehetőséget választanunk. (Azaz: remélünk annak kimenetelében.) 
Ha ezt megértjük, akkor világosság válik, hogy az egyén értékrendjét (amely szerint a világot ítéli és rendszerezi) a hit alapozza meg, ezért szükséges, hogy a hitrendszer önmagával valamint az ismert valósággal ellentmondásmentes legyen.

    A vallás nem más, mint az emberiségnek a világ őt irányító erőire adott válasza és az e köré épített kultúra.
Az ember fölfogja ugyanis kiszolgáltatott helyzetét a világ erőivel szemben, s ezért annak működésének minél pontosabb megismerésére törekszik, hogy így manipulálni tudjon velük enyhítvén kiszolgáltatottságát.
Archaikus korokban az ember ezen meg-nem-értett működéseit a természetnek az istenek akaratával magyarázta. Rituálékat, különböző szertartásokat kreáltak, hogy elnyervén az istenek kegyeit, megadja nekik azt, amire szükségük van, s ne kelljen félniük a holnaptól.
Később, a tudományos kutatások fejlődésével a természet törvényei egyre ismertebbé váltak az emberiség számára, így ezen vallásokra sem volt többé szükség.
    Miért létezik hát mégis vallás? - A halál kérdése okán.
Nem tudjuk, hogy halálunkkal az öntudatunk megsemmisül-e, vagy pedig tovább él egyfajta transzcendens dimenzióban. S erre a kérdésre bár buzgón keresik a választ, s néhányak bizonyítékokat állítanak fel saját válaszaik igazolására, azonban ezek mindegyike jól cáfolható álbizonyíték.
Ugyanis ha van egy transzcendens lényegünk, amit "lélek"-nek neveznek, s az tovább él, akkor az transzcendens jellegénél fogva a materiális világon (azaz téren és időn) kívül áll, tehát nem vizsgálható, valamint a rációnk logikai törvényei és fogalmai is érvényüket vesztik előtte, ekképpen pedig semmilyen módon nem fogható meg egyetlen létező elme számára sem.
Ha pedig az öntudatunk megsemmisül, akkor nincs értelme transzcendens tapasztalatokról sem beszélni. Így pedig mindkét esetben látszik, hogy a halál utáni tapasztalatok pusztán az agyban lejátszódó kémiai reakciók által keltett illúziók voltak, amelyeket a tudat megtöltött számára értelmezhető tartalommal.
A transzcendenciába vetett hitünk abból fakad, hogy az öntudat megsemmisülését elképzelni lehetetlen az elme számára, s épp ezért minden ember azt érzi, hogy szelleme örökre létezni fog, s ezzel áll szemben az elképzelhetetlen, ám racionálisan nagyon is nyilvánvaló tény: egy nap meg fogunk halni. Épp' ezért minden ember hisz a halál utáni létben, mert lehetetlen, hogy elképzelhesse a megsemmisülést.
A vallások közötti különbség csupán az ezen kérdésre adott válaszban van. Némelyek a végítéletben hisznek, mások a lélekvándorlásban, s vannak, akik pedig a halál után egyfajta homogén öntudatlan létet képzelnek el.
    Lényegében vallásnak tekinthetünk minden a halál kérdésére adott választ, s az e köré épített kultúrát.
A kultúra nem más, mint az adott "válasz" -ból születő gondolkodási rendszert megtámogató és a hívők számára a benne való elmélyedést segítő szokások, rituálék, érték- és erkölcsi rend összessége.
Az ezen gondolkodásrendszer ellentmondásmentessé való tétele pedig az adott vallás tudósainak feladata.
    Összefoglalva: a vallás nem más, mint az emberiség által egy adott hit köré épített kultúra.

    Amikor egy egyén elveszíti a kapcsolatot a vallása alapjául szolgáló kérdések realitásával, akkor az egyén a vallásának valódi hitének tárgyát felcseréli magával a vallással. Ezt nevezzük vallásosságnak. Nem véletlen, hogy egyszer egy szerzetes azt mondta nekem, hogy "a vallásosság rossz", mivel a vallásos ember számára az az eszköz, amely a hitének tárgyában való elmélyülést és lelkének művelését volt hivatott szolgálni, kiszolgálandó üdvös céllá vált, ezzel is egy paradoxonba zárva önmagát. Rendkívül gyakori probléma ez, amely a gondolkodás, s így a valóság megértésének és tiszteletének a hiányából származik. 

    Fanatizmusról akkor beszélünk, amikor az egyén különböző pszichés okoktól vezérelve fél a nem-tudás állapotától, és az, amely egykor hite volt csupán, most meggyőződésévé válik. Alapvető (és igen sok rosszat okozó) tulajdonsága az agyunknak, hogy a birtokolt ismereteinek megértése és összekapcsolása során jelentkező sötét lyukakat mindenáron igyekszik valami látszólag odaillővel kitölteni.
(Egyszerű kísérlet: vegyük jól szemügyre kedvenc könyvünk borítóját, vagy a szobánkat, egy arcot, bármit, ami sokféle információt hordoz. Vizsgáljuk meg alaposan 1-2 percig, majd hunyjuk be a szemünket és törekedjünk annak a képnek minél részletesebb visszaidézésére. Figyeljük meg eközben, hogy elménk, azokat a részeket, amelyekre nem emlékszünk biztonsággal, valószínűségek szerint próbálja kitölteni, amely vagy igaz, vagy nem.)
Az ilyen ember egy saját igazság-illúziót állít fel, és kényszeresen meg van győződve annak igaz voltáról. S épp' ezért minden, ami az ő meggyőződésének ellentmond az gonosz, sőt sátáni, sokszor irtanivaló. Az ilyen ember lelke jóformán halott, mert elveszítette a világ iránti tiszteletét, a nem-tudás édes állapotát, amely lehetővé teszi, hogy a világra rácsodálkozzunk és beleszédüljünk annak titokzatos és gyönyörűen összeálló rendszerébe.

    Az, aki helyesen gondolkodik tehát, tisztában van azzal, hogy az igazság nem megismerhető, gyakran használja a "szerintem", "én azt gondolom", "úgy vélem", "azt hiszem" kifejezéseket, és ha bárki meg is kérdezi tőle, hogy létezik-e Isten, alázatosan azt feleli:
- Nem tudom. De személy szerint remélem, hogy igen.